1956 miniszterelnöke a Rákosi-korszak utáni miniszterelnökségével alapozta meg hírnevét, és ekkor teremtette meg a „kormányprogram” mítoszát, ami még ma is él a közbeszédben. De posztját és reformjait Sztálin hűséges hóhérának és utódjának köszönheti. A Nagy Imre Emlékház és az Open Society Archives közös konferenciáján jártunk.
A magyar politika szótárának egyik legnagyobb mítosza a „program”. Ha
egy pártnak van programja, akkor az jó, ha nincs, akkor az nem jó. Hogy
miért is? Mert a program megléte – vagy legalább is a program
meglétében való hit – a nyilvánosság, az átgondoltság és a
kiszámíthatóság politikai erényeit sugározza.
Ennek megfelelően a
mindenkori ellenzék egyik leggyakrabban puffogtatott érve az, hogy a
„kormánynak nincs programja”, ami azt jelenti, hogy a kormányzás
esetleges, az intézkedések mögött nincs kalkuláció, és az uralmon lévő
párt ki van téve az „érdekcsoportok” nyomásának. Azt, hogy a jó
kormányzás – hogy a másik nagy politikai közhelyet is behozzuk – valóban
a részletes kormányprogramon, netán esetleg más kvalitásokon múlik, nem
most fogjuk eldönteni.
Jánosi Katalin, Nagy Imre unokájaFotó: Barakonyi Szabolcs
Az viszont biztos, hogy a Nagy Imre
Emlékkonferencián járva megértettük, mitől is olyan kultikus fogalmom
Magyarországon a „kormányprogram”. Az 1956-os vezető szerepéről és a
forradalom utáni mártírhaláláról ismert miniszterelnök ugyanis 1953.
július 4-i programbeszédével alapozta meg népszerűségét. Ekkor vált a
„program” mint olyan az önkény vége és a törvényes hatalomgyakorlás
kezdete szimbólumává.
Népünnepély tört ki, mikor betiltotta a kínzásokat
Jánosi
Katalin, Nagy Imre unokája bevezetőjében felidézte, milyen mély nyomot
hagyott a frissen kinevezett miniszterelnök beszéde a kortársakban.
Szerinte még ma is úton-útfélen találkozni olyan emberrel, aki vagy
személyesen, vagy rokonai elbeszélése alapján számon tartja, hogy Nagy
Imre kinevezésével bukott meg a Rákosi-korszak, ekkor értek véget a
kínzások és a kitelepítések.
Történelmi tény, hogy a Magyarországon első ízben élő rádióadásban közvetített miniszterelnöki expozét
követően szinte népünnepély tört ki, az emberek a forró utcákra
tódultak. És bár első hallásra kicsit patetikusnak hatott Jánosi
„megkönnyebbülést hozó szivárvány” jelzője, de a konferencia előadásait
követően ez a szókép már egyáltalán nem tűnt olyan nagy túlzásnak – még
akkor is, ha a bajszos-mokány Nagy Imrét vizuálisan nehéz fényhozóként
elképzelni.
Az első két előadó a Sztálin halála utáni szovjet
tömb helyzetét járta körül, teljes joggal, hiszen a magyar politika
minden rezdülése Moszkvától függött. Először Szilágyi Ákos beszélt
arról, hogyan rohant el a generalisszimusz halálos ágyától Lavrentyij
Berija néhány percnyi előnyért, és a sors milyen furcsa fintorával vált
pont a csecsenek, volgai németek és a krími tatárok hóhérából az összeroppanás peremén táncoló önkényuralmat konszolidálni képes technokratává.
Szilágyi ÁkosFotó: Barakonyi Szabolcs
Berija persze nem valamiféle jószándéktól
vezérelve vágott bele a reformba: Szilágyi meggyőző példákkal mutatta
be, hogy a belügyminiszter inkább a Sztálin kivételével mindenki számára
nyilvánvaló katasztrófát akarta megelőzni. A morajlásból ítélve még a
Szolzsenyicinen edződött hallgatókat is elképesztették a borzalmas
állapotokra hozott példák.
