Szigorú tekintetű oktatókat, hittérítést és merevséget vártunk, vicces, lendületes órákat és jó fej oktatókat találtunk a pedagógusoknak szervezett erkölcstan-továbbképzésen. Kiderült, hogy nem hittanra tanítják majd a gyereket, és nem üres frázis, hogy nem erkölcsösek a fiatalok: a rossz magatartás nagyon sokba kerül az államnak. Szeptembertől az általános iskola első és ötödik évfolyamán kötelező lesz az erkölcstan oktatása. A gyerekeket az alsós évfolyamok kivételével csak olyan pedagógusok taníthatják majd, akiknek ilyen irányú végzettségük van, vagy elvégzik a tárgyról szóló 60 órás továbbképzést. Az interneten számos cég és oktatási központ hirdeti a 60 ezer forintba kerülő tanfolyamokat. Mi is beültünk az Apáczai Kiadó és a Sapientia Hittudományi Főiskola továbbképzésére, mert kíváncsiak voltunk rá, hogy mire tanítják a tanárokat. Stílusosan a Pedagógusok Szakszervezetének földszinten tartott gyűléséről felszűrődő taps és kiabálás közben kezdődött az óra a kiadó József körúti székházában. A földszinti ruhatárnál 6-7 tanárnő beszélgetett, kávéztak és teáztak. Az órát az egyik emeleti teremben tartották, semmi sem emlékeztetett tanteremre: a padlón szőnyeg, padok nincsenek, csak párnázott székek, tábla helyett egy kivetítő vászna lógott a falon. Férfiak sehol, nagyjából tizenkét tanítónőből állt a csoport. Többen közülük ismerősként üdvözölték egymást, és volt olyan is, aki foglalta a helyet késő társának. Jól tette-e Mr. Keating? Nem tudtuk pontosan, hogy mire számítsunk, de azt semmiképp sem vártuk, hogy az óra a Holt költők társasága című film egyik jelenetével indul. A tanfolyam egyik oktatójának, Kövesi Györgyinek saját bevallása szerint kedvenc filmje a Robin Williams főszereplésével készült dráma, amely 1959-ben játszódik az angliai Welton Akadémián. Van egy rész a filmben, amikor az irodalomtanár Williams arra buzdítja a diákokat, hogy az egyik tankönyvből tépjenek ki egy fejezetet, mert szerinte butaságokat írnak benne a költészetről. A minden szempontból rendbontónak számító tanári magatartást bemutató filmjelenet az órán ülő tanárnőknek nagyon tetszett, többször is jóízűen felnevettek. A film után egyből véleményt kellett nyilvánítaniuk: helyesen cselekedett-e a filmbeli tanár, Mr. Keating, amikor kitépette diákjaival a lapokat a tankönyvből? Aki szerint jól tette, amit tett, a terem bal oldalára kellett állnia, aki szerint nem, annak a jobbra. Középre álltak, akik nem tudták eldönteni, hogy helyes volt-e, amit láttak. Kövesi Györgyi szerint azért jók az ilyen gyakorlatok, mert ha szóban kellene vitázni, inkább megtartanák a véleményüket, akik nem olyan jók a kommunikációban. Így viszont mindenki kénytelen valamilyen álláspontra helyezkedni. Az eredmény nem volt meglepő: senki sem gondolta úgy, hogy Mr. Keating rosszul tette, amit tett. "Megdöbbentő módszert alkalmazott, ami hozzásegítette őt, hogy megnyíljanak a diákjai" - mondta az egyik, az igen oszlopban álló pedagógus. Akik nem tudták eldönteni, hogy jól vagy rosszul cselekedett-e a filmbeli tanár, nagyrészt azért vívódtak, mert mégiscsak egy könyvet téptek szét. "A könyv érték. Magyar szakos tanárként nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy kitéptek