Az ókoriak alighanem ilyennek képzelték a költőt, az istenek kiválasztottját és küldöttét. Tehetségét édesapjától, Áprily Lajostól örökölte, és hamarosan nemzedéke kiemelkedő lírikusa lett. Amikor Halász Gábor, a pontos ítéletű esszéíró leszedte a keresztvizet a fiatalokról, a Nyugatot szerkesztő Babits Mihály apróbetűs jegyzetében védelmébe vette Weöres Sándort és Jékelyt, ezzel is bizonyítva kivételes irodalmi érzékét.

Jékely rögtön kész lírikusként jelentkezett, a Marosszentimrei templomban tartott istentisztelet hangulatát, a kisebbségbe szorult erdélyi magyarság árvaságát drámai átéléssel fejezte ki. Bár édesapjával Budapestre költözött, itt végezte tanulmányait, épp erdélyisége különböztette meg költészetét nemzedéktársaiétól. Elégiáiban ott lehet érezni az erdélyi tájat, az Ábelt felnevelő erdők zúgását, az emlékírók nagy hagyományát, s egyfajta kurucos "csak azért is" elszántságot.A lírikusok legnagyobb részére jellemző az a fogalom, amelyet jobb híján "saját hangnak" nevezünk. Jékelynek azonban több hangja is volt, derűstől tragikusig, s mindegyikben remekelt. Kivételes érzékkel adagolt képeihez, leírásaihoz egy csöpp iróniát és öniróniát. Alighanem ő az a "dérütött" pasas, aki a Futballisták játékát figyelve, a labda puffanását hallgatva ott érzi izmaiban a régi nagy meccsek emlékét, s aki "bús férfitársaival" petyhüdt tagjait áztatta a Gül Baba fürdőjében: lehunyt szemű társaival együtt sóhajtotta: "Talán a nők elől seregeltünk ide egybe, erre a fülledt, engedményes területre, és mégis-mégis mit nem adnánk, ha megpillanthatnánk egy lenge szoknyát!"

Nagy hódolója volt a lenge szoknyák birtokosainak. De sosem bumfordi szerelmes módjára, hanem egy középkori lovag epekedésével, aki lován megáll a vár alatt, hogy megláthassa szíve királynőjét. Aztán megsarkantyúzta paripáját, s bejárta Európa tereit, Párizsban Villon lábnyomát keresve, s a nagy költőktől búcsúzva: "Elbúcsúzom titőletek, urunk, - holdhónapok, keszegópiumisták - Időm lejárt - jaj, életünk be dibdáb! - S még Párizs is csak 'hangulat'". Bécsben őseink véráldozatára gondol, nagy csaták vérző hőseit idézve, s a második világháború áldozatait siratva. Verseiből kibontakozik a második világháború utolsó évének fájdalma és szorongattatása, a Légoltalmi litánia, a siralmas krónika roncsszörnyei, ezerkilencszáznegyvennégy iszonyata az embertelenné vált világ rémképével.Könnyű megtalálni rokonait a világi irodalomban, amelyben oly otthonosan röppent évszázadról évszázadra, a magyar fordítás-irodalom remekeit alkotva. S öregedve egyre mélyebbnek látta a kutat, amelyből rokonait követve felhozta az "imádság vizét", amely enyhítette volna lobogását. Száz éves volna? Száz év sem jelent belépőt a halhatatlanok közé, az irodalomtörténetekbe és a tankönyvekbe? Nem is illik hozzá a "papír-lét". Inkább csinos fiatal lánnyal beszélget örök-ifjan, épp most nyújt át neki egy szál fehér rózsát.

forrás: nepszava.hu