Lengyel András szegedi tudós: művelődés-, irodalom- és sajtótörténész - Ilia Mihály és Péter László mellett talán a legismertebb, bár fiatalabb náluk - , a szegedi egyetemi könyvtár, majd a Móra Ferenc Múzeum munkatársa, egy ideig az ugyancsak szegedi Tiszatáj egyik szerkesztője volt, alapos, érdekes és sikeres könyvek szerzője Móra Ferencről, Kosztolányiról, Németh Andorról.

Legújabb kötete - A mindennapok szemüvegkészítői - a huszadik századi magyarországi sajtóról írott tanulmányok és esszék gyűjteménye. A könyvet nyilván a tudományos és irodalmi folyóiratok fogják kimerítően bírálni és méltatni, de mindenképpen föl kell rá hívnunk a Népszava olvasóinak és barátainak figyelmét.
Két jelentős tanulmány szól ugyanis a magyarországi szociáldemokrácia lapjainak sorsáról. Az egyik - a jeles szerző megfogalmazása szerint - "cenzúratörténeti" dolgozat. Az immár konszolidált Horthy-korszakban nem volt előzetes cenzúra, azonban az ügyészség ellenőrizte a kinyomtatott lapokat. Kora hajnalban, négy-öt óra tájban olvasták a szorgalmas ügyészek az újságot, hogy aztán betiltásokkal, elkobzásokkal, sajtópörökkel állítsák helyre a rendet, s orvosolják az uralkodó osztály igazságérzetén ejtett sebeket.

Lengyel András megvizsgálta az ügyészség által használt és annotált lappéldányokat, az ügyészek piros ceruzás jelzéseivel, amelyekkel a kérdéses számokat "inkriminálták". Rendkívül érdekes, milyen cikkek és passzusok váltották ki a m. kir. ügyész elégedetlenségét. "A nyilvánosság jogi korlátozása mint valóságértelmezés" c. remek alfejezetben Lengyel András kimutatja, hogy az ügyész-cenzor voltaképpen ennek a sajtónak a társadalmi fölfogását "inkriminálta". Ezt írja: "Akár a tőke-munka ellentét valamely vonatkozását tárgyalta a Népszava, akár az aktuális "hatalomgyakorlást" bírálta, ehhez mindig jól érzékelhető habitus társult. Nem is dönthető el igazából, hogy ilyenkor az ügyész mit bírált, a konkrét fejlemény tematizálását avagy a megszólalás - mentálisan determinált - módját? Ez vélhetően szükségszerű következménye volt annak, hogy a Népszava - az ügyész logikájával szemben - marxizáló ellenkultúrát testesített meg. Nézőpontja is, "szótára" is, érvelésmódja is lényeges pontokon eltért a korszak uralkodó beszédmódjától."


Vegyünk egy példát, olyan passzust, amelyet a m. kir. ügyész piros ceruzája megjelölt. A cikk azt mondja, hogy a jótékonyság nem sokat ér. "Mert mélyebben van a hibája annak, hogy a nincstelen földmunkások sárkunyhóiban csakúgy, mint a gyári munkások külvárosi tömegszállásain egyaránt a hideg és a kietlen nyomor az úr. Kapitalista osztályuralom a neve ennek." Vagy: "Azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy ha (X. Y. tőkés birtokos) a 150 pengőkért eltartott hátaslovait olyan istállóba tennék, mint a munkáslakások, akkor az emberiség nevében tiltakozna a nemes paripák ilyetén való megnyomorítása ellen. (...) Talán nem túlzott követelés, ha azt kérjük, hogy a dolgozók részére legalább olyan egészséges lakásokat követeljen, mint a leányának hátaslovai részére!" A társadalmi igazságtalanság alapvető - és máig változatlan - tényének még oly túlzó retorikájú állítása se tűri az ügyészi kritikát, amely nyilván nem a társadalmi rend, hanem az emberi sors részének tekinti az egyenlőtlenséget és a szűkölködést.

Az ügyész még ennél is szigorúbban ítélte meg a politikai elnyomást illető erőteljes kifogásokat, Lengyel András szerint "a delegitimáló hatalomkritikát". De ezt nemcsak az elvadultan jobboldali Horthy-rendszerben kifogásolták. A következő tanulmány látszólag "mikropolitikai ügyről" szól, az egyik helyi szociáldemokrata lap, a Szegedi Népszava szerkesztőjének leváltásáról és a lap megszüntetéséről az ún. koalíciós korszakban (az újságot fölfalta a kommunista Délmagyarország, ma is a félhivatalos helyi hírlap). A Szegedi Népszava szerkesztője, Magyar László régi szocdem volt, kipróbált antifasiszta, aki - nem mellesleg - az éles helyi médiaversenyben a legjobb terméket állította elő 1945 után. 

Miután a sztálinista MKP le akarta nyelni a szociáldemokráciát, a helyi bolsevik vezető, Zöld Sándor egyrészt nyilvánosan denunciálta a szociáldemokrata vetélytársat, másrészt az MKP fölhasználta fúziópárti, "baloldali" szocdem szövetségeseit az SZDP országos vezetőségében, akik látszólag "fölfelé buktatták" Magyar Lászlót. Elküldték a pesti, akkor nagy befolyású és nagy példányszámú Népszava szerkesztőségébe, amely a szegedi lapjukat elszürkítette, semlegesítette, majd megszüntette. Az igen csúnya ügy negatív szereplői - Szakasits Árpád, Justus Pál, Szalai Sándor - a Rákosi-rezsimben aztán mind börtönbe kerültek, Erdődy Jánost háttérbe szorították, az egy ideig kőkemény kommunista belügyminiszter, Zöld Sándor küszöbön álló letartóztatása (és a várható halálos ítélet) elől öngyilkosságba menekült, előbb családját is kiirtotta. A tönkretett Magyar László jelentéktelen állásokban vegetált haláláig.Magyar újságírósors a huszadik században.

Lengyel András hallatlan finomsággal és elemző szubtilitással ír ebben a könyvben Kosztolányi publicisztikai működéséről a fehérterror (a "keresztyén-nemzeti kurzus") időszakában, A Hét (alapítva 1890-ben) szerkesztéséről, Cholnoky Viktor vezércikkírói munkásságáról, a Pesti Napló Hatvany-korszakáról. Három rendkívüli értékű tanulmány olvasható Az Est - a mindmáig legsikeresebb magyar napilap - történetéről, köztük Tarján Vilmos bűnügyi riportjairól, az egyik pedig (ez új dolog Lengyel András munkásságában) a sajtómarketing történetéről, ez utóbbit bizonyára tanítani fogják.Nem is kell mondanom, mindebből kiderülhetett: fölöttébb időszerű munka ez, melegen ajánlom újságíróknak és újságolvasóknak.
(Lengyel András: A mindennapok szemüvegkészítői. Sajtótörténeti tanulmányok, h. n. Budapest: Nap Kiadó, 2013, 383 + 2 lap, 3300 Ft.)

forrás: nepszava.hu