Brian De Palma hat év kihagyás után újra nagyjátékfilmmel jelentkezett. A Gyilkos vágyak a három éve bemutatott Szerelmi bűnök című francia krimi-thriller amerikai remake-je. Ahogy az várható volt, a 72 éves veterán szerzői remake-et készített, a Gyilkos vágyakban mindent felvonultat, amiért szeretjük, vagy éppen utáljuk. 

Az (azóta elhunyt) Alain Corneau rendezte és Natalie Carter írta Szerelmi bűnök eredeti szkriptre épülő, történet-orientált zsánerfilmként tipikusan az a külföldi film, amiből szemfüles producerek mihamarabb amerikai remake-et készítenének. Az egyik főhős Christine, egy karrierista és emiatt sikeres, de nem különösebben tehetséges üzletasszony. A másik főhős az ő (azonos nemű és ugyancsak attraktív) ifjú pártfogoltja, Isabelle, egy naiv és konfliktuskerülő, ám szupertehetséges kreatív munkatárs. Utóbbinak kezd elege lenni abból, hogy főnöke az ő ötleteit használva tör egyre magasabbra, és miután mentora minden addiginál pofátlanabbul nyúlja le új koncepcióját, elkezd a saját szakállára dolgozni. A méhkirálynő azonban nem bizonyul olyan megértőnek, amilyen ő volt, kezdetben gyümölcsöző kapcsolatuk eldurvul, mígnem egy nap a főnököt vérbe fagyva találják.

A film elsősorban bosszútörténetként, thrillerként és krimiként működik: miután főnöke tönkreteszi, Isabelle bekattan, és innentől kezdve a néző csak annyit tud, hogy valamire készül. A kérdés nem a “ki tette?", hanem a “hogyan tette?". Az amatőr bűnöző a thriller jellegzetes hőse, az előre kitervelt gyilkosság a krimi bonyodalma, a motiváció pedig a jó öreg bosszú. A film különlegessége egy finom szerelmi szál a két női hős közt, tehát a tragikus románc a habarcs krimi, thriller és bosszúfilm közt. Az alkotógárda két tagja az amerikai remake-en is rajta tartotta a szemét: De Palmát a producer kérte fel rendezőnek, a direktor aztán Cartert is leigazolta forgatókönyvírónak. De Palma a zseniális olasz horror- és thriller-specialista Pino Donaggiót kérte fel a zeneszerzői posztra, akivel már öt kiváló film alkalmával dolgoztak együtt, melyek közül zeneileg az Alibi test a csúcs.  

De Palma megtartotta az európai helyszínt, a két hősnőt és a cselekmény oroszlánrészét. A Szerelmi bűnökben a főnök fekete hajú, az alkalmazott szőke volt, De Palma azonban megcserélte a felállást, a tanonc szerepét ráadásul Noomi Rapace-ra osztotta. Zseniális válsztás: azok után, amit Rapace a Millenium-trilógia tetovált lányaként művelt, a néző bármikor elhiszi neki, hogy labilis lélek és potenciális gyilkos. (Arról nem is beszélve, hogy Rapace előszeretettel meztelenkedik és vállal leszbikus szexjeleneteket, utóbbi férfias külleméhez is illik.) A rendezőtől várható volt, hogy nagy figyelmet fog szentelni a leszbikus szálnak, elég a pornó világában játszódó, bizarr Alibi testre, vagy a szoftpornóvá fajuló Femme Fatale-ra gondolni. Ennek megfelelően dögös leszboszi karakterre cserélte Isabelle férfi asszisztensét, ezzel továbbgondolva a románc-dimenziót.

