Angliában a napokban adta rendeletbe II. Erzsébet, hogy a Kate és Vilmos herceg nászából születendő legújabb örökös akkor is méltó a trónra, ha történetesen lány, és ezen az sem változtathat, ha később fiú testvére születik. Ez elgondolkodtatott bennünket is: hogyan állunk mi, magyarok az emancipáció kérdésével?
Az ötvenes évek és ami mögötte van
Ma reneszánszát éli az ötvenes évek nőideálja, a nosztalgia. Azok számára sem idegen ez a stílus, akiknek még szülei is kisgyermekek voltak az ötvenes években, sőt! A masnival a hajában, hibátlan sminkben és öltözékben, tollseprűvel a kezében pózoló nő – a magazinok és divatblogok képi anyagát tekintve vizuálisan legalábbis mindenképpen –, úgy tűnik, visszatért.
Pedig a női emancipációs mozgalmak éppen az ötvenes években lángoltak fel, amikor a nyugat-európai és amerikai családanyák – akik ebben az időszakban már jó nevű egyetemeken végezhettek – számára már nem tűnt kielégítő életcélnak pusztán a gyermeknevelés és a háztartásvezetés, s joggal vethették fel a kérdést: ezért tanultam ennyit?
Miután tanulmányaikat befejezték és munkahely-keresésre adták a fejüket, sokuknak férjük fenntartásaival, a szerencsésebbeknek „csak” a munkaerőpiac alapvető férfidominanciájával kellett megküzdeniük. Nem is beszélve arról a belső küzdelemről, amit – addigi példa hiányában – mindenki megvívott magában: normális-e, ha a feleségem dolgozik, és a munkája miatt elhanyagolja a családját? Vagy a másik oldalról: meg merjem-e pályázni ezt az állást nő létemre?
A férfiakat és nőket egyaránt megviselte ez az átalakulás, mindkét nem válságáról egyszerre mégis ritkán esik szó, pedig mindkettő egy tőről fakad, és egyiket sem szabad alábecsülni.
A félelmetes egyensúly
A változást sokak szerint éppen ez, a hagyományos, patriarchális családi szerepek megkérdőjelezése indította el – a nőket ugyanis az egyetemeken megtanították kérdezni is, kétségbe vonni a fennálló társadalmi rend létjogosultságát. Ennek következtében aztán „a patriarchális család, amely a férfiak tekintélyét a nők és a gyerekek fölé helyezi, és nemcsak a családi életben, de az egész társadalomban és intézményrendszerében tetten érhető”, számos társadalomkutató szerint felborulni látszik. Ha pedig „a patriarchális család összeomlik, a patriarchátus egész rendszere és életünk egésze, lassan, de biztosan átalakul. Ez félelmetes perspektíva, nem csak a férfiak számára”, írja Manuel Castells, társadalomtudós.
Akárhogy értékeljük is ezt az átalakulást: ma már nem elégedhetünk meg előre leosztott szerepekkel, akár férfiként, akár nőként, akár fiatalként, akár idősként keressük a helyünket a világban. Az átalakulás éppen ettől fájdalmas, hiszen nem úszható meg legalább egyéni belső, de sok esetben akár komoly családi konfliktusok nélkül.
„A női tudatvilág és a társadalmi értékek éles konfliktusok közepette zajló átalakulása azonban az elmúlt három évtizedben alapvető, elsöprő erejű következményekkel járt a legtöbb társadalomban, kihatva egész emberi életvilágunkra, a politikai hatalomtól a személyiség szerkezetéig”, állítja Castells.
Mi mind egyéniségek vagyunk! Én nem!
A legutóbbi statisztikák éppen azt mutatják, hogy a magyarok nagy részének mégis, ma is megfelelnek a tradicionális szerepek, amelyek szerint akkor vannak a dolgok egyensúlyban, ha a háztartási munkák jelentős részét a nő végzi, a családi kassza bevételének jelentős részét pedig a férfi hozza a konyhára. Ez az elképzelés akkor is szilárdan tartja magát, ha történetesen éppen a nő keres többet. Tehát a hagyományosan leosztott szerepek lassabban mozdulnak el nálunk, mint a legtöbb európai országban. Sőt nagyon úgy fest, hogy újra is termelődik: internetes oldalak ajánlják például a fiatal magyar lányokat mint tökéletes feleségeket, akik háztartásvezetésben, gondoskodásban és szépségben is elöl járnak, és minderre nagyon büszkék is.
