Az első szeretőm idején, aki végre komolyan vett engem, szinte azonnal rájöttem, hogy a szex kiváló hatalomforrás a férfivel szemben. Azóta rengeteget tanultam a témában, kontroll alatt tudom tartani az agyamat és a testemet egyaránt, hogy amikor együtt vagyok valakivel, akár munkában, akár privát életben, akkor ki tudjam hozni a lehető legjobbat az egészből. Sokan azt gondolhatják, hogy jó nekem, hiszen manapság a mindenféle szexuális nyitottság és a rengeteg pornográfia ellenére, vagy talán épp azért, egyre több a szexuális komplexus az emberekben. Nem tudják, nem akarják, nem merik felvállalni a vágyaikat, az elképzeléseiket, amit a média, a filmek vagy a történetek közvetítenek felénk és elhitetik velünk, hogy ezt bárki megkaphatja. És, igen, ha ebből a szempontból nézzük, akkor tényleg jó nekem, mert bármire képessé tudom tenni az agyamat vagy a testemet, amit csak megkívánok. Képes vagyok megélni úgy, hogy jó legyen, hogy élvezetet okozzon.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének nekem is olyan időszakaim, amikor képtelen vagyok. Amikor úgy érzem, annyi más, fontosabb, komolyabb, vagy csak szimplán a jövőm szempontjából lényegesebb dolog történik körülöttem. Akkor a szex még az én esetemben is képes az utolsó helyre szorulni. Persze, közben nem változik az, hogy ez a munkám és ha valaki eljön hozzám, akkor annak meg kell próbálnom a maximumot nyújtani. Mostanában mégis úgy érzem, még életemben nem voltam ilyen rossz az ágyban. Szinte kívülről látom magamat, a mozdulataimat, a rutint, az előre kitervelt koreográfiát. Amivel alapvetően nincs gond, hiszen minden munkánál jól jön egy kis rutin, de én eddig többet adtam. Odaadtam azt a részt magamból is, amitől különleges lettem. A hozzáállásomat, a szenvedélyemet, a gondolataimat. Hogy abban az egy órában nem csak egy szextárgy voltam, akin ki lehet élni bármit, hanem partner mindabban, ami a szoba falai között történik.
Úgy érzem, ez az, amit elveszítettem. Képtelen vagyok koncentrálni arra, mit is kéne tennem. Az elmúlt hétvégén két napig nem vettem fel a telefont, egyetlen hívást sem fogadtam, mert úgy éreztem, inkább legyek nem elérhető, minthogy bevállaljak valamit, amit képtelen vagyok maximális elhivatottsággal végigcsinálni. Az elmúlt majdnem három évben kivívott hírnevet egyetlen rossz döntés is képes lerombolni és én a két rossz közül a kevésbé ártót választottam. Szabad hétvégéje még egy kurtizánnak is lehet, de ha elterjed róla, hogy már nem a régi, az sokkal több gondot okozhat a későbbiekben.
Egy kicsit nosztalgikusan visszagondolva, mindig is így voltam ezzel az egésszel. Ha valaki megkérdezi, ösztönből jön a válasz, hogy igen, imádom a munkámat, képes vagyok megtalálni benne mindazt, amitől számomra egy munka tökéletes lesz és különösebben nem zavar a világ hozzáállása. Tudom, hogy nem vagyok olyan, mint a többi, nem kell sajnálni, vagy megvetni és ez számomra elég. Azonban, eddig akárhányszor belevágtam, mindig jött néhány év, ami jó volt, ami felvillanyozott, amikor önfeledten tudtam csinálni de végül mindig eljött egy pillanat, amikor ki akartam szállni. Meg is tettem. Kétszer is. Az egyiket megbántam, a másikat sosem.
