Negyedszázada alakult Kecskeméten a Csík Zenekar, amely május 17-én a Művészetek Palotájában jubileumi koncerttel ünnepel. A kezdetben kizárólag autentikus népzenét játszó együttes országosan ismertté könnyűzenei feldolgozásaival vált, amelyek megszületését szintén a népzene szeretete motiválta: azt akarták, hogy a rengeteg élményt, amelyet nekik adott, mások is átélhessék. Interjú Csík Jánossal.
Kezdetben autentikus népzenét játszottak, mára pedig védjegyükké váltak a népzenei alapokon nyugvó könnyűzenei feldolgozások. Hogyan indultak el ezen az úton?
A népzene szeretete motiválta a feldolgozások megszületését: szerettük volna, ha a rengeteg élményt, amelyet adott nekünk, mások is átélhetik. A népzene, akár a jazz, tulajdonképpen rétegműfajnak tekinthető, hiszen erősen meghatározott az a kör, amely otthon ezt hallgatja, vagy eljár táncházba. Sajnáltuk volna, ha ennek örömeit nem élhetik át azok az emberek, akik elsősorban rockkoncerte vagy diszkóba mennek. Azzal sincs semmi baj, de a népzene adta másféle örömöt jó megtapasztalni. Ennek útját, módját adták végül a könnyűzenei feldolgozások.
Sajátos stílust teremtettek: a közönség nemcsak újra és újra meghallgatja a dalokat, hanem el is várja az újabb „csíkos” feldolgozásokat. Számítottak arra, hogy ekkora sikere lesz?
Valójában nem is képzeltük, nem előre megfontolt szándékból indultunk el ezen az úton, egyszerűen csak jó ötletként merült fel. Éreztük, hogy több fiatalt megszólíthatunk, és fogékonnyá tehetünk a népzenére. Emellett jólesett nekünk ezeket a dalokat eljátszani. Később persze szívmelengető volt látni, mekkora örömmel fogadja a közönség. Egyre többen mondták „hú, ezt játsszátok már el még egyszer”. Akkor megnyugodtunk: tudtuk, hogy elfogadták tőlünk az újdonságot, miközben ugyanúgy meghallgatták az autentikus népzenét.
A legtöbb feldolgozás a Kispál és a borz és a Quimby számaiból született. Hogyan jött létre a nagy találkozás a dalszerzők, zenekarok között?
A kor falára című 2001-es lemez nyitotta ki a kaput: ezen már játszottunk feldolgozásokat, például az Én vagyok az, aki nem jó kezdetű népdalt cimbalommal kísérve. Szabó Attilát, a zenekar prímását sok éves ismeretség kötötte a Kispál és a borzhoz, hiszen dolgozott már velük: ő mutatta meg büszkén a lemezünket a zenekarnak. Nekik annyira tetszett az anyag, hogy egy-egy dalt elénekeltek a saját koncertjeiken, 2005-ben pedig már együtt is felléptünk. Kiss Tibort ezek után kerestük meg konkrét ötlettel: szerettük volna feldolgozni a Most múlik pontosant.
Ez a dal mára szinte himnusszá vált, mindenki ismeri, minden koncerten elvárja a közönség. Nem tud unalmassá válni újra és újra „kötelességből” eljátszani?
Minden zenekarnak vannak az életében olyan dalok, amelyek évekig, évtizedekig végigkísérik a pályáját, rengetegszer el kell játszani őket. Ha fásultabban, fáradtabban kezdenénk el, a közönség mindig helyre teszi a lelkünket: amikor látjuk, hogy az embereknek jólesik, máris könnyebb. Emellett az öröm, amelyet a Most múlik pontosan adott, megfogalmazhatatlan. A színpadon érezhető szeretet, a közönség várakozása nemcsak számunkra ajándék, az alkotóknak is megköszönhetjük vele magát a dalt: sokan, akik tőlünk hallották, általunk szerették meg a Quimby vagy a Kispál számait, elmennek a koncertjükre, hogy meghallgassák az eredetit.
Az ő rajongóik pedig kipróbálják, milyen a buli a Csík koncerten. Megszeretik a népzenét?
Mondhatom, hogy számos hasonló tapasztalatunk volt az évek során. Például alternatív rockzenét kedvelő fiatalok jöttek a koncertünkre először csak azért, hogy meghallgassanak egy Kispál-számot. Később egyre többen érkeztek, visszajártak és ugyanúgy várták a kalotaszegi csárdást vagy a legényest, mint a De szeretnék kezdetű dalt.
