A manapság olyannyira népszerű és fontos adottság, a kreativitás hallatán a legtöbbünknek pozitív töltésű kifejezések jutnak eszünkbe: alkotó- vagy teremtőerő, találékonyság, produktív gondolkodás, feltalálóképesség. Gondoltuk volna, hogy mindez szorosan összefügg a bennünk rejlő agresszióval?

A tehetséggondozással foglalkozó neves szakember, Erika Landau szerint az agresszió velünk születik. Gondoljunk csak arra, hogy már a csecsemő is milyen erőszakosan jelzi a sírásával a problémáját: hogy éhes, nedves a pelenkája, fáj valamije. Idővel a kisgyermek elsajátítja a kommunikáció kevésbé agresszív formáit. Eközben megtanul különbséget tenni a külvilág (vagyis az édesanyja) és önmaga között. Ez az első igazi elszakadás, amely életünk során vár ránk. Később aztán elszakadunk a gyerekkorunktól, az iskoláinktól, a szüleinktől, a gondtalan egyedülléttől, amikor házasságot kötünk, a felelőtlenségtől, amikor gyermekünk születik, a munkánktól, amikor nyugdíjba megyünk, az erőnktől, az egészségünktől, amikor megöregszünk, végül az életünktől, amikor meghalunk.
Az elszakadás tehát hozzátartozik az élethez. „Gyakran védekezünk az ellen, hogy a régit, a megszokottat feladjuk, mert nem vagyunk biztosak abban, hogy sikerül helyette újat találni. Éppen itt van a jelentősége a kreativitásnak: a kreatív személyiség képes valamitől megválni, mer bizonytalan helyzeteket elviselni és a félelem ellenére is új utaknak nekivágni, új szokásokat kialakítani” – írja az Agresszió mint kreatív energia című tanulmányában.
Vagyis bátorság és elszántság, illetve kényszerítő helyzetek híján nem születnek új dolgok, megoldások, ötletek. De hogyan is működik ez a teremtőerő?

Az ötlettől a megvalósításig
A kreatív folyamatnak jól meghatározható fázisai vannak:
1. Előkészítő fázis: a probléma megfogalmazása, anyaggyűjtés, amikor szembetalálkozunk a fallal, a megoldandó helyzettel. Minél több ismeretet szereztünk ebben a szakaszban, annál nagyobb az esély rá, hogy a kreativitásunk felszínre tör.

2. Lappangási fázis: a már meglévő tudásunkat szembesítjük a problémával és az összegyűjtött ismeretekkel, és ennek során új összefüggések körvonalazódnak bennünk. Ez egy tudattalan szakasz: látszólag nem is foglalkozunk a problémával, de közben az agyunk dolgozik. Alvás, főzés, vasalás és más tevékenységek közben sokszor észre sem vesszük, milyen komoly munka folyik a fejünkben.

3. A megértés fázisa: az „aha”-élmény, amikor kipattan a fejünkből egy lehetséges megoldás. Ez a folyamat legrövidebb, de egyben legelementárisabb része. Szinte nem is értjük, honnan bukkan fel egy addig ismeretlen szempont. Olyan, mintha hosszas keresgélés után hirtelen rálelnénk a zárba illő kulcsra.

4. Az igazolás fázisa: teszteljük, ellenőrizzük a megoldást. Valóban újat hozott-e, releváns-e? Úgy is fogalmazhatnánk: miután megkaptuk a „kulcsot” a kérdésünkhöz, el is kell indulnunk a válaszadás útján. Végigmegyünk rajta, megvalósítjuk, kipróbáljuk, hogy tényleg működik-e, majd a végén értékeljük az eredményt.
Az első és a negyedik fázis a tudatunk szintjén zajlik, így ha kellő ismeretanyagunk van hozzá, sokat lendíthetünk a folyamaton. Azonban a második és a harmadik fázisra – amelyek a tudattalanban mennek végbe – nem lehet direkt módon hatni, csupán gyakorlással. Ezért van szükség arra, hogy olyan játékokat játsszunk a gyerekekkel, amelyek a kreativitásukat fejlesztik, például arra serkentik őket, hogy képesek legyenek egy adott helyzetben nézőpontot váltani.