Most azonban, főleg az elmúlt két hónap hatására, amikor valaki olyat kaptam vissza a Sorstól, aki végre úgy érzem, méltó hozzám, kicsit felnőtt lettem. Sokan mondják azt nekem, hogy milyen erős lélek vagyok, milyen magabiztos és önbizalommal teli. Ez mind igaz is, nevetséges lenne megcáfolni, hiszen amikor belenézek reggel a tükörbe (már ha ), akkor én is pontosan ezt látom. Ezt tükrözik a vonásaim, a tekintetem, még a testtartásom és a mosolyom is. A gond csak az, hogy belül néha kétségeim támadnak. Tényleg ekkora erő rejtezik bennem? Olyan, ami mindent és mindenkit képes túlélni? Vannak napok, amikor nem így érzem, de aztán történik valami, amit végig kell gondolni, amit el kell fogadni, ahol helyesen kell cselekedni és rájövök, hogy igen, tényleg ekkora erő van bennem. Hogy elviseljem azt, amikor a Sors ad valami csodálatosat, megmutat egy ilyen is lehetne képet, aztán váratlanul, egyetlen gonosz mozdulattal mégis elveszi tőlem. Ilyenkor behunyom a szemem, összeszorítom jó erősen és veszek egy mély lélegzetet. Vagy kettőt. Visszanyelem a feltörő tiltakozást, rágyújtok egy cigire és ahogy mélyen leszívom a füstöt érzem hogy a dermedt higgadtság erőt vesz rajtam. Hogy céltudatos énem átveszi a hatalmat és végiggondolja azonnal a prot és a kontrát, hogy mit tehetek és mi az, amit jobb ha elfogadok, mert úgysem tudom megváltoztatni. Egyetlen cigarettányi idő alatt, ami nagyjából 5 perc, képes lejátszódni mindez bennem. Létrejön a terv és onnantól tartom magam hozzá. Nincs összeomlás, nincsenek könnyek, nincs hiszti, csak teszem a dolgom. Végigmegyek a választott utamon, hogy a legrosszabból is a legjobbat tudjam kihozni.
Mostanában egyre kevesebbet beszélek róla, de rémséges élmények értek gyerekkoromban és később is, még sokáig. Olyasmik, amikről eddig ha beszéltem, sok ember szemében a hitetlenséget láttam. És nem biztos, hogy azért, mert a szavamban kételkedtek, vagy abban, hogy ilyesmi emberrel megtörténhet. Inkább csak azon csodálkoztak mindig, hogy voltam képes megmaradni ilyen derűsnek, erősnek és öntudatosnak. A válasz nem az, hogyan. A válasz az, mert pontosan ilyen akartam lenni. Azért. Mert nem istenben, vagy az egyházban, vagy egy láthatatlan, fölöttem álló valakiben hiszek, hanem önmagamban. Elfogadom a Sorsot, a Karmát, mert megértem hogy vannak dolgok, amiket muszáj, hogy rám mérjen az élet ahhoz, hogy a végén megjutalmazhasson. Az ember sokkal jobban értékeli a nyereményt amikor mosolyogva nézhet vissza arra, mekkora küzdelem kellett hogy megkaphassa.
Talán ezért nem véletlen, hogy egészen tíz éves korom óta képes voltam nagyot álmodni és ragaszkodni ahhoz, hogy ezek az álmok mind valósággá váljanak. Nem hátrálni meg, nem kételkedni és nem adni fel. Sohasem. Még akkor sem, amikor belül, a gyengébbik, romantikusabb énem azért zokogott, hogy ehhez nincs elég erőm, ehhez kicsi vagyok. Még akkor sem, amikor senki, se a barátaim, se a családom, se a körülöttem élők nem hittek abban, hogy nekem ez sikerülhet. Mert senki sem fogja helyettem az életemet élni. Sokan szeretnék azokat a jó dolgokat magukénak tudni, amik az én életemben már jó ideje jelen vannak, de csak nagyon kevesen lennének képesek küzdeni értük úgy, ahogy én. És senki sem lenne képes rá, hogy bármilyen eszközt bevessen, még olyat is, amivel aztán egész életében együtt kell élnie, csak azért, hogy a cél megvalósuljon. Nekem megy. Hidegvérrel.
Ezért aztán, jelen pillanatban teljesen mindegy, élvezem-e a munkámat, jó-e a szex a vendégekkel. Az is mindegy, hogy csak arra vágyom, hogy elbújhassak egy sötét lukban és tökéletesen kizárjam a külvilágot. Az sem számít, hogy akiért az életemet adnám olyan helyzetbe hoz, ami nemhogy megkönnyítené az életemet de még nehezebbé teszi. Az egyetlen dolog, ami érdekel, hogy ez a munka jelenleg az eszköz, ami lehetővé teszi hogy mellette szabadon írhassak, hogy anyagilag közelebb kerülhessek a célomhoz. Csak ez számít. Most nem ösztönből, hanem tapasztalatból kell csinálnom. És tudom, hogy képes vagyok így is ugyanolyan jó lenni, mint amikor még felhőtlen szenvedéllyel vetettem magam bárki karjaiba, aki bekopogott az ajtómon.
