Mindannyiunk életében vannak nagy
legendák, saját magunknak írt, örökérvényű mesék, amiket nem tud cáfolni
sem idő, sem tapasztalat. Töretlenül hiszünk bennük és harminc év
elteltével is ugyanolyan élénken élnek bennünk.
Hogy mikor vált az én Bíborszínű Italom a nyár, a gazdagság, a pompa,
a luxus, hófehér vitorlások és a bárányfelhőkkel teli végtelen kék ég
szinonimájává, fogalmam sincs.
Ami biztos, hogy Siófokon történt, pár évvel azután, hogy egy másik
mese is megszületett: nem kell félni a mennydörgéstől, csupán Szent
Péter görgeti a mennyországban a boroshordókat. Persze akkor már nagy
voltam, ha nagynak számít tíz-tizenegy életév és anyukámmal sétáltam
Siófokon, ami nekem, mint a Nem kell mindig kaviár c. filmsorozat és a
Bujtor-filmek lelkes hívének az egész Balatont, ezzel együtt a
lelkiismeretlen luxust és ésszel felfoghatatlan pompa világát
jelentette, ahol mindenki kaszinótojást(!) eszik, mindenkinek van
vitorlása, a férfiak leninget viselnek, a nők nagy karimájú kalapot,
méregdrága parfümmel szórják magukat és csillog a szájukon a rúzs.
Hogy vajon merre volt ez a világ, fogalmam nem volt, de én, aki jól
elvoltam a céges üdülőben a pénteken ebédre felszolgált
máglyarakással, az esti fagyikkal, és le voltam nyűgözve a kertmozitól,
tudtam, hogy létezik. Azt is tudtam, hogy ebben a világban nem ihatnak
mást, csakis és kizárólag Camparit, dzsúzzal. Hogy a Camparit honnan
ismertem, máig érthetetlen előttem, hiszen akkoriban az alkoholt a barna
üveges Szalon és a kisfröccs jelentette.
Keserű, bizony
Ezért csalódott voltam és kiábrándult, mikor megláttam egy
önkiszolgáló üzlet polcán, nem illett a sarki csemegéhez ez a
fejemben csakis ünnepelt filmszínészeknek és francia arisztokratáknak
fenntartott ital. Sokáig nem is ittam belőle, majd mégis, ó, keserű.
Hogy lehet az?
Mézedes kellene, hogy legyen, erre tessék, több köze van a sóskához,
mint a mannához. Nem elég, hogy nem jön a fehér herceg lovon, még ez is!
Az íze persze nem keserű, azt csak a tapasztalatlanság és az első
sértődöttség mondatja velünk, hiszen fanyar. Ugyanakkor gyümölcsös és
könnyű, ne egy tömény gyomorkeserűt várjanak, az az Unicum. Fanyarsága
hűsít, és én éppen ezért nem szeretem hozzá a narancslét, mert a lényeg
vész el, a kesernyésség belefullad a keserédes narancslébe. Szódával
megspriccelve annál jobb.
A mese igaz
Nemcsak nem keserű, de még csak nem is vermut, ahogy azt sokan
hiszik. A vermut alapja ugyanis bor, a Campari pedig egy gyomorkeserű.
Összetevői titkosak, gyógy- és fűszernövények, gyümölcsök héja adja
aromáját.
A receptet 1860 körül találta ki Gaspare Campari, italát először
holland keserűnek nevezett el. Később gyárat alapított, fia, Davide
vezetése alatt kezdték meg az ital importját, amely jelenleg 190
országban kapható. Alkoholtartalma attól függően más és más, melyik
országban forgalmazzák, hazánkban 25%-os. Davide nevéhez fűződik a
Campari Soda forgalomba hozatala, - ami egy szódával higított, 10%-os
alkoholtartalmú üdítőital- valamint a Campari egyedülálló poszterei is.
A kiváló marketingszemlélettel megáldott üzletember rendkívül nagy
jelentőséget tulajdonított a reklámnak, ennek köszönhetően neves
művészeket bízott meg azzal, tervezzenek a Camparinak posztereket, és a
rómia olimpia szponzora is a Campari volt.
Összegzés
Higgyenek a mesékben és igyanak Camparit. Szódával, ne narancslével,
nevezzék nagyzolósan long drinknek és ne bánkódjanak, ha nem méregdrága
rúzstól csillog a szájuk, hanem a kislányuk nyálától. A luxus és a
pompa definíciója is módosul idővel, tíz perc nyugalom is tud az lenni.
De a Campari, az nekem mindig titokzatos marad.
0 Megjegyzések