2011 tavaszán túl voltam két hosszú (több mint 9 év és 2,5 év) kapcsolaton. Éltem az életem, rengeteget dolgoztam, sokat buliztam, ismerkedtem, pasiztam. Volt egy balesetem, kórházba kerültem. Mindenki azt mondta, ez figyelmeztetés, hogy lassítanom kellene. „ Sikerült.”

Még ebben az évben, áprilisban ismertem meg a férjemet, mikor felvették ahhoz a céghez, ahol dolgozom.  Május végén már együtt jártunk, július közepén teherbe estem. El akartam vetetni, hiszen még alig ismertük egymást, ő akkor került ki az egyetemről, még csak 23 éves volt, én 28. Azt mondta, bárhogyan is döntök, ő mellettem áll. Az eszemmel az abortuszt fontolgattam. De a szót:  abortusz még csak kimondani sem voltam képes.
Ahogy teltek a hetek, ő egyre csak kérlelt, hogy tartsuk meg, vagy ha én nem akarom, akkor majd ő felneveli. Nagyon sokat sírtam. Borzasztó volt az a 8 hét. Tudtam, ha elvetetem, elvesztem őt is. Ezt nem akartam. Végül eldöntöttem, megtartjuk. Habár én sokáig úgy gondoltam, hogy nem lesz gyerekem, lehet, még férjhez sem megyek sosem.

A terhességem teljesen problémamentes volt, se egy hányinger, sem semmi bármilyen várandóssághoz kapcsolódó fizikai probléma, így hát dolgoztam.  A 33. hét tájékán orvost váltottam, aki már az első vizsgálatkor ágyba parancsolt, mert nyitva volt a méhszájam. Február végétől fekvés, evés, alvás, olvasás, tévézés, netezés. Ebből álltak a napjaim. Borzasztó volt. Az orvos, azt mondta, ha nem fekszem (nincs takarítás, főzés, boltba járás, stb.) és tovább nyílik a méhszáj, akkor be kell fektessen. Ezt nagyon nem szerettem volna, utálom a kórházakat.  Az addigi pörgős életem tovatűnt. Nagyon nehezen éltem meg a semmittevést. Mire megszületett a baba, 20 kg-ot híztam, így 77 kilóval mentem szülni.

2012. április 23-án hajnal fél 2-kor keltem, mint minden éjszaka, hogy kimenjek pisilni. Visszafeküdtem, de valami nem stimmelt. Sehogy nem volt jó. Aztán egy kis idő múlva leesett, hogy mi történik. Felkeltettem a férjem, lezuhanyoztam, elkészültünk, 3-kor bementünk a helyi kórházba, ahol megkaptam a beöntést, elhelyeztek a szülőszobán. Szerencsére rajtunk kívül nem volt senki. A szülésznő nagyon kedves volt, megmutatta, hogyan vészeljem át a fájásokat. Sokat járkáltam, csak akkor feküdtem le, mikor az orvos mondta. Nem tudom mennyi lehetett az idő, mikor oxi be és elkezdődtek komolyan a dolgok. Amikor vizsgált és tágított az orvos, az nagyon kellemetlen volt. A férjem mindvégig mellettem volt, ez rengeteg erőt  adott, nem is tudom, hogyan lehet ezt kibírni egyedül.  Nem nagyon emlékszem az események egymásutániságára, az idő viszonylag gyorsan telt, háromszori tolásra reggel 07:50-re meglett a mi gyönyörűséges kisfiunk. Azonnal mellre tették és már ügyesen szopizott is.  A férjem csak zokogott, még fényképezni is majdnem elfelejtett. Óriási megkönnyebbülés volt, hogy a baba egészséges (én mindvégig ezen aggódtam a terhesség alatt). Következett a varrás, ami nekem majdhogynem fájdalmasabb volt, mint a szülés. Rendkívül kellemetlen volt, az érzéstelenítő nem hatott, mindent éreztem.

Megkaptuk az alapítványi szobát, ami szuper volt, hiszen egyedül voltunk, nem zavart minket senki, volt, hogy a férjem fél 11-kor ment haza tőlünk. Kint az osztályon megőrültem volna.  A 4. napon haza is engedtek minket.

És innen indult életem legnehezebb feladata, a gyermeknevelés. Mindennél jobban szeretem a kisfiamat, de nekem ez egy nagyon nehéz időszak. Most 10 hónapos. A férjem munkát váltott, ezért elköltöztünk 100 km-re a családunktól, mikor a kicsi 7 hónapos volt. Nincs ismerős, rokon, barát. Senki nincs, aki ránk nézne, akivel beszélgetni lehetne. A napjaink ugyanolyanok, alig várom minden nap, hogy a férjem végre hazaérjen és együtt lehessünk. Időnként, mikor már nem bírom, nagyon kiborulok. Nagyon nehéz ez így. Csak Anya vagyok, megszűntem embernek lenni, nincsenek társas kapcsolataim.  Éjszakánként négyszer, ötször kelünk. Szopizik.  Szeretek a kisfiammal lenni, játszani, szeretgetni, ellátni őt, de nekem ez kevés. Nem érnek ingerek.  Nem dolgozom, nem sportolok (utálom a testem) nincsenek sikereim, de tudom, hogy ez az időszak róla szól, és hamar elrepül ez a 2 vagy 3 év, míg itthon leszek vele.

Néha lelkiismeret-furdalásom van ezekért az érzésekért. De ez van. Irigylem azokat, akik ezt az időszakot csodálatosan élik meg. Részben persze én is, hiszen a kisfiam egy gyönyörűség, akire nagyon büszke vagyok. Rendkívül ügyes, mozgékony és fantasztikus látni, ahogyan nyílik az értelme, egyre okosabb , egyre több mindent ad magából. A férjem pedig egy csodálatos ember, hiszen mellettem áll mindenben, nagyon szeret, végtelenül jó Apa. Nagyon szeretem, ahogyan szeretik egymást.

A héten elmegyünk egy babaklubba. Hátha…

Judit