A kreativitás fejlődése
A kreativitásnak az életkor szerint is jól elkülönülő szakaszai vannak, amelyből az első két perióduson mindenki átesik.
A kisgyermekkor a játék időszaka. A kicsiknek még nincs sok ismeretük a világról, ezért ezek nem kötik meg őket. Szabadon engedik a fantáziájukat, és boldogan játszanak. Ha ebben az időszakban (iskoláskor előtt) „kis zsenikké” akarjuk nevelni gyerekeinket, és nem hagyunk nekik elég időt a kötetlen játszásra, azzal a későbbiekben erősen korlátozhatjuk a kreativitásukat. Ez idő tájt tapasztaljuk meg azt is, hogy a velünk született agresszivitás az életkor előrehaladtával egyre inkább korlátok közé szorul. A gyerekek a különböző családi, óvodai és egyéb társadalmi elvárásoknak – és persze a szüleik példájának – köszönhetően egyre kulturáltabban fejezik ki önmagukat. Amikor azonban magukra akarják vonni a figyelmünket, a legkreatívabb módszereket képesek ehhez igénybe venni, és újra meg újra előbújik belőlük az agresszió. Ilyenkor bizony lehullanak a már jól begyakorolt kötöttségek. Mindannyian emlékszünk egy-egy olyan szituációra, amelyben alapjában véve jól nevelt gyerekünk minden társadalmi konvenciót felrúgva igyekezett felhívni magára a figyelmünket…
A tanulás időszaka az iskolába lépéssel kezdődik. Ilyenkor a gyerekek kezdenek a valóság felé fordulni, és ez a tudás megszerzésére ösztönzi őket. A kisiskolások általában szeretnek új ismereteket szerezni, tanulni, és minden iránt érdeklődnek. A mi feladatunk, hogy szülőként és tanárként se irtsuk ki belőlük ezt az elementáris vágyat.
A kreativitás harmadik periódusába, az alkotás szakaszába tizenhárom-tizennégy éves kortól léphetünk be. Ám nem mindenki képes arra, hogy idáig eljusson, csak az, aki a fantáziáját és a meglévő tudását össze tudja hangolni, s ezáltal valami újat tud alkotni.
Egész életünkben folyamatosan találkozunk olyan dolgokkal, amelyekhez nincs meg a megfelelő tudásunk. Aki kreatív, az játékosan tud hozzáállni ezekhez a helyzetekhez, újabb és újabb megoldásokon töri a fejét. Van azonban olyan, akit az ismeretek annyira megkötnek, hogy nem tud eljátszani egy új, másik megoldás gondolatával. És az is előfordulhat, hogy valakinek rengeteg ötlete, jó fantáziája van, de mivel kevés a megszerzett tudása, mégsem lesz belőle igazán kreatív személyiség.

Személyiségtípusok és a kreativitás
Iskoláskortól az agresszivitás is sokkal kifinomultabb formákban jelentkezik. Erika Landau a megnyilvánulási formák szerint négy csoportba osztotta a gyerekeket.
Az első csoportba a konstruktívak, az együttműködők tartoznak. A legtöbb tehetséges gyerek ide sorolható. Általában örökmozgók, mindent megtapogatnak, egy percig sem akarnak nyugton ülni. A kérdéseik és a feleleteik is sokszor provokatívak. Bár vannak konfliktusaik, a közösségbe mindig jól beilleszkednek, ezért társaik is szeretik őket.
A második csoportba tartozó gyerekek elfojtják az agresszivitásukat, a konfliktusaikat. Ők a perfekcionisták és a konformisták. Folyamatosan a saját maguk által felállított korlátok között igyekeznek maradni. Ők az úgynevezett „jól nevelt” gyerekek, sokszor a tanáraik kedvencei. A barátaikat is általában a magukfajta jó gyerekek közül választják. Nem nagyon merészkednek bizonytalan területre, nem szívesen kísérleteznek, próbálnak ki új dolgokat, mert félnek az esetleges kudarctól.
A harmadik csoport tagjai egészen mélyre ássák magukban az agresszióból származó energiákat, náluk a fő motiváció a félelem. Ezekkel a gyerekekkel van a legtöbb probléma, nekik a legnehezebb segíteni, mert a bátortalanságuk következtében passzivitásba burkolóznak – ez meglátszik azon is, hogy barátaik sem nagyon vannak –, és jóval a képességeik alatt teljesítenek mindenhol. Az ilyen gyerekeknél az a legfontosabb, hogy rengeteg időt szánjunk rájuk, bátorítsuk őket, és teremtsünk biztonságos közeget számukra, ahol nem kell félniük, és sikerélményre is van esélyük.
A negyedik csoport tagjai a dacos, együttműködést elutasító gyerekek, a destruktívak. Magatartásukkal sokszor az idegeinkre mennek, ám ha megfelelően ösztönző feladatokat adunk nekik, nem olyan nehéz segíteni rajtuk, mint a passzív és alulteljesítő társaikon. Ezek a gyerekek az agresszivitásukat és minden konfliktusukat kivetítik a szűkebb és tágabb környezetükre. Folyamatosan az az érzésünk, hogy az egész világ ellen küzdenek – a szüleiktől a testvéreiken át a tanáraikig mindenkivel bajuk van.
Nekünk, felnőtteknek az a feladatunk, hogy kellő önismerettel tekintsünk ezekre az adottságokra, amelyekből minden bizonnyal néhányban magunkra is ismerünk. Ne ítélkezzünk, hanem olyan „alapanyagként” kezeljük ezeket a magatartásformákat, amelyeken lehet dolgozni. Amikor arra törekszünk, hogy csökkentsük az agresszió romboló formáit, lehetőségünk van az itt felszabaduló energiákat kreativitássá, pozitív hajtóerővé formálni.

Forrás: mindigno.hu