Aphroditéhez.
Homérosz invokációja.
Zengem az istennőt, aki Kyprosban született; ő
mézes ajándékot hoz a földre, örök mosolyával
isteni arcán, és kifakasztja a vágy bimbóit.
Üdvözlégy, gyönyörű gyönyöröknek asszonya! add meg
a szerelemgyujtó dalolásnak drága hatalmát:
minden isten előtt teneked zendüljön az ének!
Még a Biblia is a “bűnbeesés” ábrázolásán alapszik, Ádám és Éva történetében ez a szexualitással van összekötve. Homérosz hagyta, hogy főhőse, Odüsszeusz egy időre elfeledje utazásának végcélját, és először Kirké, majd később Kalüpszó szexuális bűvkörébe került, hogy aztán mégis hűséges asszonyához, Pénelopéhez térjen vissza.
A ma már “kényesnek” számító erotikus témák valóban mindenhol megjelentek, és hirdették az életörömöt, és a vágyak szabad kiélését – ami természetesen nem minden esetben egyezik a vágy kifinomult leírásával, így találkozunk közönségességgel is. Az ókor irodalma hemzseg a prüdériát megkerült – vagy meg sem jelenített – erotikus, sőt nyíltan szexuális művektől. A szexualitás irodalmi és szépművészeti ábrázolása a görög-római kultúrában elfogadott, sőt kiemelten kedvelt.
Az ókori és a pompeji erotikus irodalomra jellemző, hogy a vágyra utalás és az együttlét szerepe és jelentése egyáltalán nem tekinthető obszcénnak, még csak nem is ez volt a meghatározó vonása. Az örömteli, sikeres élet tartozékai voltak, melyekre előítéletek és bűntudat nélkül tekintettek.
Lucius Apuleius Az aranyszamár című művében Lucius, a gazdag és kalandvágyó római fiatalember Thessaliába megy, hogy családi ügyeit intézze, s egyúttal beavattassa magát a mágiába, ami ebben az országban az egész életet át- meg átitatta. Szerelmi viszonyt köt egy szolgálóval, akinek asszonya híres varázsló. A történet mindvégig humorral és iróniával teli, mialatt számtalan erotikus töltetű kalandot ír le:
“És máris fölpattant az ágyamra, ülve szépecskén fölém ereszkedett, ugra-bugrált, ringó csípőjét kígyózó mozdulatokkal riszálta, míg csak jól nem lakatott e himbálódzó szerelem gyümölcsével, míg végre tüzünk lohad, tagjaink ernyednek, bágyadtan egymás mellé hanyatlunk és ziháló mellel ölelésbe fonódunk.
Hajnalhasadtáig be nem hunytuk a szemünket: efféle viadalokban tobzódtunk, lankadó erőnket időről időre borral szítottuk újra lángra, felkorbácsoltuk szenvedélyünket s újra meg újra elmerültünk a gyönyörűségben. S még jó egynéhány ilyen pompás éjszakát sorakoztattunk az első után.” (Apuleius: Az aranyszamár II. ford. Révai József)
A középkor irodalma egy különös világot mutat be a ma olvasójának: a tanult és már-már közhelynek tekinthető hiedelem szerint a lovagi szerelem maga a tiszta érzelem, amelyben valósággal piedesztálra van állítva a nő, akinek kezéért és szerelméért, sőt egyetlen mosolyáért érdemes mindent, még az életet is kockáztatni.
Egészen biztos, hogy bár a trubadúrok az egyház által felügyelt, illetve az egyház által diktált kritériumok szerint megírt művek szenvedélyes, ám igencsak szűzies szerelemet jelenítettek meg, a valóság sokkal kevésbé szállt el a magaslatokba. Természetesen a szexualitás mint alaptéma még az úgynevezett sötét középkorban sem tűnt el. Az eszményivé emelt szerelem mellett gyakran szólt a szexualitásról, az érzékiségről és azokról “kik kemény és siralmas megpróbáltatások után megnyerték boldogságukat” is, elég ha Boccaccio vagy Chaucer vaskos történeteit említjük.
“Azért hát mindegyikük úgy bámulta őt, mint valami csodát, különösképpen pedig a herceg, ki alig tudta elhinni, hogy halandó teremtés: és miközben bámulta és azt hitte, hogy ezzel kielégíti forró sóvárgását, nem vette észre, hogy a szerelemnek mérge, melyet szemeivel ivott, szerencsétlenségére oly igen átitatta, hogy halálosan beleszeretett a leányba.” (Giovanni Boccaccio: Dekameron)
Nem lehet elmenni William Shakespeare gyönyörű szonettjei mellett. Hogy a világ legnagyobb drámaírója férfinak vagy nőnek írta sorait, szinte lényegtelen. A vágy izzik minden sora mögött, a kéj, a féltékenység, magamutogatás és kielégülés jelenik meg az érzelmek és érzékek bemutatásának széles skáláján.