Ilyenek voltak például a 20 milliós
háborús férfiveszteséget ki nem heverő ország elképesztő munkaerőhiánya –
voltak egész falvak, ahol egy szem férfi sem élt – , a sarkvidéken
elképesztő ember- és anyagi áldozattal épülgető Szalehard–Igarka-vasútvonal,
vagy az elvileg ingyenmunkát biztosító gulágok borzalmas fenntartási
költségei. Berija eredetileg csak az alapvető válságtüneteket akarta
kezelni, de minden egyes racionalizáló lépése óhatatlanul is kiváltotta
vagy tíz másik szükségességét. A lépegetés végül reformlavinává
terebélyesedett, és Berija ebbe gyorsan bele is bukott – igaz, Malenkov,
az előtérbe tolt miniszterelnöke túlélte az ő száznapos uralmát.
Azt,
hogy a szovjet hatalmi harcok minden kacskaringóját milyen szorosan
követték a kelet-közép-európai csatlósok, Baráth Magdolna mutatta be. A
történész szerint a szovjet modellt meglehetős pontossággal másoló
sztálinista rezsimeket Bulgáriától az NDK-ig mindenhol megrázta a
szovjet vezető halála, a keletnémeteknél például akkora volt a zavar,
hogy még az állambiztonsági szervekből is ezrével szöktek át Nyugatra.
A
Szovjetunió figyelme csak 1953 májusától fordult a külvilág felé, az
SZKP júniustól sorra Moszkvába rendelte a kommunista pártok gondosan
összeválogatott összetételű delegációit, az új irányban való eligazítást
követően pedig Berijáék kerek-perec ki is jelölték az új vezetőket. Az
NDK után Magyarország volt a második, mely részt vett a fejtágítón.
Rákosit nem hívták meg.
Nem azért nem akartak zsidó miniszterelnököt
Kende Péter – béna dolog, hogy el kell mondani, de nem az
a Kende Péter – szerint a mai napig nem tudjuk igazán biztosan, ki és
miért vetette fel Nagy Imre nevét a szovjet pártvezetés körében. Az
biztos, hogy az egyik – sokszor félreértelmezett szempont – az volt,
hogy Nagy Imre egyike volt az MKP nemzsidó vezetőinek.
Ennek
azonban semmi köze nem volt az antiszemitizmushoz, inkább a Sztálin
által erőltetett oroszosítást követő „korenizálás” tendenciájába illett
bele, ami azt jelentette, hogy a szovjet tagköztársaságok élére az orosz
káderek helyett igyekeztek a helyi nemzetiségből származó vezetőket
ültetni. Márpedig a zsidók szovjet szemmel nem vallási közösségnek,
hanem nemzetiségnek számítottak, ezért Magyarországon is szorgalmazták a
helyi nemzetiség – azaz a magyarok – előtérbe tolását.
Balról jobbra: Gecsényi Lajos kurátor, Baráth Magdolna, Varga Zsuzsanna és Gyarmati GyörgyFotó: Barakonyi Szabolcs
A sokáig a Szovjetunióban élő Nagy Imre
kinevezéséhez minden bizonnyal hozzájárultak kiváló moszkvai kapcsolatai
is, illetve az, hogy teljes egészében magáévá tudta tenni a
megváltozott moszkvai politikai elképzeléseket. De Kende azt is
hangsúlyozza, hogy a szovjet személyzeti politika egyik nagy tévedésének
bizonyuló Nagy Imre már 1953-ban sem azt a szerepet játszotta el, mint
amit Moszkvában neki szántak. Az új miniszterelnök ugyanis szó szerint
értelmezte a desztalinizáció deklarált elveit – például a
„törvényességet”, amivel indokolni tudta az elvártnál is szélesebb körű
reformjait.
