(Javaslatok a családtámogatási rendszer módosításához, adalékok a rendszer-szemlélethez)


Magyarország a legrosszabb népesedéspolitikai helyzetben van egész Európában. Fél évszázada fogyunk, pusztulunk! Ennek ellenére – némi vizsgálódás után – megállapíthatjuk, hogy a családtámogatási rendszer bőven hagy kívánnivalót maga után. Arról van szó, hogy – jóllehet az ember a természet része – mégis bizonyos természetfilozófiai és újratermelési elvek hiányoznak a támogatási rendszer mögül, így aztán az nem is képezhet egységes és harmonikus rendszert. Magyarán: a rendelkezésre álló – erre szánt – összegeket kisebb hatékonysággal használjuk föl, mint ahogyan lehetne és kellene, sőt: a szükségesnél kevesebbet fordítunk e célra.

„Az emberiség természetes létezési formája a nemzet.” – hallhattuk gróf Széchenyi István bölcsességét Schmitt Pál idézetében, köztársasági elnökké választása nyomán, első megnyilatkozásakor. És ekkor máris fölsejlik a lényeg, a nemzetben rejlő kettős struktúra: egyrészt van a – katonai szóhasználattal élve – „élőerő”, az élő test, másrészt az általa éltetett „szellemi erő”, a kultúra. (Komputeres szóhasználattal élve: hardver és szoftver.) A két tényező együttes fejlődésének elősegítésére szolgál bármilyen formájú támogatás (családi pótlék, SZJA-kedvezmény, gyermekruházat és -élelem alacsonyabb ÁFA-tartalma, mérsékelt árú diákbérletek, gyermekkönyvek ÁFA-mentessége, múzeumok és kiállítások kedvezményes belépőjegyei, stb.).

A jelenlegi, gyorsulóan pusztuló irányzatot kell először megállítani, majd gyarapodóvá segíteni, éspedig egyidejűleg mindkét területen.

(Egy dél-amerikai párt programja a 80-as években azt is meghatározta /meglehetősen cinikusan, de lényeglátóan/, hogy mire nem szolgál a családi pótlék: „emberhús-termelésre”.)

De söpörjünk csak a saját portánk előtt…

Egyes hazai statisztikai számítások arról szólnak, hogy egy gyermek szakképzett munkaerővé fölnevelése a család részéről egy családi ház megépítésével egyenértékű anyagi-pénzügyi beruházást jelent. Ennyit teljesít  a gyermeket vállaló-fölnevelő család – pluszban, ellenszolgáltatás nélkül – a gyermektelenekhez képest. Más szavakkal: egy két gyermeket (önmaga pótlását, reprodukcióját) szakképzett munkaerővé fölnevelő dolgos házaspár élete során két családi háznak megfelelő többletértéket tesz le a társadalom asztalára – bármely gyermektelen házaspárhoz képest. Azaz: egy gyermektelen házaspár két családi ház értékének megfelelően él magasabb életszínvonalon egy életen át, azáltal, hogy kevesebbet ad a társadalomnak.

Fekete Gyula író-közgazdász majd’ fél évszázada jegyezte a „Nők Lapja” hasábjain az „Éljünk magunknak?” c. hosszú levelező-sorozatot. Ez már akkor is a gyermekvállalásról szólt, hangsúlyosan taglalva a társadalom érdekében többet vállalók anyagi-erkölcsi megnyomorítását. Az író szociográfiában is feldolgozta a leveleket. E gondolatiságot mélyítve, „Elfogultságaim térképe” című könyvében harminc évvel ezelőtt(!) ekképp közelíti meg – lényegfeltáró jelleggel – a témát:

„(…) Ténynek vehetem, hogy minden előző történelmi korban az élet átörökítése, az újszülöttek táplálása-fölnevelése áldozatot, töredelmet, munkát, anyagi, szellemi, érzelmi, erkölcsi ‘ráfordítást’ követelt meg a felnőtt nemzedékektől.

Hadd nevezzem az egyszerűség kedvéért ezt, az élet átörökítését, folyamatosságát szolgáló ‘ráfordítást’, értékhalmazt F-tényezőnek, a folyamatosság faktorának. (…) Világos, hogy az F-tényező korról korra változó mennyiségű és minőségű, de minden korban valóságos értékeket képvisel; anyagi és nem anyagi természetűeket egyaránt.

