Régóta ismerkedem ezzel a fokozatosan kiépülő pincészettel, és higgyék el, egészen más ez, mint csupán egyetlen alkalom pillanatfelvételével rögzíteni a látottakat. Néhány éve egy régi lakóépület bővítésével és áramvonalasításával kezdődött a fejlesztés. Fogadó, tárgyaló, kóstoló települt bele – állapota miatt viszont nemcsak a tetőt kellett teljesen elbontani, de néhol egész falrészeket is.

Régóta ismerkedem ezzel a fokozatosan kiépülő pincészettel, és higgyék el, egészen más ez, mint csupán egyetlen alkalom pillanatfelvételével rögzíteni a látottakat. Mint néhány fotó után egy kisebb mozgófilm: közben folyamatosan máshová kerülnek a hangsúlyok, jelentést kap valami, ami addig lényegtelennek látszott, hol kopaszak a fák, hol komoly biodíszletté zöldülnek, a kifejlődés ritmusa pedig olykor egészen más színeket, részleteket, hangsúlyokat dob elő. Legutóbb télutó volt itt, a település keleti részén, nem messze a temetőtől, ahol a mádi völgy egyik oldaláról a falu fölött ellátni a másikig. A valahai úri borok pincészetének (később a szocialista borkombinát) területén, a magasra nőtt (és megritkított) fák között akkor lehetett először igazán egyben látni a régi és az új részt. Ami egyébként most, a hirtelen kizöldülés után sem egyszerű – a két épületet és két terepszintet amúgy sem könnyű egyetlen képbe (főleg nem fényképbe) összefogni.

Pedig utólag már nyilvánvaló, a lényeg nem az alsó régi vagy a felső új részben van, hanem valahol a kettő között, abban a láthatatlan ívben, amelyet konkrétan és szimbolikusan is az egymástól látszólag távol álló elemek közé húz. (Az egyszerre bonyolult és költői túlzásomat talán megbocsáthatóvá teszi, hogy a föld alatt tényleg két kilométernyi pincejárat köti össze őket.) Pontosabban feszül ez az ív, és éppen ez benne az izgalmas: alul egy tradicionális, cseréptetős vincellérház, felül egy kővel borított, beton-üveg, a környezethez épphogy domesztikált ipari téglatest.

Néhány éve egy régi lakóépület bővítésével és áramvonalasításával kezdődött a fejlesztés. Fogadó, tárgyaló, kóstoló települt bele – állapota miatt viszont nemcsak a tetőt kellett teljesen elbontani, de néhol egész falrészeket is. Az eredeti kőfalak viszont muskátlis romantika nélkül, vakolatlanul és teljes szépségükben maradtak meg, a rakott kő- és néhol téglafal szeszélyes mintái mint egy fa évgyűrűi viselik 150 év nyomait.

Bujnovszky Tamás Egy darabig csak ez létezett: új és régi(es) itt is markánsan válik el, hiszen a fehérre vakolt bal oldali épületrész bővítés – az első ütemben itt működött a borászati üzem.

A kapubejáró és az udvar kockakő burkolata nem áll meg a küszöbnél, hanem befelé is folytatódik, ennek pedig külön keretet ad a régi falakhoz hasonlóan rakott, alacsony kerítésfal. A régi ablakok mellé öt kisméretű újat is nyitottak a falba, ez megnyitja a ház zömök zártságát, a vékony, tölgyfa-acél keret pedig különös, perfekcionálisan kortárs kontrasztot ad a kivágásoknak.

Egy szinttel feljebb aztán egészen másik dimenzióba kerülünk. Itt már nyoma sincs a nyugodt vízszintesekkel körülhatárolt és egy régi, falusi porta arányait hordozó egyszerűségnek, itt, az egykori úri borok pincéinek területén, korábban a fák között, mint egy furcsa temetőben, díszes, romos és bedőlt pincegádorok sorakoztak egymás mellett/fölött/alatt. Valószínűleg ezeknek a kiterjedt pincerendszere lehetett az a csáberő, amely miatt a pincészet tulajdonosa még ezt a szokásosnál sokkal összetettebb és többtételes építkezést is bevállalta. Második ütemben ezek mellé épült az új borászati üzemépület – újabb gondosan komponált kontraszt: az egyik régi pincelejárat támfalával együtt ma is az új tömb sziluettjének része.

Itt felül viszont nincs semmi kedélyeskedő tradicionalizmus, a borüzem ipari jellegét alig-alig csomagolják el, a külső tényleg csak forma a borászati feladatok munkasora körül. Belül a tisztaságot sugalló fehér uralkodik, a fémesen csillogó tartályok, gépek meg a felülvilágítók fénycsíkjai (mi nem a borászati technológiához értünk), kívül a szintén a vízszintességet hangsúlyozó kőburkolat a falsíkba helyezett sarokablakkal (újra a rusztikus kőfal, illetve az üveg ipari tökéletességének finoman vibráló ellentéte). Éppen a kézműves közvetlenségre építő alsó és a kortárs minimál modern felső egységbe foglalt ellentéte vált itt a bormarketing részévé. Semmi Hamvas, minden a finoman csomagolt funkció.

Nem mellékes, ahogy a méretes (1200 négyzetméteres) üzemterületet sikerült úgy összerendezni, hogy az üzemtömb méreteivel ne üljön rá túlságosan a környezetére. Ezért is csúszik félig a lejtőbe, egyik oldalán ezért lebeg el kissé tömbjétől a tetőrésze, amely zölddel beültetve talán majd egyre jobban beleolvad a hátsó fenyősorba.

Végül még egy értelmezési tartomány: ha a helyi értesüléseim helytállóak, a kivitelezés nem a legjobban sikerült, az épület több ponton beázik, már a főborász sem az, akivel indult a vállalkozás, és nyilván a válság is hozzátette a magáét. De változtat ez valamit azon az esztétikai minőségen, amelyet mi, kívülállók látunk?

Mivel a friss élményeket nyújtó Google Street View a Batthyány utcáig nem jutott el, csak a mádi főutcán lehet végigmenni vele, ezért kénytelenek rám hagyatkozni: a borok mellett a borászatok is egyre jobbak errefelé.

forrás: nol.hu