Ezek a reformok azonban ugyanúgy létfontosságúak
voltak, mint a Szovjetunióban, és Nagy Imre csak azokon a területeken
hajtott végre korrekciót, ahol Berija is engedte. Ilyen intézkedés volt a
munkatáborok megszüntetése, a törvényesség helyreállítása, és az
alapvető gazdasági racionalitás alkalmazása.
A minden
kiszámíthatóságot és következetességet nélkülöző totalitárius önkény
után még az olyan, alapvetőnek számító jogállami lépések is
forradalminak hatottak, mint az ügyészi szervezet felállítása, vagy az
erőszakos kitelepítések megszüntetése. Éppen ezért Nagy Imre 1955
tavaszán történő – szintén szorosan a szovjet változásokat követő –
elmozdítása és pártból való kizárása Kende szerint a megkönnyebbülést
szorosan a miniszterelnök személyéhez kötő közvélemény számára a „rossz
visszajövetelével” volt egyenlő. De hiába tért vissza Rákosi, a régi
rend már nem térhetett vissza vele.
500 000 lakásnyi beton egy hasznavehetetlen erődbe
Gyarmati
György hangsúlyozta, mennyire fontos volt Nagy Imre miniszterelnöksége a
gazdaság számára. A jelenlegi kutatások szerint ugyanis közvetlenül a
háború után a szovjet megszállás ellenére is egy, a történész szerint a
nyugat-németekéhez fogható gazdasági csoda játszódott le, és ezt törte
derékba 1948-tól a Rákosi-korszak.
1953-ig viszonylag gyorsan
sikerült leamortizálni az elképesztő háborús veszteségekből épphogy csak
éledező országot, és itt nem csak az erőszakos kollektivizálás vagy a
„vas és acél országá”-nak közismert ostobaságaira kell gondolni.
Gyarmati rámutatott olyan fontos tényezőkre, mint a hadigazdálkodás
bevezetése – amely következményeképp nagyjából 500 ezer lakásnyi
építőanyagot öltek a déli határon lévő erődítésekbe –, vagy a szakigazgatási helyek „funkcionális analfabétákkal” való feltöltése.
Varga
Zsuzsanna Nagy Imre agrárprogramjára fókuszálva mutatta be a reform
sajátosságait. Itt Nagy Imre évtizedes szakértői-tudományos múltja miatt
előzetesen arra gondoltunk, hogy az agrárium saját preferenciája volt,
de a történész szerint az 1953. júniusi szovjet párteligazitás
jegyzőkönyveiből világosan kitűnik, hogy Moszkva számára prioritás volt a
beszolgáltatások, kényszerállamosítások és kitelepítések miatt
szétzilált magyar mezőgazdaság rendbetétele. Az viszont Varga szerint
Nagy Imre érdemének tudható be, hogy valódi szakemberekkel dolgoztatta
ki – későbbi utódja, az inkompetens Hegedüs András agrárminiszter feje
felett – a vidék számára fontos reformelképzeléseit.
Benneragadt a panoptikumban
A
konferencia tehát hangsúlyozta, hogy Nagy Imre hatalomra jutásában és
az általa kezdett reformfolyamatban nem sok független elem volt, a
lágyabbra hangszerelt diktatúrához a karmester személyét és a kottát is
Moszkva biztosította. De – ilyen ellentmondásos a történelem! – személye
mégiscsak a szovjet modelltől való távolodás szimbólumává vált.
Mi azonban ennek személyes vonzatairól is szívesen meghallgattunk volna egy-két előadást. Mert – ahogy ebben a kiváló Magyar Narancs-összeállításban
is olvasható – Nagy Imre nemcsak a reformért, hanem a reform által
korrigálni hivatott hibákért is felelőssé tehető. Szerepet játszott
többek között a kisgazdapárt törvénytelen eszközökkel való szétverésben,
a svábokkal szembeni kitelepítésben, a több halálos ítélet által kísért
padlásseprésekben.
0 Megjegyzések