Ugyanígy magától értetődik: az F-faktort a felnőtt nemzedékek soha nem fordították saját céljukra, sem fogyasztásra, sem egyébre. Az mindig és mindenestül a folyamatosságot szolgálta, mondhatnám: a jövő beruházásaként.

Erre tényszerű bizonyíték minden ma is élő nép, egész történelmével együtt. (…)

Ha tényként fogadom el, hogy az élet továbbadása, ‘újratermelése’ minden előző történelmi korban áldozatos, munkaigényes, költségigényes feladat volt, akkor jogos a következtetés, hogy ez ma sincs másként. Az F-faktor ‘ráfordításai’ nélkül ma sem születhet meg a jövő. (…) Ezeknek a csupán anyagi terheknek is elég nagy része a családot, az egyént nyomja. /A családbeli nevelési költségeknek a hetvenes évek végén (…) országos átlagban csak mintegy 20 százalékát téríti meg a társadalom./

Az alaptörvény – ahogy én értem – mindenekelőtt a közösségi lét, a szülő-nevelő szűkebb és tágabb közösségek újratermelésére vonatkozik; a gazdaság, a szellem, az érzelmek, a morál stb. átörökítése részint a családban, részint tágabb közösségekben megy végbe, tehát a gyermektelenek is vállalhatnak, akár normán felül az átörökítés terheiből-örömeiből, feladataiból. (…) A kivételek azonban nem homályosíthatják el a törvényt: az F-faktor ez idő szerint feltűnő és igazságtalan arányban a három- vagy több gyermekes családokat terheli. (…)

Minek nevezzem az F-faktor illetéktelen elfogyasztását, fölélését, eltulajdonítását?

(…) Előnyökhöz jutni (…) az F-tényezőt illető értékek fölélése révén az utódnemzedékek rovására, az utódszülő-nevelő közösségek, az utódtársadalom rovására.

Minek nevezhetem?

(…) Azok, akik az F-faktort megdézsmálják, tehát fogyasztják, fölélik a jövőt, általában nem érzik ezt helytelennek, jogtalannak, tisztességtelennek, voltaképp nem is sértenek vele törvényt, minthogy az F-faktor nem részesül törvényes védelemben. (…)

Nevezhetem – kizsákmányolásnak?

(…) Ebből a fogalomból is kiált a morális ítélet, de ez mégis mindennél inkább közgazdasági fogalom. Amely társadalomban ez a törvényes, intézményesített termelési viszony, ott, adott helyzetben, az is kizsákmányoló, aki a legkevésbé sem akar élősködni másokon, jogtalan előnyökhöz jutni másokkal szemben. Helyzeténél fogva részt vesz ‘másokat illető javak ellenszolgáltatás nélküli elsajátításában’. (…)

De mert az F-faktor fölélése messze túlterjed a közgazdaság mezőnyén, indokoltnak látszik a megkülönböztető idézőjel: a ‘jövő kizsákmányolása’. (…) Egyrészt az F-faktor nem anyagi természetű terhei soha, semmilyen intézményes megoldással nem arányosíthatók. Másrészt az anyagi terhek arányosítása önmagában nem biztosítéka az élet újratermelésének a kívánatos és szükséges szinten, és ha ettől a szinttől elmarad az újratermelés, tehát az alaptörvény nem teljesül, akkor a közösség, a társadalom a maga egészében válik a jövő ‘kizsákmányolójává’. (…) Egyetlen kizsákmányolási forma sem szilárdulhatott volna meg, maradhatott volna fenn az alaptörvény teljesítése nélkül.

A klasszikus kizsákmányolási formák tehát a közösség fennmaradását általában nem veszélyeztették, sőt az élet bővített újratermelésére is módot adtak. Példa rá az egész emberi történelem.

A ‘jövő kizsákmányolása’ viszont még kizsákmányolásnak sem életképes; nem konszolidálható, átmeneti forma. Minthogy magát az életet éli föl, következésképpen az alaptörvény teljesülése szempontjából minden eddigi formánál kártékonyabb és veszedelmesebb. (…) ” (Dőlt szöveg: Fekete Gyula, vastagítás és aláhúzás: LHA)

Kísértetiesen időszerűek az író gondolatai a jelen időszakban, három évtized után is. Volt azóta egy rendszerváltásunk, számos kormányváltásunk, de az éltető ÉRTÉKRENDVÁLTÁS máig elmaradt! A lényeg – az ÉLET megtartása, netán mennyiségi és minőségi gyarapítása – mind a mai napig elsikkadt. „Itt az idő!’ – szól a politikai jelszó, és ezt mi is nyugodtan a magunkévá tehetjük. Abban az értelemben, hogy újraszabályozzuk, és végre természetes, azaz valóságos és igazságos alapokra helyezzük családtámogatási rendszerünket.

