Azt hiszem, a felnőtté-válás nem csak egy korosztályt izgat. Nem csak azok problémája, akik épp a küszöbén állnak. Mit tud hozzátenni a pszichológia?

Természetesen különbséget tesznek jogi (18. életév) és személyiségbeli felnőtté-válás között. Addig rendben, hogy ha jogilag felnőtté válunk onnantól jogokkal rendelkezünk, de cserébe felelősséget is kell vállalnunk és kötelezettségeink vannak. De mi változik bennünk? Érünk, testileg és nemileg, elkezd körvonalazódni az öntudatunk és identitásunk, ideális esetben képesek vagyunk felelősséget vállalni másokért, magunkért, a cselekedeteinkért, kialakul a világnézetünk stb. – érezhető, hogy ez a folyamat mindenkinél máskor kezdődik, de véget talán sosem ér. Sok kultúra beavatási rítusokkal teszi megpecsételtté a felnőtté válást, ennek az a nagy hátránya, hogy rövid, hirtelen váltást generál: nálunk – az ipari forradalom óta – nincs ilyen, hagyják a kamaszokat maguktól "beérni", nem sietteti őket szinte semmi; így hosszadalmas folyamat, ami gyakorlatilag a fogantatástól elkezdődik. 

Testi sajátságaink mellett a temperamentum is öröklődik, bizonyos képességek és részben az intellektus is. Nyilván utóbbiak fejlődése és fejlesztése már csecsemőkortól adott, ezek a korai hatások befolyásolják az agyi és intellektuális fejlődést, a világkép kialakulását, az anyához (gondozóhoz) való kötődés pedig megalapozza későbbi kapcsolataink. Rengeteg kutatás és eredmény kapcsolódik ehhez és a kisgyermekkori/kisiskoláskori változásokhoz, de a felnőtté válást közvetlen megelőző serdülőkor kevésbé került a figyelem középpontjába.

A személyiségfejlődés különálló fázisnak tekinti a serdülőkort, annyira pontos határt értelemszerűen nem ad, mint a jog, igazából a 18. életévvel nincs is vége, de túlzott elhúzódása problémát jelent. Természetesen könnyebb kijelölni a serdülőkor kezdetét, hiszen annak biológiai és testi jelei vannak. Korunkban a testi fejlődés sokkal gyorsabb, mint a pszichés, hiszen ez folyamatjellegű és erősen befolyásolja a szociokultúra. 

Ez az életszakasz rengeteg feladat megoldását foglalja magába. Ekkor kezdődik a szülőktől való érzelmi leválás, függetlenség megteremtése, önállóság fejlesztése; ellenkező neműekkel érettebb, teljesen más jellegű kapcsolat kialakítása; jövőre vonatkozó tervek első magvai; kulturális értékek, társadalmi normák és szerepek felvállalása. Erre vezethető vissza a szülők által általában gyűlölt lázadó-korszak: ez a legfőbb eszköze az előbb említett képességek kifejlesztésére. A serdülőkornak van a legkiemelkedőbb szerepe az identitás kialakulásában, gyakorlatilag ekkor visszatérnek az addigi életszakaszok konfliktusai: a gyermekkorban kialakulni kezdő személyiségvonásokat kell összeegyeztetni a társadalmi normákkal. Pszichológusok négy fő kérdést adnak: ki vagyok én, milyen vagyok, milyennek látnak mások, illetve milyen akarok lenni. Lényegében a kamaszkori én-keresés össze is foglalható ezzel a négy kérdésnek a segítségével.

A serdülőkori krízisre szükség van: szembe kell menni a szülőkkel, azok a serdülők, akik elfogadják a szülő döntését (abba az iskolába megy, ahová ők akarják, azt a pályát választja, amit ők akarnak, azzal a fiúval/lánnyal jön össze, akit apa akar, bagatell, de azt a felsőt húzza, amit anya kér stb), azoknál „korai zárás” figyelhető meg: helyettük mindent eldöntenek, kényelmesen beleülnek egy alájuk tolt fotelbe. Mi lesz ennek az eredménye? Egy merev, előítéletes, empátiára képtelen személyiség, aki változásra is nehezen képes és alkalmazkodni is alig tud, tehát igen reménytelen felnőttet sikerül belőle összehozni a szülőknek. 

Mit tud tenni a szülő? Figyeli a gyerekét. Úgynevezett „félig zárt rendszer”-ként kell működniük: engedi hatni a külső behatásokat, a függetlenedést, kísérletezést az új szerepekkel, de ki kell jelölni a határokat és korlátokat kell állítani: biztos háttérnek kell maradni. Új szabályok behozatalát, illetve a régiek megváltoztatását követeli a serdülőkor a szülők részéről, rugalmas alkalmazkodást.

Forrás: ertunk.hu