Hallottunk véleményeket, amelyek szerint ártottunk az autentikus népzenének, de szerencsére ez a fajta vita is eredményt hozott: egy jóféle gondolkodásba csapott át arról, hogy mi is az autentikus. Mindenki tudja, hogy a népzene folyamatosan alakult, minden társadalmi, történelmi, gazdasági változás megérintette.Érezzük, hogy a feldolgozásaink hatottak az emberekre: már nem kapcsolják el a rádiót, nem fordulnak el, ha népzenét hallanak. Nagy ajándék, hogy értik és szeretik a muzsikánk.
Ezt már nemcsak a közönség visszajelzése, hanem egy Kossuth-díj is bizonyítja.
Úgy érezzük, a díjjal nem csupán a pályánkat ismerték el, hanem az egész szakmát: zenészeket, táncosokat, tanárokat, képzőművészeket, akik a népművészet őrzői, művelői. Hasonló célokat képviselünk, azonos értékeket adunk tovább: ezt a közösséget tüntették ki most rajtunk keresztül.
Közülük hívták a negyedévszádos jubileumi koncert vendégművészeit is, pedig sok fellépésükön könnyűzenészek vendégeskednek. Fontos volt, hogy a születésnap alkalmából népzenészekkel álljanak a MüPa színpadára?
A népzene jelenti a gyökereinket, a feldolgozásaink alapja: a zene, amelyet mind a mai napig alázattal szeretnénk játszani, ameddig csak lehet. Ez a muzsika ad alapot arra, hogy magyarul játszhassunk. A vendégeink között ott lesz Halmos Béla, a táncház-mozgalom egyik alapítója, Berecz András ének- és mesemondó, Hegedűs Zoltán, aki az induláskor Kunos Tamást és engem is tanított, valamint Porteleki László, aki jelenleg a Muzsikás együttes prímása. Ők olyan tolmácsolói a nép kultúrának, amiért az élhetővé, élményszerűvé válik. Balogh Kálmán cimbalomművész pedig nagyon fontos szerepet játszott a zenekar életében, hiszen az Én vagyok az, aki nem jó átdolgozását vele készítettük. Ez a dal létfontosságú volt az újraéledésünk, újrakezdésünk szempontjából.
Az ünnepi koncert mellett mi vár még ebben az évben a zenekarra?
Az egész évet átfogja a 25 éves jubileum: megjelenik rólunk egy könyv, illetve egy bakelitlemezünk 2000 példányban, karácsonykor pedig új lemezt adunk ki. Addig is járjuk az országot, muzsikálunk Erdélyben és Magyarországon.
Kezdetben autentikus népzenét játszottak, mára pedig védjegyükké váltak a népzenei alapokon nyugvó könnyűzenei feldolgozások. Hogyan indultak el ezen az úton?
A népzene szeretete motiválta a feldolgozások megszületését: szerettük volna, ha a rengeteg élményt, amelyet adott nekünk, mások is átélhetik. A népzene, akár a jazz, tulajdonképpen rétegműfajnak tekinthető, hiszen erősen meghatározott az a kör, amely otthon ezt hallgatja, vagy eljár táncházba. Sajnáltuk volna, ha ennek örömeit nem élhetik át azok az emberek, akik elsősorban rockkoncerte vagy diszkóba mennek. Azzal sincs semmi baj, de a népzene adta másféle örömöt jó megtapasztalni. Ennek útját, módját adták végül a könnyűzenei feldolgozások.
Sajátos stílust teremtettek: a közönség nemcsak újra és újra meghallgatja a dalokat, hanem el is várja az újabb „csíkos” feldolgozásokat. Számítottak arra, hogy ekkora sikere lesz?
Valójában nem is képzeltük, nem előre megfontolt szándékból indultunk el ezen az úton, egyszerűen csak jó ötletként merült fel. Éreztük, hogy több fiatalt megszólíthatunk, és fogékonnyá tehetünk a népzenére. Emellett jólesett nekünk ezeket a dalokat eljátszani. Később persze szívmelengető volt látni, mekkora örömmel fogadja a közönség. Egyre többen mondták „hú, ezt játsszátok már el még egyszer”. Akkor megnyugodtunk: tudtuk, hogy elfogadták tőlünk az újdonságot, miközben ugyanúgy meghallgatták az autentikus népzenét.
A legtöbb feldolgozás a Kispál és a borz és a Quimby számaiból született. Hogyan jött létre a nagy találkozás a dalszerzők, zenekarok között?