Ez is a rendszerváltás folytatása kell legyen. Jobban mondva: ez a tartalmas tett, mert nemcsak családtámogatási rendszerváltást, de értékrendváltást valósít meg.

Szent Ágoston így fogalmaz egy helyen: „Mi egyéb volna az állam igazságosság nélkül, mint egy gigantikus méretű rablóbanda.”

Tekintve, hogy a fenti gondolatmenetek egy igazságtalan helyzet legalább fél évszázados hazai uralmáról szólnak, állami feladat e helyzet ‘helyrebillentése’. Ehhez viszont szükséges néhány fogalom tisztázása, helyes használatának bevezetése, elterjesztése.

„Nem akarom többé hallani azt a kifejezést, hogy ‘gyermektelenségi’ adó” – hangzott el nem is olyan rég egy(?) jeles politikus szájából, bírálva a rossz emlékű Rákosi-korszak egyik pénzügyi tehertételét. És igaza is van e politikusnak, hiszen a helytelen megnevezés, a rossz fogalomhasználat teljesen tévútra vezeti az embert. Ahogyan annak idején a köznyelv ‘katonaadót’ mondott a hivatalos ‘honvédelmi hozzájárulásra’, úgy kell feltárnunk nekünk is – állami szinten – a gyermeknevelés lényegét tükröző valóságot. Nevezzük ‘munkaerő-újratermelési hozzájárulás’ (nemzetfenntartó hozzájárulás) néven azt, amit eddig – alaptalan büntető jelleget sugallva – ‘gyermektelenségi adónak’ hívtunk. Ugyanis a pozitív megnevezés tükrözi a lényeget, a társadalmi igazságosságra törekvést. „Azonos munkáért azonos bért!” – hangzott a munkásosztály logikus, jogos követelése. A jövő nemzedékek ‘megalkotásának’ munkája ugyanilyen elven elismerendő. Aki többet ad a társadalomnak, az kapjon is többet, de legalábbis ne éljen rosszabbul az áldozathozatala miatt! Aki pedig – akarva-akaratlan (teljesen mindegy; ez a szabadságjogok kategóriája) – nem vesz részt a jövendő nemzedék „természetes újratermelésében”, az legalább anyagilag járuljon hozzá. Hiszen az előbbiek gyermekei és unokái fogják megtermelni az utóbbiak nyugdíjellátását (is).

Ráadásul: ha nem létezne a nyugdíjrendszer a jelenlegi struktúrában, mindenkire kiterjedő módon, akkor a gyermektelenek kénytelenek volnának előtakarékosságot alkalmazni, hogy legyen mit fölélni idős korukban. Ha ezt nem tennék, idős korukban mind koldusbotra jutnának… Csak annyiról van szó, hogy az előtakarékosság összegét a gyermektelenek az államnak fizetnék be (munkaerő-újratermelési hozzájárulásként), hiszen az állam garantálja idős éveikre a nyugdíjellátást.

Ráadásul: amíg a halálozási és születési ráta nem jut egyensúlyba, (legalább) addig a jelenleginél lényegesen magasabb összegeket kell e célra fordítani. Amelyik kormányzat ezt nem teszi, az – akarja, nem akarja – folytatja a magyar nemzet pusztuló stádiumban tartását, fenntartja a fél évszázados gyakorlatot. Korlátozott pénzügyi eszközök esetén különösen fontos az állam számára, hogy – vitathatatlanul igazságosan, így megalapozottan jogosan – a fenti elvek mentén szabad, illetve átirányított forrásokat vonjon be a jövő nemzedékek finanszírozásába.

Egy kiváló szociológusunk szerint a magyar fiatalok az EU-n belül egyedülállóan nagy arányban akarnak gyereket. Tehát van jövőképük, reménységük. Jó, igazságos szabályozással, támogatással segítsük elő e vágy teljesülését! Egyén és társadalom egyaránt jól jár vele.