belőle pár lapot" - érvelt egy ötven év körüli nő. Felszított indulatok A pénteki óra elméleti és gyakorlati részből is állt, előbbi a különböző történelmi korok aktuális filozófiai irányzatairól szólt, a sokkal izgalmasabb szituációs, beszélgetős gyakorlatok már köznapibb témákat dolgoztak fel. Például, hogy kell-e ma hálapénzt adni Magyarországon, vagy mit teszünk, ha találunk az utcán egy pénzzel teli pénztárcát. De azt is megvitatták, hogy milyen hosszú távú, káros hatásai vannak, ha a buszsofőr felajánlja a félárú, nyugta nélküli jegyet. A tanárok rendes diákok módjára sorolni kezdték a válaszokat: "előbb-utóbb emelni kezdik a jegyek árát", "csődbe megy a busztársaság", végül pedig a saját gyerekük jár majd rosszabbul. A hálapénz témája előhozta az indulatokat. Az egyik tanárnő abba a csoportba ült, akik szerint kell adni pénzt az orvosoknak. Dühösen kezdte mesélni, hogyan járt a közelmúltban. Az iskolából vitte be a mentő az egyik fővárosi kórházba, erős vesegörcsös panaszokkal. Senki felé sem nézett, a mentős már nem tudott hova szaladni, hogy kerítsen valakit, aki ellátja. "Amikor odajött egy doktor, azt mondtam neki, hogy fizetek, csak mentsen meg" - emlékezett vissza a pedagógus, aki szerint, ha nem adott volna hálapénzt, "ott hal meg" A történet után éles vita bontakozott ki a két tábor között, a másik oldal szerint egyáltalán nem kell pénzt adni az orvosnak, hiszen arra esküdött fel, hogy gyógyítani fog. "Én sem azt mondom, hogy kell pénzt adni, de sajnos az a helyzet, hogy ha nem adok, akkor nem úgy lát el, ahogy kéne" - vágott vissza a rossz tapasztalatait láthatón még ki nem heverő tanárnő. "Én sem kapok pluszjutalmat, mégis elvégzem a feladatomat" - mondta egy másik. "Elég fizetést kéne adni az orvosoknak, a parlamentben ülőknek meg etikaoktatást" - kiabálta be az órába egy pedagógus, szavait hangos nevetés kísérte. Az oktató segítségével végül megállapodtak abban, hogy nagyon rossz erkölcsi üzenete van annak, ha adunk hálapénzt. Alighogy lecsillapodtak a kedélyek, jött a következő kínzó dilemma: mit tegyek, ha találok valamit az utcán? Több variáció is felmerült: egyből elrakjuk, csak akkor rakjuk el, ha senki nem látja, megkeressük a gazdáját, vagy egyszerűen ott hagyjuk, abban bízva, hogy a gazdája megtalálja, ha visszamegy keresni. "Ja persze, felveszem, hogy megkeressem a gazdáját, aztán a rendőr még engem büntet meg" - háborodott fel félig viccesen egyikük. Nem ítélkeznek Már több mint két órája ültünk az unalmasnak egyáltalán nem nevezhető órán, de arra még mindig nem kaptunk választ, hogy mit kell mondani a gyereknek, ha szóba kerül a hálapénz vagy a korrupt buszsofőr. "Semmit. Pont ez a lényeg, mert nem a tanár dolga kimondani, hogy erkölcsös dolog-e egy adott szituációban így vagy úgy viselkedni. Vitát kell nyitni, beszélgetni a gyerekekkel. Nem erkölcsi ítéleteket hozunk, hanem gondolkodásra késztetünk" - mondták a szünetben a tanárnők. "Sok szülő, amikor meghallotta, hogy erkölcstanoktatás lesz, egyből megijedt, mert összemosta a hittannal, holott a kettő egyáltalán nem ugyanaz" - mesélte az egyik pedagógus. Ő is, és szinte mindenki más azt mondta: önszántukból járnak a tanfolyamra, nem az iskola küldte