A kor falára című 2001-es lemez nyitotta ki a kaput: ezen már játszottunk feldolgozásokat, például az Én vagyok az, aki nem jó kezdetű népdalt cimbalommal kísérve. Szabó Attilát, a zenekar prímását sok éves ismeretség kötötte a Kispál és a borzhoz, hiszen dolgozott már velük: ő mutatta meg büszkén a lemezünket a zenekarnak. Nekik annyira tetszett az anyag, hogy egy-egy dalt elénekeltek a saját koncertjeiken, 2005-ben pedig már együtt is felléptünk. Kiss Tibort ezek után kerestük meg konkrét ötlettel: szerettük volna feldolgozni a Most múlik pontosant.
Ez a dal mára szinte himnusszá vált, mindenki ismeri, minden koncerten elvárja a közönség. Nem tud unalmassá válni újra és újra „kötelességből” eljátszani?
Minden zenekarnak vannak az életében olyan dalok, amelyek évekig, évtizedekig végigkísérik a pályáját, rengetegszer el kell játszani őket. Ha fásultabban, fáradtabban kezdenénk el, a közönség mindig helyre teszi a lelkünket: amikor látjuk, hogy az embereknek jólesik, máris könnyebb. Emellett az öröm, amelyet a Most múlik pontosan adott, megfogalmazhatatlan. A színpadon érezhető szeretet, a közönség várakozása nemcsak számunkra ajándék, az alkotóknak is megköszönhetjük vele magát a dalt: sokan, akik tőlünk hallották, általunk szerették meg a Quimby vagy a Kispál számait, elmennek a koncertjükre, hogy meghallgassák az eredetit.
Az ő rajongóik pedig kipróbálják, milyen a buli a Csík koncerten. Megszeretik a népzenét?
Mondhatom, hogy számos hasonló tapasztalatunk volt az évek során. Például alternatív rockzenét kedvelő fiatalok jöttek a koncertünkre először csak azért, hogy meghallgassanak egy Kispál-számot. Később egyre többen érkeztek, visszajártak és ugyanúgy várták a kalotaszegi csárdást vagy a legényest, mint a De szeretnék kezdetű dalt.
Hallottunk véleményeket, amelyek szerint ártottunk az autentikus népzenének, de szerencsére ez a fajta vita is eredményt hozott: egy jóféle gondolkodásba csapott át arról, hogy mi is az autentikus. Mindenki tudja, hogy a népzene folyamatosan alakult, minden társadalmi, történelmi, gazdasági változás megérintette.Érezzük, hogy a feldolgozásaink hatottak az emberekre: már nem kapcsolják el a rádiót, nem fordulnak el, ha népzenét hallanak. Nagy ajándék, hogy értik és szeretik a muzsikánk.
Ezt már nemcsak a közönség visszajelzése, hanem egy Kossuth-díj is bizonyítja.
Úgy érezzük, a díjjal nem csupán a pályánkat ismerték el, hanem az egész szakmát: zenészeket, táncosokat, tanárokat, képzőművészeket, akik a népművészet őrzői, művelői. Hasonló célokat képviselünk, azonos értékeket adunk tovább: ezt a közösséget tüntették ki most rajtunk keresztül.
Közülük hívták a negyedévszádos jubileumi koncert vendégművészeit is, pedig sok fellépésükön könnyűzenészek vendégeskednek. Fontos volt, hogy a születésnap alkalmából népzenészekkel álljanak a MüPa színpadára?
A népzene jelenti a gyökereinket, a feldolgozásaink alapja: a zene, amelyet mind a mai napig alázattal szeretnénk játszani, ameddig csak lehet. Ez a muzsika ad alapot arra, hogy magyarul játszhassunk. A vendégeink között ott lesz Halmos Béla, a táncház-mozgalom egyik alapítója, Berecz András ének- és mesemondó, Hegedűs Zoltán, aki az induláskor Kunos Tamást és engem is tanított, valamint Porteleki László, aki jelenleg a Muzsikás együttes prímása. Ők olyan tolmácsolói a nép kultúrának, amiért az élhetővé, élményszerűvé válik. Balogh Kálmán cimbalomművész pedig nagyon fontos szerepet játszott a zenekar életében, hiszen az Én vagyok az, aki nem jó átdolgozását vele készítettük. Ez a dal létfontosságú volt az újraéledésünk, újrakezdésünk szempontjából.
Az ünnepi koncert mellett mi vár még ebben az évben a zenekarra?
Az egész évet átfogja a 25 éves jubileum: megjelenik rólunk egy könyv, illetve egy bakelitlemezünk 2000 példányban, karácsonykor pedig új lemezt adunk ki. Addig is járjuk az országot, muzsikálunk Erdélyben és Magyarországon.
0 Megjegyzések