Becsukom a szemem, erősen összeszorítom és téged látlak minden alkalommal, baby, amikor valaki hozzám ér. Elképzelem, hogy te csókolsz meg, hogy te ölelsz át. Úgy mozdulok, úgy teszek mindent, hogy közben arra gondolok, veled vagyok, neked mutatom meg mekkora szenvedély lakozik bennem irántad. És mivel ez egy olyan fajta vágyakozás, ami nem csak parázsként pislog bennem, hanem pusztító lánggal ég, ezért megpróbálom megfékezni magamban, uralmam alá hajtani, hogy ne felégessen bennem mindent, hanem céljaim szolgálatába álljon. Tudom, hogy abban a pillanatban, amikor végre belenézhetek a szemedbe és a karjaidba omolhatok megkapom a jutalmamat, de addig erősnek kell lennem és kiélni mindazt, amit irántad érzek olyan emberekkel, akik mindannyian egy követ jelentenek céljaimhoz vezető utamon. Az hogy a végén te is ott leszel, nem csak mint egy ábránd, de kézzel foghatóan közel, nem egy remény, hanem a jutalom.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének nekem is olyan időszakaim, amikor képtelen vagyok. Amikor úgy érzem, annyi más, fontosabb, komolyabb, vagy csak szimplán a jövőm szempontjából lényegesebb dolog történik körülöttem. Akkor a szex még az én esetemben is képes az utolsó helyre szorulni. Persze, közben nem változik az, hogy ez a munkám és ha valaki eljön hozzám, akkor annak meg kell próbálnom a maximumot nyújtani. Mostanában mégis úgy érzem, még életemben nem voltam ilyen rossz az ágyban. Szinte kívülről látom magamat, a mozdulataimat, a rutint, az előre kitervelt koreográfiát. Amivel alapvetően nincs gond, hiszen minden munkánál jól jön egy kis rutin, de én eddig többet adtam. Odaadtam azt a részt magamból is, amitől különleges lettem. A hozzáállásomat, a szenvedélyemet, a gondolataimat. Hogy abban az egy órában nem csak egy szextárgy voltam, akin ki lehet élni bármit, hanem partner mindabban, ami a szoba falai között történik.
Úgy érzem, ez az, amit elveszítettem. Képtelen vagyok koncentrálni arra, mit is kéne tennem. Az elmúlt hétvégén két napig nem vettem fel a telefont, egyetlen hívást sem fogadtam, mert úgy éreztem, inkább legyek nem elérhető, minthogy bevállaljak valamit, amit képtelen vagyok maximális elhivatottsággal végigcsinálni. Az elmúlt majdnem három évben kivívott hírnevet egyetlen rossz döntés is képes lerombolni és én a két rossz közül a kevésbé ártót választottam. Szabad hétvégéje még egy kurtizánnak is lehet, de ha elterjed róla, hogy már nem a régi, az sokkal több gondot okozhat a későbbiekben.
Egy kicsit nosztalgikusan visszagondolva, mindig is így voltam ezzel az egésszel. Ha valaki megkérdezi, ösztönből jön a válasz, hogy igen, imádom a munkámat, képes vagyok megtalálni benne mindazt, amitől számomra egy munka tökéletes lesz és különösebben nem zavar a világ hozzáállása. Tudom, hogy nem vagyok olyan, mint a többi, nem kell sajnálni, vagy megvetni és ez számomra elég. Azonban, eddig akárhányszor belevágtam, mindig jött néhány év, ami jó volt, ami felvillanyozott, amikor önfeledten tudtam csinálni de végül mindig eljött egy pillanat, amikor ki akartam szállni. Meg is tettem. Kétszer is. Az egyiket megbántam, a másikat sosem.
Most azonban, főleg az elmúlt két hónap hatására, amikor valaki olyat kaptam vissza a Sorstól, aki végre úgy érzem, méltó hozzám, kicsit felnőtt lettem. Sokan mondják azt nekem, hogy milyen erős lélek vagyok, milyen magabiztos és önbizalommal teli. Ez mind igaz is, nevetséges lenne megcáfolni, hiszen amikor belenézek reggel a tükörbe (már ha ), akkor én is pontosan ezt látom. Ezt tükrözik a vonásaim, a tekintetem, még a testtartásom és a mosolyom is. A gond csak az, hogy belül néha kétségeim támadnak. Tényleg ekkora erő rejtezik bennem? Olyan, ami mindent és mindenkit képes túlélni? Vannak napok, amikor nem így érzem, de aztán történik valami, amit végig kell gondolni, amit el kell fogadni, ahol helyesen kell cselekedni és rájövök, hogy igen, tényleg ekkora erő van bennem. Hogy elviseljem azt, amikor a Sors ad valami csodálatosat, megmutat egy ilyen is lehetne képet, aztán váratlanul, egyetlen gonosz mozdulattal mégis elveszi tőlem. Ilyenkor behunyom a szemem, összeszorítom jó erősen és veszek egy mély lélegzetet. Vagy kettőt. Visszanyelem a feltörő tiltakozást, rágyújtok egy cigire és ahogy mélyen leszívom a füstöt érzem hogy a dermedt higgadtság erőt vesz rajtam. Hogy céltudatos énem átveszi a hatalmat és végiggondolja azonnal a prot és a kontrát, hogy mit tehetek és mi az, amit jobb ha elfogadok, mert úgysem tudom megváltoztatni. Egyetlen cigarettányi idő alatt, ami nagyjából 5 perc, képes lejátszódni mindez bennem. Létrejön a terv és onnantól tartom magam hozzá. Nincs összeomlás, nincsenek könnyek, nincs hiszti, csak teszem a dolgom. Végigmegyek a választott utamon, hogy a legrosszabból is a legjobbat tudjam kihozni.