őket. Abban mindenki egyetértett, hogy ráfér a gyerekekre az erkölcstanoktatás, bár azt elismerték, hogy amit otthonról nem hoznak magukkal a gyerekek, azt heti pár órában képtelenség beléjük verni. És nem buják A tanárokon látszott, hogy több dolog is bántja őket, fáradtak, feszültek. Az oktatás alatt hallani lehetett a felsőoktatási reformok miatti zűrzavar, a kevés fizetés, a tankönyvrendelések miatti felháborodott hangokat. Nem panaszkodtak nyíltan, de a mondataikba beleszőtték a véleményüket. Sokan az órán adták ki magukból, ami bántotta vagy nyomasztotta őket. Erre az óra elején fel is hívta a figyelmünket az oktató, aki pont ezért a tanárok beleegyezésétől tette függővé, hogy beülhessünk az oktatásra. "Volt már rá példa, hogy sírás lett a vége egy-egy szituációs játéknak. Mélyről jövő dolgok szakadhatnak fel ilyenkor" - indokolta szigorúságát. Az óra nem néma önfeltárás, hanem - ahogy Kövesi Györgyi fogalmazott - "durva gyakorlat". A hét főbűn volt a táblára vetítve, a tanárnők kört alkottak. Sorolni kezdték a bűnöket, aki pedig úgy érezte, hogy szenved valamelyiktől, némán hátralépett. A bujaságot csak egy tanárnő vállalta be. Álmatlan éjszakák "Az erkölcstant mindig a legjobb arcok akarják tanítani. Higgyenek nekem, hölgyeim" - kezdte Papp Miklós atya, akinek óráját a Sapientia Hittudományi Főiskolán hallgattuk meg. Az atya itt nem hagyta abba a jelenlevők lelkesítését: azt mondta, hogy nem mindenki alkalmas a feladatra, amire általában nem tolonganak, de aki úgy dönt, hogy vállalja az erkölcstanoktatást, "garantáltan a legboldogabb pedagógus lesz". Álmatlan éjszakák kísérik majd pályafutásukat, a szünetekben nem lesz idejük a tanáriban kávézni, de a lemondásokért cserébe a szakma csúcsát képviselik majd. Ha valahol, akkor a Sapientián arra számítottunk, hogy Istenről, a vallásról és a keresztényi értékekről szól majd az óra. Papp Miklós atyától azonban mindent kaptunk, csak vallásos áhítatot nem: olyan vicces órát tartott, hogy tízpercenként nevetett fel hangosan a csoport. Teljesen azonban mégsem tudtuk elfelejteni, hogy hol ülünk: az oktató szórakoztatóan darálta le a négyórás elméleti blokkot, szinte alig vettük észre, és véget ért a pénteki oktatás, de a szövegébe, amikor csak lehetett, beleszőtte Istent és a házasság fontosságát. A meglehetősen puritán osztályteremben tipikus iskolai óra érzés kerített minket hatalmába: kevésbé volt barátságos, mint az Apáczai tanterme, a falon egyházi méltóságok arcképei lógtak, a tábla felett barna fakereszt, dísznek, virágnak, színnek nyoma sem volt. A kilátás viszont minden szürkeségért kárpótolt: az Erzsébet hidat és a Dunát nézhette, akinek bambulni támadt kedve. A tanórai érzést erősítette, hogy a tanítónők tipikus iskolai felszerelésekkel érkeztek. Egy szőke hajú tanárnő például egy rózsaszín, cipzáras tolltartóval. Ezt kérték Hoffmann Rózsáék is Papp már az óra elején igyekezett eloszlatni a vallásos térítéstől tartók félelmeit. "Fontos, hogy az erkölcstanórák ne legyenek hittanórák, de azt azért tudassák a gyerekekkel, hogy az erkölcs nem csak a vallásosokra vonatkozik." Az atya nem bonyolította túl a dolgot: az erkölcs egyszóval emberségességet jelent. Nem valakik által