A jelenlegi politika – a nemzeti együttműködés politikája – meghirdette: a gyermeknevelés költségeit nem vonja el a családoktól. Ez így helyes. Pusztán ennek eszközrendszerét kellene kibővíteni egy áldozatkész, rászolgált társadalmi réteg kedvezményezettkénti bevonásával.

Arról a szűk rétegről van szó (jobbára férfiakról), amely – fölmérve tervezhető lehetőségeit, bízva a magyar állam stabil pénz- és szociálpolitikájában – idősebb korában (is) vállalt gyermekeket. E réteget – nyugdíjas éveiben – kettős teher sújtja. Az állam egyrészt elvonta a 13. havi nyugdíjat és 20-ról 25%-ra emelte az ÁFÁ-t, másrészt „elfelejtette” kimunkálni azt a támogatási módszert, amelynek alapján gyermekei neveléséhez a nyugdíjas apa állami támogatást kaphatna (a számára már nem létező adóleírási lehetőség helyett).

Tekintsünk egy modell értékű esetet!  XY férfiú fiatal éveiben fölnevelt két gyermeket (diplomásokat) (onnan van már négy unokája – a modell öröklődött). Önmaga helyett (1 fő) állított (2X0,5=1 fő) utódot. ‘Munkaerő-újratermelési’ társadalmi kötelezettségének 100%-ig eleget tett. Németországban – pedig ott Magyarországénál némileg jobb a reprodukciós ráta – az ilyen státusú emberek kiemelt nyugdíjat kapnak. Ott az állam – igazságosan – utólag e formában, legalább részben, elismeri az új nemzedék ‘megtermelésének’ családi szinten megjelent, korábban megfizetett anyagi terheit! Magyarországnak követnie kellene a német modellt, legalább a szakképzettséget szerzett gyermekek (minőségi munkaerő) figyelembe vételével. Megoldást jelenthetne az érintettek számára: kapják meg felnőtt gyermekenként a személyes nyugdíj 10-10 %-át többletjuttatásként (alapos okkal feltételezve, hogy a nyugdíj nagysága – statisztikai átlagban, jobb híján – többé-kevésbé jelzi, milyen szintű nevelésben-oktatásban részesülhettek a gyermekek a családban). A minél magasabb kulturális szint értéket jelent, általános társadalmi érdek is, haszon is.

(Fontos a – valamilyen szintű – szakképzettség hangsúlyozása. Az „élőerő” és a „szellemi erő” /a kultúra/ együttes újratermelésének segítéséről van szó. Az utóbbi, a (munka)kultúra a szakképzettség fokával mérhető leginkább, ezért kritériumként jól használható. Itt is érvényes igazság: „A lehetőség és a jog egyenlősége nem azonos a képesség és teljesítés (vélt) egyenlőségével. Az első párosnál – a cselekvés előtt – van egyenlőség, a másodiknál – a cselekvés után – nincs!”

„A ‘ius naturale’ biztosítja, garantálja az önfenntartáshoz való jogot: ez az elsődleges hatásai közé tartozik. Az önfenntartás a puszta léten és életen kívül a saját jelleg fenntartását is jelenti.” – rögzíti Tudós-Takács János „Alkotmányosság és természetjog /…/” c. írásában. Ennek alapján természetesnek kell vennünk, hogy a magyar emberektől befolyt adóforintokból – a saját jelleg fenntartása jegyében – magyar (munka)kultúra újratermelését finanszírozzuk.)

Ugyanez a példabeli férfiú – jó pár évvel később – egy újabb házasságban három kiskorú gyermeket nevel. Felesége pedagógus; tőle, közalkalmazottként, a magyar állam szintén elvonta a 13. havi illetményt. Ezért minden fillérre szükségük van (különösen a ‘devizaadósság’ világában). Bár a férfi aktív dolgozó (diplomás) korában igen jól keresett, most már nyugdíjasként nincs adókedvezmény-érvényesítési lehetősége a három gyermek után. Ez fokozottan sújtja a családot. A megfelelő szabályozás hiányában nem tudja érvényesíteni a „gyermeknevelés költségeinek visszaigénylését”, így e költségek a családot sújtják. Hiába ötgyermekes apa a férfiú, hiába vállalt és vállal társadalmilag fontos szerepet az átlagot messze meghaladó módon, többletvállalásának költségeit jelenleg nem mérséklik állami szabályozás alapján. Más szavakkal: a gyermekvállalás költségei tompítás nélkül érik a családot az apa nyugdíjas státusa miatt. Ez így hátrányos megkülönböztetést, egyfajta diszkriminációt jelent.

