Alkoholizmus, munkanélküliség, öngyilkosság, korrupció, ostoba nacionalizmus, egyházgyalázás, pedofília, nemi erőszak. Röhögve dagonyázunk a durvaságban. Székely Csaba drámatrilógiája, a Bányavidék, tabutémákat tálal sok humorral, illúziók nélkül Erdélyről, nemcsak erdélyieknek.

Székely Csaba nemrég a Magvetőnél megjelent drámakötete három drámát (Bányavirág, Bányavakság, Bányavíz) tartalmaz, mindhárom más-más témát dolgoz fel, de világuk, hangvételük, alaphelyzetük nagyon hasonló. Egy erdélyi bányavidéken lévő faluban játszódnak a történetek, ahol nagy a munkanélküliség, az alkohol az egyetlen vigasz a reménytelenségre és a semmittevésre. Nincs kivétel, iszik az orvos, a pap és a polgármester is, a helyi értelmiség helyzete legalább olyan kilátástalan, mint a kétkezi munkából élőké. A tehetetlenség, a nem-cselekvés pedig erőszakot, durvaságot szül. Székely Csaba drámái ezen a ponton már túl is lépnek a csehovi léthelyzeteken, a szereplők nem csupán verbális eszközökkel teszik tönkre önmagukat és a környezetüket, hanem fizikai tettekkel is. 

Különösen igaz ez a Bányavíz című darabra, amely a papi pedofíliával foglalkozik. A főszereplő, Ignác atya szexuális rabszolgaságban tartja nevelt fiát, Mártont, aki cserébe minden étkezéskor mérget csepegtet az ételébe. Márton szeretne, de képtelen elmenekülni. Elsősorban nem a külső körülmények teszik ezt lehetetlenné — mint ahogy a többi dráma főszereplőinek esetében sem —, hanem az önhazugságok és a reálisan kivitelezett cselekvésekre való képtelenség. A képlet ismerős, az alapélmény nem csupán erdélyi, hanem sajátságosan közép-kelet-európai. Tudjuk és műveljük ezt mi, Magyarországon is. Ha valami, hát az elvágyódás és a nemzeti szintre is emelt folyamatos önkeresés a mi legigazibb hungaricumunk. 

Székely drámái éppen ezért a legjobbat tudják nyújtani a magyarországi közönség számára. A történetekben saját magunkat látjuk, mégis valami távoli, görbe tükörben. Figurái ismeretlenül is ismerősek, és ez a távolság ad a történeteknek egyfajta népmesei elemeltséget (valószínűleg az erdélyi, székely, romániai közönség ezt nem így érzi). A népmesék világát erősíti a szövegek nyelvezete, ízes beszéde, kacifántos káromkodása, fanyar humora is. Stílusáról elsőként az Indul a bakterház Regős Bendegúzának beszédmódja jut eszembe. Keserű, lefojtott, mégis mosolyogva tűrt szenvedés ez, ahol az áldozatok egy pillanat alatt válnak maguk is gyilkossá, és a gyilkosok áldozattá.

A Nemzeti Színház nemrég mutatta be a trilógia első részét, a Bányavirágot, amely eddig a legtöbbet játszott és legtöbb díjat nyert mű a három közül. Először Marosvásárhelyen, a Yorick Stúdió tűzte műsorára, majd a Pinceszínházban mutatták be, ezen kívül a Színházi Dramaturgok és a Színházi Kritikusok Céhe is az év legjobb drámájának választotta, 2012-ben pedig elnyerte a Szép Ernő-díjat. A Nemzeti Színházban is a Yorick rendezője, Sebestyén Aba viszi színre (immár másodszor) a darabot. Az előadás egy helyszínen, a munkanélküli bányász, Iván házának nappalijában játszódik. A fő szerepeket László Zsolt (Iván) és Stohl András (Mihály) alakítja.

A faluban nincs munka, bezárt a falubeliek egyetlen megélhetési lehetősége, a bánya. Tombol az alkoholizmus, magas az öngyilkosságok száma. A történetben ez a realitás, a mindennapok keserű alaphelyzete, miközben érkezik egy tévéstáb Magyarországról, és dicsérik a falubelieket, hogy milyen hagyományőrzőek. A tévések ugyan nem jelennek meg a színen (a házakba már nem merészkednek be, csak az utcán interjúznak), de a történetbe való beemelésük mégis több fontos problémára hívja fel a figyelmet. Először is arra, milyen hamis képet alakítunk ki másokról ilyen-olyan ideológiai érdekek mentén, és ezzel éppen azokat hagyjuk cserben, jelen esetben az erdélyi magyarságot, akiket állítólag olyan nagyra tartunk. A tévéstáb azért jött, hogy a magas öngyilkossági rátáról készítsen riportot, ám ebből csupán egy bulvár hír születik, a valós problémák nem érdekelnek senkit. Fontos még az is, hogy a falubeliek sem képesek őszinték lenni, csak azt nézik, mit vár el tőlük a média, és kisebb ajándékok reményében, ők is szívesen mutatnak hamis képet magukról. Így aztán a darab végén Iván felveszi a székelynadrágot, és egy totálisan hazug, idealizált képet mesél el a kamerának az életéről.

A Nemzeti előadása egy komor és kilátástalan világot mutat be, sajnálatos módon háttérbe szorul a mű legnagyobb erénye, a humor, a gyilkos kedélyesség és a népmesei elemeltség. László Zsolt Ivánja rendkívül szikár és száraz, alakításában nagyon kevés a játékosság, amely egyébként a szöveg szerint sajátja ennek a durva figurának. Stohl András jól ábrázolja a részegség különböző fokozatait (míg László Zsolt sokszor kiesik ebből az állapotból), ötletes eszköz az állandó fésülködés a figura megmutatásához. Mégis, talán az a legnagyobb baj, hogy mindketten túl civilizáltak, túl városiak ezekhez a szerepekhez, nem sikerült igazi falusi karaktereket építeniük, s ugyanez a gond Tompos Kátya Ilonkájával is. Sokkal több az élet Söptei Andrea Irmájában és a Szarvas József Illésében.

És mivel kevés a humor, a játékosság a fontosabb jelenetekben, az előadás egy idő múlva vontatott lesz, a temetés utáni rész (melyet az eredeti szöveghez képest meg is hosszabbítottak) kifejezetten terjengős. A részegség fokozatainak a megmutatása egy idő után nem tud újat nyújtani, a történet alaptéziseit, a kilátástalanságot, az önhazugságot pedig már tudjuk. Így az előadás utolsó fél órája inkább feszengést kelt, a történet végén lévő tévés jelenet pedig csupán ismét szájba rágja azt, amit már addig is pontosan értettünk. Pedig Székely Csaba drámái kifejezetten izgalmas, a realista hagyományokat tehetségesen megújító szövegek, ám a Nemzeti Színház előadása ehhez képest csalódást okoz.

forrás: prae.hu