Mi lehet ennek az oka? A kérdés megválaszolásához nyújthat segítséget az alcímben szereplő, Brian élete című filmből származó idézet, amikor is egy egész tömeg ismétli a szónok után („Ti mind egyéniségek vagytok”): „Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!” Csak egyetlen, sarokban kuporgó öregnek van mersze halkan megjegyezni: „Én nem!”
Kiválóan példázza ez a jelenet azt a tendenciát, amely a tömegcikké vált eredetieskedés ellenében indult el. Miért ne volna magától értetődő, hogy sokaknak lesz elegük abból, hogy állandóan egyedinek, eredetinek, kritikusnak kell lenniük önmagukkal, otthoni és munkahelyi kötelezettségeikkel szemben? Ez a mai fiatalok számára is rendkívül nehezen kezelhető probléma.
Joggal vetődik fel hát a kérdés: hogyha mindenki foggal-körömmel küzd azért, hogy kitűnjön, hogy a többségtől valamiben – leginkább külső stílusjegyekben – eltérjen, nem fordul-e visszájára a dolog, és nem éppen azok-e a bevállalósabbak, akik mit sem törődnek mindezzel, és a kitaposott ösvényt választják?
A társadalomkutatók szerint a folyamat ma már épp ezért nem csupán az önmegvalósítás szűkös ösvénye felé mutat, hanem visszafelé is: éppen az ötvenes évek kellős (kényelmes és tágas) közepébe, ahol mutatós és mosolygós háziasszonyok voltak a családi béke – legalábbis látszólag – kiegyensúlyozott őrei.
Akárhogy éljük is meg nőiességünket vagy férfiasságunkat és az ezzel járó társadalmi elvárásokat, változásokat, egyvalamiben még mindig szerencsésebbek vagyunk ma, mint ötven évvel ezelőtt: mi dönthetjük el, melyik utat választjuk.
Az ötvenes évek és ami mögötte van
Ma reneszánszát éli az ötvenes évek nőideálja, a nosztalgia. Azok számára sem idegen ez a stílus, akiknek még szülei is kisgyermekek voltak az ötvenes években, sőt! A masnival a hajában, hibátlan sminkben és öltözékben, tollseprűvel a kezében pózoló nő – a magazinok és divatblogok képi anyagát tekintve vizuálisan legalábbis mindenképpen –, úgy tűnik, visszatért.
Pedig a női emancipációs mozgalmak éppen az ötvenes években lángoltak fel, amikor a nyugat-európai és amerikai családanyák – akik ebben az időszakban már jó nevű egyetemeken végezhettek – számára már nem tűnt kielégítő életcélnak pusztán a gyermeknevelés és a háztartásvezetés, s joggal vethették fel a kérdést: ezért tanultam ennyit?
Miután tanulmányaikat befejezték és munkahely-keresésre adták a fejüket, sokuknak férjük fenntartásaival, a szerencsésebbeknek „csak” a munkaerőpiac alapvető férfidominanciájával kellett megküzdeniük. Nem is beszélve arról a belső küzdelemről, amit – addigi példa hiányában – mindenki megvívott magában: normális-e, ha a feleségem dolgozik, és a munkája miatt elhanyagolja a családját? Vagy a másik oldalról: meg merjem-e pályázni ezt az állást nő létemre?
A férfiakat és nőket egyaránt megviselte ez az átalakulás, mindkét nem válságáról egyszerre mégis ritkán esik szó, pedig mindkettő egy tőről fakad, és egyiket sem szabad alábecsülni.