Ugyanez a helyzet azoknál a nagy családoknál, amelyek élethivatás-szerűen fokozott terhet vállalnak az élet folyamatosságának biztosításában, és e gondolat, nemes értékrend jegyében vállalnak és nevelnek fel tisztességben 6-7-8 gyermeket. Amikor pl. férj és feleség egyaránt, de akár a feleség egyedül diplomás, általában viszonylag későn kezdődik a nő szüléseket vállaló életkorszaka. Ennek megfelelően a férj jó eséllyel már nyugdíjas, amikor még mindig van a családban 2-3 kiskorú gyermek. Ennek az elkötelezett – a nemzet életét tudatosan továbbvivő, igen fontos szerepet magára vállaló – rétegnek óriási segítséget és igazi társadalmi megbecsültséget is biztosítana a jól megérdemelt kiegészítő anyagi ellátás.

Megoldási javaslat: ilyen esetekben, amikor a szülő – össztársadalmi szinten – korábban már gondoskodott önmaga pótlásáról, és jelenleg további kiskorú gyermeke(ke)t nevel, kapja meg minden kiskorú gyermeke után nyugdíjának 15%-át (lévén, hogy a nyugdíj a korábbi keresethez viszonyítottan arányos)! Tartson ez a pótlékrendszer egészen a legkisebb gyermek nagykorúvá válásáig (ez így a korábban fölnevelt legalább két gyermekkel együtt már három gyerek)! A ‘családi adózás’ meghatározás, illetve kitűzött cél csak akkor telik meg tartalommal, ha az aktív, dolgozó szülő mellett a nyugdíjas szülő is érvényesítheti ‘adókedvezmény’ mintára kialakított ‘nyugdíjkedvezményét’, azaz: gyermekszám alapján, százalékos arány szerint pótlékolt nyugdíjat kap.

A NOE és a mindenkori kormányzatok eredményes együttműködése a záloga annak, hogy a fent említett, sokat vállaló társadalmi csoport többszörösen is hátrányosan megkülönböztetett tagjai végre igazságos bánásmódban részesüljenek. Kapjanak fiatalabb éveikben letett plusz teljesítményükért is, valamint nyugdíjas éveikben nevelt kiskorú gyermekeik után is tisztes nyugdíjpótlékot!

Eljárásjogi kiegészítő javaslat: most még a gyermekeket illető családi pótlékra is „rátenyerelnek” a bankok (pl. OTP) – tisztelet a kivételnek! Azt a közgazdasági-jogi tényt sem hajlandók figyelembe venni, hogy ezen összeget a gyermekek kapják(!), a szülő-gondviselő csak kezelésre kapja a bankszámlájára a gyermekeket illető ellátást (vajon a gyermekruházat vagy bébiétel, netán anyatej ellátmány-jegyekkel, ha volnának, mit kezdenének a bankok és milyen alapon???)

El kell érni: se erre, se a korábban felnevelt gyermekek után járó nyugdíj-kiegészítésre ne jelenthessenek be igényt a bankok, MINDKETTŐ legyen TABU a bankok és a végrehajtók számára is (ezért más utalási jogcím – például „élet-újratermelési hozzájárulás” – alatt jelenjen meg, ezzel is jelezve, hogy itt költségtérítésről van szó, amely az új nemzedék tényleges fölnevelése érdekében már kiadott és még kiadandó összegeket tartalmazza) !!!

Gödöllő, 2011. július/2012. szeptember

Ludányi-Horváth Attila
(okl. közgazda, szakkonzul, ‘újparadigma-elemző’)

Szakirodalmi előzmények:

1./  „Baranyi Károly koncepciójának lényegét idézzük (…):