Mostanában egyre kevesebbet beszélek róla, de rémséges élmények értek gyerekkoromban és később is, még sokáig. Olyasmik, amikről eddig ha beszéltem, sok ember szemében a hitetlenséget láttam. És nem biztos, hogy azért, mert a szavamban kételkedtek, vagy abban, hogy ilyesmi emberrel megtörténhet. Inkább csak azon csodálkoztak mindig, hogy voltam képes megmaradni ilyen derűsnek, erősnek és öntudatosnak. A válasz nem az, hogyan. A válasz az, mert pontosan ilyen akartam lenni. Azért. Mert nem istenben, vagy az egyházban, vagy egy láthatatlan, fölöttem álló valakiben hiszek, hanem önmagamban. Elfogadom a Sorsot, a Karmát, mert megértem hogy vannak dolgok, amiket muszáj, hogy rám mérjen az élet ahhoz, hogy a végén megjutalmazhasson. Az ember sokkal jobban értékeli a nyereményt amikor mosolyogva nézhet vissza arra, mekkora küzdelem kellett hogy megkaphassa.
Talán ezért nem véletlen, hogy egészen tíz éves korom óta képes voltam nagyot álmodni és ragaszkodni ahhoz, hogy ezek az álmok mind valósággá váljanak. Nem hátrálni meg, nem kételkedni és nem adni fel. Sohasem. Még akkor sem, amikor belül, a gyengébbik, romantikusabb énem azért zokogott, hogy ehhez nincs elég erőm, ehhez kicsi vagyok. Még akkor sem, amikor senki, se a barátaim, se a családom, se a körülöttem élők nem hittek abban, hogy nekem ez sikerülhet. Mert senki sem fogja helyettem az életemet élni. Sokan szeretnék azokat a jó dolgokat magukénak tudni, amik az én életemben már jó ideje jelen vannak, de csak nagyon kevesen lennének képesek küzdeni értük úgy, ahogy én. És senki sem lenne képes rá, hogy bármilyen eszközt bevessen, még olyat is, amivel aztán egész életében együtt kell élnie, csak azért, hogy a cél megvalósuljon. Nekem megy. Hidegvérrel.
Ezért aztán, jelen pillanatban teljesen mindegy, élvezem-e a munkámat, jó-e a szex a vendégekkel. Az is mindegy, hogy csak arra vágyom, hogy elbújhassak egy sötét lukban és tökéletesen kizárjam a külvilágot. Az sem számít, hogy akiért az életemet adnám olyan helyzetbe hoz, ami nemhogy megkönnyítené az életemet de még nehezebbé teszi. Az egyetlen dolog, ami érdekel, hogy ez a munka jelenleg az eszköz, ami lehetővé teszi hogy mellette szabadon írhassak, hogy anyagilag közelebb kerülhessek a célomhoz. Csak ez számít. Most nem ösztönből, hanem tapasztalatból kell csinálnom. És tudom, hogy képes vagyok így is ugyanolyan jó lenni, mint amikor még felhőtlen szenvedéllyel vetettem magam bárki karjaiba, aki bekopogott az ajtómon.
Becsukom a szemem, erősen összeszorítom és téged látlak minden alkalommal, baby, amikor valaki hozzám ér. Elképzelem, hogy te csókolsz meg, hogy te ölelsz át. Úgy mozdulok, úgy teszek mindent, hogy közben arra gondolok, veled vagyok, neked mutatom meg mekkora szenvedély lakozik bennem irántad. És mivel ez egy olyan fajta vágyakozás, ami nem csak parázsként pislog bennem, hanem pusztító lánggal ég, ezért megpróbálom megfékezni magamban, uralmam alá hajtani, hogy ne felégessen bennem mindent, hanem céljaim szolgálatába álljon. Tudom, hogy abban a pillanatban, amikor végre belenézhetek a szemedbe és a karjaidba omolhatok megkapom a jutalmamat, de addig erősnek kell lennem és kiélni mindazt, amit irántad érzek olyan emberekkel, akik mindannyian egy követ jelentenek céljaimhoz vezető utamon. Az hogy a végén te is ott leszel, nem csak mint egy ábránd, de kézzel foghatóan közel, nem egy remény, hanem a jutalom.
0 Megjegyzések