A női nem nagy rajongója, Stendhal szerelmi szenvedélyként (amour-passion) jelöli műveiben az erotikát, ezzel is mutatva empátiáját a gyengébbik nem iránt. “Bátran kimondhatjuk, hogy nincs oly képzeletkör, amelyet az álom a szexuális tények és vágyak ábrázolására kényszeríteni ne tudna” – írta az Álomfejtés című művégen Sigmund Freud, aki genitális szerelem névvel jelölte azt, amit mi szexuális szerelemnek neveztünk el.
Felületesen nézve irodalmunkat, sőt még jelen századunk szépprózáját tekintve is, nem minden alap nélkül találjuk hol szemérmesnek, hol álszemérmesnek, különösen ha összevetjük azt olyan nagy alkotók, mint D. H. Lawrence, James Joyce, Marcel Proust, André Gide, Henry Miller vagy Stanislaw Witkiewicz a szexualitás ábrázolása terén is úttörő munkáival.
És bár közép-európai vérmérsékletünk, vallási és erkölcsi szokásaink szemérmesebb kultúrát hoztak létre, mint amilyen esetleg a latin népeknél van, akik valamivel felszabadultabban, gátaktól mentesebben írnak a szexualitás témájáról, mégis, ha a magyar irodalmat tekintjük, Janus Pannoniustól kezdve hol nyíltan, hol virágnyelven mindig megfogalmazódik férfi és nő kölcsönös örömszerzésének témája.
Balassi szerelmi költészete őszinte, azt is tudjuk, hogy gyakran örömlányokhoz írta sorait, azonban még nem valódi erotikus művek. A 18. században elsősorban Csokonai Vitéz Mihály szókimondó soraira már érdemes figyelni. A szebbik nemnek ritkán nemet mondó költő-tanár már-már súrolja határát a közönségességnek. Kétségtelenül sok a Kölcsey által is már megrótt illetlenség soraiban.
“Elóldotta végtére az ártatlan párt, s azok az óltárról felreppenvén, puha szárnyokkal az áldozónénak mellyére leggyentettek, örömmel siettek a ligetnek, s ott egy fiatal nyárfára űlvén kedvekre csókolódtak. Szerencsés ómen vólt ez az én képzelődő szerelmemnek, sokáig irígyelve néztem őreájok, s utóljára az én áldozó szépemre egy csókoló tekintetet vetettem.” (Csokonai Vitéz Mihály: Csókok)
Míg Arany János példásan visszafogottan kezelte az erotika témáját, addig Jókai már kacsintgatott a frivolabb témák és helyzetek felé. Majd jöttek a biedermeier versek rejtett erotikája egészen a 19.-20. század forduló lazulásáig, amikor Vajda, Reviczky és a mindent kiteljesítő (és sok nő örömére valószínűleg beteljesítő) Ady-versekig mindenki találhat magának igazi csemegét.
Az Erato című kötet már megjelenésekor hatalmas visszhangot váltott ki, a bécsi Hellas Verlagnál jelent meg először 1921-ben, 500 számozott példányban és terjesztése csak előzetes feliratkozás alapján történt. Az igen drága, illusztrált kötet Magyarországon először 1947-ben jelenhetett meg a budapesti Officina kiadó gondozásában, kétnyelvű kiadásban Babits Mihály neve alatt. Babits meglehetősen hajszolt körülmények között készítette el az antológiát. Annak ellenére, hogy az erotikus világirodalom remekéből választott verseket, sokféle vád és támadás érte, sokszor még barátai részéről is. Tóth Árpád és Szabó Lőrinc azonban végig támogatták munkájában, és bár a fordítások mindegyikét Babits szignálta, néhányat ők készítettek el. A mai olvasó nyilván csodálkozva hall e rég elvonult viharokról. Ma főként azokra a kiváló fordításokra figyel, amelyek aligha jöttek volna létre a kötet kínálta alkalom nélkül.
Móricz Zsigmond nem kizárólag a naplójában engedte szabadon az öv alatti fantáziáját; jegyzeteiből és naplóiból ismerjük saját igényeit és vágyait, a regényeiben a szexualitás, a nemiség és egyáltalán a nő és férfi viszonyok leírását viszont erősen csökkentette. A Sárarany, az Úri muri és a Rokonok a férfi-női szexualitás több aspektusába is betekintést ad, ám a nőalakokról rajzolt kép gyakran sematikus jelleget ölt.
A literatúrát a képzőművészet kiegészítette, az alkotók társként viszonyultak egymás munkáihoz. Zichy Mihály aktjai és erotikus jelenetei, Lotz Károly művei, Gyulai Líviusz gyönyörű Psyché-illusztrációi mellett erőteljes látványelemek jelentek meg.
forrás: cultura.hu
0 Megjegyzések