A harisnya az egyik legősibb ruhadarab. Az egyiptomi gyerekek már az i.e. 5. században hordtak kötött harisnyákat, az ókori polgárok pedig bőr- és vászoncsíkot tekertek a lábfejükre, a bokájukra és a lábszárukra.

A kötött harisnya a 16. században, Spanyolországban jelent meg ismét, elsősorban a férfiak körében. Ezt nemsokára felváltotta a selyemből készült változat, hogy a reneszánsz dámáknak is legyen mit mutogatniuk.

Az angol William Lee, a teológia magisztere 1589-ben építette az első harisnyakötő gépet. Ám I. Erzsébet királynő megtagadta a szabadalmi jogot a tiszteletestől, mert harisnyái durvábbak voltak, mint a Spanyolországból importált selyemharisnyák. Lee tökéletesítette a szerkezetet, és olyan jó munkát végzett, hogy századokon át ez volt az egyetlen kötőgéptípus.

A barokk kori gavallérok fehér selyemharisnyát viseltek térdnadrágjukhoz. XIV. Lajos idejében a világoskék és a piros volt a módi, a hölgyeknél pedig - Pompadour márkinő példáját követve - a csipkeharisnya. Az 1800-as években megjelent a hosszú pantalló, így a férfiharisnya elvesztette jelentőségét: egyre rövidült, míg végül zokni lett belőle. A nők így hosszú évezredek után kisajátították maguknak a hosszúkás ruhaneműt, amelynek ekkor még csak az volt a funkciója, hogy melegítsen.

Ám ahogy rövidült a szoknya, úgy vált egyre fontosabbá a harisnya külleme. A 20. század legelején az áttört csipkemintázat volt divatban, de megjelentek a sportos - kockás, csíkos - modellek is. Az 1920-as évektől a selyemharisnya testszínű változata hódított, a háború után pedig a műselymet teljesen kiszorította a nejlon. Húsz évvel később megszületett a harisnyanadrág, amely nem igazán szexis, de legalább nem fázik benne az ember lánya.           

Forrás: stop.hu