kitalált szabályokat kell betartanunk, ha erkölcsösek akarunk lenni, hanem egész egyszerűen emberségesnek kell lennünk. "Mindenhol lehetnek erkölcstelenek az emberek: ahogy vezetnek, ahogy szemetelnek, ahogy adót csalnak" - mondta az oktató, aki szerint az erkölcstelenséget forintosítani is lehet. Az erkölcsös ember ugyanis nem olyan drága. "Nem lelkizésről van szó, az államnak igenis anyagi érdeke, hogy állampolgárai erkölcsösek legyenek." Például a szemetelők miatt keletkező károkat az állam fizeti meg, de szintén az állam és a becsületes emberek buknak azon is, hogy sokan nem fizetnek adót. Azt mondta a tanárnőknek, hogy amikor erkölcstant tanítanak, ne ideológiákról beszéljenek, hanem arról, hogy a mindennapi életben hogyan kell Pistikének viselkednie, "ezt kérték Hoffmann Rózsáék is". Te nem ehetsz ma a kekszből Papp már az első órán mondott egy-két gyakorlatot, amivel a tanítónők játékossá tehetik az erkölcstanoktatást. Az egyik ilyen, elsőre brutálisnak hangzó gyakorlat lényege, hogy a gyerekek megértsék, a másik személyes méltóságát mindenkinek tisztelnie kell. A tanárnak be kell vinnie egy csomag kekszet az órára, és akin aznap piros pulóver van, a sarokba kell állítani, amíg az osztály többi tagja megeszi a kekszet. Másnap azokat kell majd a sarokba küldeni, akik kék farmernadrágot viselnek. "Fontos, hogy ruhadarabokkal játsszuk, és ne a testi tulajdonságokkal. A szeplők ugyanis nem múlnak el másnapra." A gyakorlat tanulsága a gyerekeknek az lesz, hogy ha ma csúnyán bánsz valakivel, lehet, hogy holnap veled bánnak így. Papp szerint az erkölcsoktatás nem olyan, mint egy matekóra, hogy bemegy a tanár, megtartja az órát, aztán távozik. Fontos a hitelesség, bizalmat kell ébreszteni. A tanároknak nagyon kell figyelniük az órai nyelvhasználatukra, hogy pontosan mit mondanak. "A nyelven keresztül ideológiát is juttatunk a gyerek fejébe. Nem mindegy, hogy azt mondjuk: a házasság két ember szövetsége, vagy azt mondjuk, hogy a házasság egy férfi és egy nő szövetsége." Meg kell nyugtatni a szülőket Papp felhívta rá a tanárnők figyelmét, hogy bármit is mondanak a gyerekeknek erkölcstanórán, biztos lesz olyan szülő, akinek valami nem tetszik majd. Ezért erről az óráról is szükséges szülői értekezletet tartani: "meg kell nyugtatni a szülőket, hogy nem a családi szennyest teregetik ki a gyerekek az órán". A tanítók maguktól, nem igazgatói utasításra jöttek a továbbképzésre, és ez látszott is rajtuk. Élvezték az órát, nagyokat nevettek, annak ellenére, hogy több mint négy órán keresztül tömény elméletet kaptak. Egy háromgyerekes tanítónő a szünetben arról mesélt, hogy milyen sok múlik azon, hogy az igazgatók hogyan tálalták a tantestületnek a kötelező erkölcstanoktatás bevezetését. Szerinte, ha ezt úgy fogják fel, mint valami kötelező és rájuk erőszakolt dolgot, akkor a tanárok sem lelkesednek majd az ötletért, hogy ezt a tárgyat taníthassák. Az apáczais óra végén Kövesi Györgyi záró kérdése az volt, hogy ki mennyire érzi motiváltnak magát abban, hogy etikát tanítson. Aki nagyon motivált volt, teljesen kinyújtotta a kezét, aki csak közepesen, az a melléig, aki pedig egyáltalán nem, az ölében hagyta. A tizenkettőből négy kéz lendült a magasba.