A félelmetes egyensúly
A változást sokak szerint éppen ez, a hagyományos, patriarchális családi szerepek megkérdőjelezése indította el – a nőket ugyanis az egyetemeken megtanították kérdezni is, kétségbe vonni a fennálló társadalmi rend létjogosultságát. Ennek következtében aztán „a patriarchális család, amely a férfiak tekintélyét a nők és a gyerekek fölé helyezi, és nemcsak a családi életben, de az egész társadalomban és intézményrendszerében tetten érhető”, számos társadalomkutató szerint felborulni látszik. Ha pedig „a patriarchális család összeomlik, a patriarchátus egész rendszere és életünk egésze, lassan, de biztosan átalakul. Ez félelmetes perspektíva, nem csak a férfiak számára”, írja Manuel Castells, társadalomtudós.
Akárhogy értékeljük is ezt az átalakulást: ma már nem elégedhetünk meg előre leosztott szerepekkel, akár férfiként, akár nőként, akár fiatalként, akár idősként keressük a helyünket a világban. Az átalakulás éppen ettől fájdalmas, hiszen nem úszható meg legalább egyéni belső, de sok esetben akár komoly családi konfliktusok nélkül.
„A női tudatvilág és a társadalmi értékek éles konfliktusok közepette zajló átalakulása azonban az elmúlt három évtizedben alapvető, elsöprő erejű következményekkel járt a legtöbb társadalomban, kihatva egész emberi életvilágunkra, a politikai hatalomtól a személyiség szerkezetéig”, állítja Castells.
Mi mind egyéniségek vagyunk! Én nem!
A legutóbbi statisztikák éppen azt mutatják, hogy a magyarok nagy részének mégis, ma is megfelelnek a tradicionális szerepek, amelyek szerint akkor vannak a dolgok egyensúlyban, ha a háztartási munkák jelentős részét a nő végzi, a családi kassza bevételének jelentős részét pedig a férfi hozza a konyhára. Ez az elképzelés akkor is szilárdan tartja magát, ha történetesen éppen a nő keres többet. Tehát a hagyományosan leosztott szerepek lassabban mozdulnak el nálunk, mint a legtöbb európai országban. Sőt nagyon úgy fest, hogy újra is termelődik: internetes oldalak ajánlják például a fiatal magyar lányokat mint tökéletes feleségeket, akik háztartásvezetésben, gondoskodásban és szépségben is elöl járnak, és minderre nagyon büszkék is.
Mi lehet ennek az oka? A kérdés megválaszolásához nyújthat segítséget az alcímben szereplő, Brian élete című filmből származó idézet, amikor is egy egész tömeg ismétli a szónok után („Ti mind egyéniségek vagytok”): „Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!” Csak egyetlen, sarokban kuporgó öregnek van mersze halkan megjegyezni: „Én nem!”
Kiválóan példázza ez a jelenet azt a tendenciát, amely a tömegcikké vált eredetieskedés ellenében indult el. Miért ne volna magától értetődő, hogy sokaknak lesz elegük abból, hogy állandóan egyedinek, eredetinek, kritikusnak kell lenniük önmagukkal, otthoni és munkahelyi kötelezettségeikkel szemben? Ez a mai fiatalok számára is rendkívül nehezen kezelhető probléma.
Joggal vetődik fel hát a kérdés: hogyha mindenki foggal-körömmel küzd azért, hogy kitűnjön, hogy a többségtől valamiben – leginkább külső stílusjegyekben – eltérjen, nem fordul-e visszájára a dolog, és nem éppen azok-e a bevállalósabbak, akik mit sem törődnek mindezzel, és a kitaposott ösvényt választják?
A társadalomkutatók szerint a folyamat ma már épp ezért nem csupán az önmegvalósítás szűkös ösvénye felé mutat, hanem visszafelé is: éppen az ötvenes évek kellős (kényelmes és tágas) közepébe, ahol mutatós és mosolygós háziasszonyok voltak a családi béke – legalábbis látszólag – kiegyensúlyozott őrei.
Akárhogy éljük is meg nőiességünket vagy férfiasságunkat és az ezzel járó társadalmi elvárásokat, változásokat, egyvalamiben még mindig szerencsésebbek vagyunk ma, mint ötven évvel ezelőtt: mi dönthetjük el, melyik utat választjuk.
0 Megjegyzések