A Gyilkos vágyak műfajilag már erotikus thriller, a Femme Fatale továbbgondolása, vagy inkább párdarabja. De Palma ezúttal nem bizonyul erősnek ebben a zsánerben: filmjében meglepően kevés az explicit szex és meztelenség, de a sejtetéssel sem járunk jobban, Rapace és Rachel McAdams közt nincs kémia. Megkockáztatom, a probléma az, hogy a szexizmussal gyakran vádolt rendező ezúttal (félig-meddig bevallottan) női filmet rendezett a Femme Fatale férfifilmje után, ezzel halottnak nyilvánítva a klasszikus erotikus thrillert, mint szexista műfajt (ha már neki sem megy, akkor itt a vége). Nincs többé a “férfi tekintet", a három legfontosabb karakter egyaránt nő, akik intelligensek, öntudatosak, sikeresek, ők uralják a világot. Az egyetlen férfi karakter egy szánalmas figura, előbb kisstílű csaló, utóbb balek, a nők puszta húsdarabként használják, amit egy segédeszköz is sikerrel helyettesít. A női karaktereket (nyilván a korból adódóan) teljesen nélkülöző platóni Lakoma ellenpólusát látjuk, itt egy nő nem pazarolja idejét olyan alacsonyabbrendű, éretlen ösztönlényekre, mint a férfiak, így aztán minden nő minimum biszexuális. (De Palmánál ezzel értelmet nyer az, ami Corneau-nál hiteltelen volt.)  Ez viszont az egyetlen szegmens, amiben De Palma hű marad az eredeti filmhez, minden másban régi önmagát adja.

Corneau filmje második felét a gyilkosságra való készülés, maga a bűntett, majd a nyomozási procedúra töltötte ki, De Palma azonban nem iparos, hogy ezt változtatás nélkül adaptálva untassa a nézőt. A Gyilkos vágyak alkalmával csak részleteket mutat meg a gyilkosságból, szinte mellékesen (az osztott képmező másik felében balettot mutat, mert még az is érdekesebb), eljátszva a lehetőséggel, hogy talán mégsem Isabelle ölte meg Christine-t. Corneau filmje tipikus (és kissé amatőr) krimi-sztori volt, amiben a rendező elsősorban arra ügyelt kínosan, hogy a kirakós minden darabja a helyére kerüljön. De Palma viszont inkább asztalt borít, és bevállal egy elnagyolt, álomszerűen illogikus cselekményt, az i-re a remek zárójelenettel téve fel a pontot. A sztori itt csak egy alibi test, amire De Palma felfűzheti szerzői témáit, amilyen az álom és valóság összemosása, a doppelgänger- és persona-motívum vagy az Alibi test sikamlós humora. 

A Gyilkos vágyak annyira stílusos, amennyire csak a Szerelmi bűnök remake-jeként lehet. De Palmának nem csak erősségei, gyengeségei is előkerülnek: akinek már a Fekete Dália sem tetszett (és ők elég sokan vannak, kritikusok és mozibajárók egyaránt), az a Gyilkos vágyakat is utálni fogja. A rendezőnek – eltitkolt olasz ikertestvéréhez, Dario Argentóhoz hasonlóan – operai stílusa van, a Sebhelyesarcú például gengszter-opera, a Fekete Dália pedig noir-opera, ennek köszönhetőek a Gyilkos vágyakat is jellemző latin szappanoperába illő színészi alakítások, dialógusok és teátrális jelenetek, melyekért viszont kárpótol De Palma még mindig megunhatatlan látványos stílusa.

Kiment a divatból, egyre nehezebben tud pénzt szerezni egy-egy filmre, de még mindig a régi mozifenegyerek. A Sebhelyesarcú és a Fekete Dália közt a különbség csak annyi, hogy előbbit megnemesítette az idő, de a maga korában annyira sem értékelték, mint a (legjobb operatőri munka Oscar-díjára jelölt, és joggal) Fekete Dáliát – annak idején két Arany Málna jelölést kapott.

A változtatásoknak köszönhetően a Szerelmi bűnökben kidolgozott szerelmi szál elsikkad, de ezzel nem veszítünk sokat. De Palma nem rendez romantikus filmet, a tartalom helyett a formát választja. Az ő műfaja az erotika, legyen szó tematikailag bármilyen zsánerről, horrortól akciófilmig. Filmjei a cinefil nézőre szabott erotikus filmek, amiben minden szexi, amire ráemeli a kameráját, de a sztárszínésznők a legkevésbé.


Gyilkos vágyak (Passion)
Színes, feliratos, német-francia thriller, 100 perc, 2012.

Rendező: Brian De Palma
Forgatókönyvíró: Brian De Palma, Alain Corneau, Natalie Carter
Zeneszerző: Pino Donaggio
Operatőr: José Luis Alcaine
Producer: Said Ben Said
Vágó: François Gédigier

Szereplők: Rachel McAdams (Christine), Noomi Rapace (Isabelle James), Paul Anderson (Dirk), Karoline Herfurth (Dani), Rainer Bock (Bach), Ian T. Dickinson (detektív), Alexander Yassin (gondnok)

forrás: prae.hu