Pár évente összefutok Zsuzsával, gyerekkori barátnőmmel, aki a ritka találkozások ellenére is olyan közel áll hozzám, mintha ikertestvérem lenne. Még hasonlítunk is picit. Egy-egy ilyen találkozókor kávé vagy fagylalt mellett órákig el tudunk beszélgetni, felelevenítjük a múltat és megbeszéljük a legutóbbi találkozásunk óta történteket.  Mert mostanában sokat változott az élete. Ő mesél.

Amikor 30 körül elkezdtek csókolomozni a tinédzserek, baromi rosszul esett. Amikor 40 évesen azt láttam, hogy a szemükben néni vagyok, az katasztrófa volt. Aztán lassan beletörődtem a sorsomba. Egészen 49 éves koromig.

Apu elvesztése, anyu életkedvének visszacsempészése, majd az ő betegsége, két évig tartó ápolása, majd halála megtörte életkedvemet, azt gondoltam, nekem nincs már más életcélom, mint hogy eljárjak dolgozni, azért, hogy megéljek és várjam azt az időt, amikor követhetem őket. Egymás után teltek a napok, egyhangúan, vagy a hétvégét vártam, vagy a fizetést, a vásárlás hozott némi örömöt az életembe, konyhai és műszaki kütyüket vettem. És keseregtem. Aki párkapcsolatban él, annak nehéz azt elképzelni, hogy arról ábrándoztam, hogy valaki átölel, magához szorít, megpuszil. Mert egy pusztán baráti ölelés is olyan távolinak, elérhetetlennek tűnt a számomra. Hogy érzéseimet, fájdalmamat, apró örömeimet el tudjam mondani valakinek, elkezdtem blogot írni, ami jó ötlet volt, mert szerettem volna, ha valaki, még ha névtelenül is, ismer engem. Egy nagyon jó kollégámnak szóltam csak a dologról, ő is blogolt akkoriban. Vele meg tudtam sok mindent beszélni, Olyan, mintha a bátyám lenne, bár fiatalabb nálam. De jó „testvérek” módjára rengeteget veszekszünk, kolléganőm szerint olyanok vagyunk, mint egy olasz házaspár, épp, hogy egymás haját nem tépjük meg.

És semmi sincs köztetek?

Nincs. Ha kell, segítünk egymáson, én például bármit rábízok, lakást, pénzt, s ez fordítva is igaz. A munkahelyen az utóbbi időkig mi voltunk a tréfák célpontjai, mert senki sem hitt ennek a kapcsolatnak a szűziességében. De ma már nem érdekel, ki mit gondol.

Aztán változás történt, új főnök jött, több és érdekesebb lett a munkám, csapatépítő tréningre mentünk, először Egerbe, majd Egyiptomba és végül Tunéziába, kitárult előttem a világ. Már nem voltak unalmasak a délutánok, hónapokig készültem egy-egy útra, utána hónapokig rendezgettem, töltögettem az internetre a fényképeimet. És egyre többet lógtam a neten. Aztán a közös utazások megszűntek, de már belém ívódott az új keresésének a vágya, elkezdtem az itthoni látnivalókat felfedezni. Hol nyereményút, hol akciós nyaralás szakította meg az életem egyhangúságát.

Egyedül mentél? Nem volt rossz?

A nyeremény utakra unokatestvéremmel, a fizetősökre magamban. Akkor úgy gondoltam, nagyon jó ez így.

Miért? Már másképp gondolod?

Igen. Nagyon sokat lógtam a neten, s több mint egy éve a fészbukon kezdtem el beszélgetni egy nagyon szimpatikus férfivel. Először csak lájkolgattuk egymás hozzászólásait, fényképeit, aztán elkezdtünk beszélgetni, csetelni. Aztán jött egy lehetőség egy közös wellnessre, amibe –szigorúan baráti alapon- belevágtam. Mondanom sem kell, már az indulás előtt megbántam ezt a baráti alapról szóló kijelentésemet, hál’Istennek, mint utóbb kiderült, ő sem vette komolyan. Ez volt az általunk netrandinak nevezett első találkozásunk.

Több is volt?

Igen. Már a negyedikre készülünk. Sajnos nagy a távolság köztünk, ritkán találkozhatunk, az az igazság, én a nagy magányos harcos már azt sem bánnám, ha állandóan mellettem lenne. De ügyelnem kell, meg ne fojtsam a szeretetemmel, mert a hosszú magányos évek után már elszoktam a női praktikáktól, nem tudom és nem is nagyon akarom elrejteni az érzéseimet, nem tudom eljátszani a ránk osztott szerepet, amikre pedig mindig figyelmeztetnek kolléganőim. Mert a férfi olyan, mint egy vadász, ….. mondják.

Ők tudnak a kapcsolatotokról?

Hát persze, bár mostanában megtartom magamnak a titkaimat. Egyébként érdekes volt, az elején, amikor elújságoltam sokaknak, hogy megváltozott az életem, ahány ember, annyi félétől óvott, annyiféle tanácsot adott, merő jószándékból. Persze ezeket a sokszor egymásnak ellentmondó dolgokat eszem ágában sincs megfogadni, csupán azt, megpróbálok józanabbul viselkedni, elfelejteni hisztijeimet, figyelni a másikra. És megélni mindazt a jót, ami még vár, várhat rám az életben. Egyet bánok, nem vagyok legalább 10 évvel fiatalabb, mennyi mindent vállalhattam volna még akkor.

Közben barátnőm elköszönt, sietett haza, a notebook-ja mellé, csetelni kedvesével és várni a következő találkozást. Remélem, minden jó, amit kívánnak, sikerül nekik! Elgondolkoztam a történetén és azt kívántam, bárcsak mindenkinek jutna egy ilyen megfiatalító kapcsolat. Megittam a kávé maradékát és amikor felálltam, belenéztem a tükörbe és mintha Zsuzsa nézett volna rám vissza, az ő boldogsága átsugárzott az én arcomra is.

(Írta: E.Erzsébet)

Forrás: mindigno.hu