Gyerekként utáltam a tornaórákat. Teljesítménykényszeres, tipikus „okos gyerek” voltam, osztályelső – és persze kínlódtam a pszichoszomatikus betegségekkel és azzal, hogy elfogadnak-e, befogadnak-e a többiek.

„A tornaóra rendszeres megaláztatásom színtere volt. A nálam erősebb, de a tanulásban sikertelenebb gyerekek durvultak velem és vadásztak rám: direkt jó erősen nekem dobták a labdát a kidobós játékban (amitől rettegtem, és ami miatt elszaladok a mai napig, ha labda repül felém!). A tanító néni példabeszédet tartott, hogy a testnevelésóra jó példa arra, hogy nekem sem kell mindenben ötösnek lennem… Mindig szorongtam, hogy egyébként kitűnő bizonyítványomba becsúszik egy négyes, például a rúdmászás miatt. Aki csak addig tudott felmászni, ahol a radiátor teteje volt, az hármast kapott. Sírtam az öltözőben. Ezért külön is csúfoltak. Végül felmásztam, a combom kisebesedett, a bőröm alá szálkák mentek, anyám egy hétig szedegette őket. Igyekeztem ilyen-olyan indokkal kimenteni magamat az úszásoktatás alól is, mert a klóros víz az orrom, légcsövem marta. Ténylegesen attól féltem, hogy megfulladok. Nagyon hamar elintéztem, hogy ne kelljen tornaórára járnom. Tudtam, hogy valamilyen gerincproblémát majdnem mindenkinél ki lehet mutatni, úgyhogy ötödik elején rávettem anyámat, hogy menjünk el egy ortopéd szakorvoshoz. Ő ugyan nem mentett fel a testnevelés alól, viszont előírta, hogy járjak gyógytornára. Végre nyugtom volt! A gyógytorna nem állt másból, mint egy külön teremben kötött gerincmozgásaimat oldó és hátizom-erősítő gyakorlatok végzéséből. Fellélegezhettem: nem volt sem labda, sem osztálytársak, nem voltak megoldhatatlan feladatok, és gúny sem volt. Most egyetemista vagyok; ma már a saját keserves tapasztalatomból tudom, hogy milyen fontos a mozgás a betegségek megelőzése és a közérzet szempontjából. Az a mozgás, amitől annak idején elvadítottak, mert nem voltak türelmesek velem, mert megaláztak, amikor mindig utoljára választottak be a csapatba… Itt a tanárom megértő, biztat, elmagyarázta, hogy milyen pedagógiai hibákat követtek el velem, de komolyan aggódom, nem fognak most a mindennapos kötelező testnevelés miatt még többen úgy járni, mint én? Hogy elvadítják őket, elijesztik, végleg leszoktatják a mozgásról? Hogy többet árt majd, mint használ?” 

Torna

Mindig az a kérdés, hogy hogyan valósul meg a jó gondolat. Az örökmozgó kisgyerekeknek rengeteg lehetőségük kellene, hogy legyen még az iskolázás első éveiben is a mozgásos játékokra, amilyenek a különböző bújócskák, fogócskák – ipiapacs és társai –, amelyekben az a lényeg, hogy a mozgás kötetlen (nem javítgatják, nem kell „pontosan” kivitelezni), szabad. Az „alaki” gyakorlatok, a pontosan megszabott mozgások és a teljesítmények mérése és összehasonlítása kisiskoláskorban nemcsak felesleges, de káros is.

(Azokkal értek egyet, akik szerint ortopédiailag is az.) Arra kellene hogy lehetőség legyen, hogy a gyerekek azt csinálhassák, azt játszhassák ebben az életkorban, amit szeretnek. És azt is tudni kéne és figyelembe kéne venni, hogy ahány gyerek, annyiféle. Például kövér, „piknikus” alkatú gyerekek hihetetlenül ügyesek szoktak lenni a táncban! Nekik például az ilyen lehetőség volna jó. Nem hiszem, hogy osztályozni kellene a rúdmászást vagy bármi egyebet a tornaórákon. (Csak zárójelben: igen, a torna a jó magyar szó, mert beilleszkedik a magyar nyelv hangzásvilágába, dallam- és ritmusrendszerébe, és nem pedig a szörnyszülött testnevelés. A testnevelésórát még csak ránk kényszeríthetik a hivatalos papírok és az iskolák, de hallott már valaki testneveléscipőről, testnevelészsákról, testnevelésgatyáról? Nem, nem hallott, ezt a nyelv nem tűri el, csakis tornacipőről, tornazsákról, tornagatyáról beszél…) Ha nem volna osztályzás, ha a szabad játék és a későbbiekben a szabad és választott tevékenység valósulhatna meg, akkor a gúnyolódásra is kevesebb lehetőség nyílna (amivel szemben persze mindig a tanárnak kellene fellépnie). És: ismerjük azokat a kitűnő pedagógusokat is, akik még a víztől iszonyodó gyerekeket is be tudják csábítani a vízbe, és meg tudják tanítani úszni – de persze nem úgy, hogy belökik, bedobják, vagy bármi más módon kényszerítik (hanem kedvesen „lebegtetik”). Azt szeretnénk remélni, hogy vidám játékszervezők és vezetők várják majd a gyerekeket az életkorukhoz szabott tornaórákon.

Forrás: nlcafe.hu