Az embert érdekeltté kell tenni abban, hogy gyermeke szülessen, ahogyan érdekelt volt ebben a hagyományos társadalmakban. Az érdekeltség abban áll, hogy a szülő tudatosan vagy ösztönösen úgy lássa, hogy a saját jövője és a gyermekei jövőbeni sorsa szorosan összefügg. Nemcsak a gyermekek száma fontos azonban, hanem az is, hogy belőle értékes embereket neveljenek. A szülő – mint minden polgár – közvetve érdekelt abban, hogy a nála  fiatalabbak adófizető, tisztességes, a közterheket vállaló állampolgárokká váljanak. Ezt az érdekeltséget közvetlenné is tehetjük azzal, hogy a szülők keresővé vált gyermekük személyi fogyasztási adójának egy részét (pl. 25%-át) megkapják. (…) Kilábolhatunk a népesedési válságból, mégpedig a munka szeretetére nevelt ifjúsággal. (…)”

(Jóléti gazdaság a Szent Korona országában;
Fennmaradás Füzetek 2., 31. oldal;
Kiadó: Magyar a magyarért Alapítvány, Budapest,
évszám nélkül, de 2000 után)

2./  „A munkabér. Mint minden más , adásvétel tárgyát képező és mennyiségileg szaporítható vagy csökkenthető jószágnak, úgy az emberi munkának is megvan a maga természetes ára és a piaci ára. A munka természetes ára az az ár, amely szükséges ahhoz, hogy a munkásság általában megélhessen, és – számának növekedése vagy csökkenése nélkül – saját fajtáját fenntarthassa.

A munkásnak az a képessége, hogy saját magát és családját a munkáslétszám fenntartásához éppen szükséges mértékben eltartsa, nem attól a pénzösszegtől függ, amit munkabér fejében kap, hanem azoknak az élelmiszereknek, szükségleti cikkeknek és a megszokás által számára lényegessé vált kényelmi eszközöknek a mennyiségétől, amelyeket ezen a pénzösszegen megvásárolhat. Ebből következik, hogy a munka természetes ára a munkás és családja fenntartásához szükséges élelmiszerek, szükségleti cikkek és kényelmi eszközök árától függ. A munka természetes ára tehát emelkedik az élelmiszerek és szükségleti cikkek árának emelkedésével és csökken annak csökkenésével. (…)

A munka piaci ára az az ár, amit a kereslet és a kínálat egymáshoz való viszonyának természetes hatásaként ténylegesen fizetnek érte. Az emberi munka drága, ha kevés, és olcsó, ha bőven van belőle. Bármennyire térjen is el a munka piaci ára a munka természetes árától, mindig megvan az az irányzata – ami a többi áruknál is –, hogy visszataláljon és alkalmazkodjon hozzá /a természetes árhoz/.

Akkor boldog és virágzó a munkás helyzete, amikor a munka piaci ára meghaladja a természetes árat; akkor van rá módja, hogy nagyobb részre tegyen szert a szükségleti cikkekből, sőt, az élet örömeiből, s hogy ennek alapján nagyszámú és egészséges családot neveljen. Csakhogy a magas munkabérek nyújtotta ösztönzésre szaporodik a népesség, nő a munkások száma is és a munkabérek visszaesnek a természetes ár szintjére, sőt – a visszahatás következtében – néha még az alá is.

A legnyomorultabb a munkások helyzete akkor, amikor a munka piaci ára a természetes ár alatt van; szegénységük ilyenkor megfosztja őket attól a kevés kényelemtől is, amit a szokás már nélkülözhetetlenné tett számukra. Csak amikor a nélkülözések megritkították a soraikat, vagy ha újból nő a munka iránti kereslet, csak akkor éri el megint a munka piaci ára a természetes árat, és csak akkor lesz lesz meg ismét a munkásnak az a mérsékeltebb jóléte, amit a bér természetes szintje tesz lehetővé a számára. (…)”

(David Ricardo /1772-1823./: A politikai gazdaságtan és az adózás alapelvei
/1817.!!!/; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1954., példány: 800; 109-110. oldal)

Megjegyzés: szinte két évszázada közkincsnek tekinthető a fent idézett ismeretanyag.  Megjelenésekor – természetesen – nem volt előre látható, hogy a 20-21. század technikai fejlődése milyen „probléma-együttest” teremt a fent taglalt elméleti ismeret köré. Tudniillik jelen valóságunk épp arról szól, hogy a tőke tulajdonosai, a munkáltatók – a folyamatos technikai fejlődést felhasználva –  hosszú távon a természetes ár alatt tartják a munka/erő/ piaci árát!!! Ezzel kettős hatást érnek el: egyrészt pusztítják a munkásosztályt – esetünkben a magyar nemzetet –, másrészt indokolatlan extraprofitot realizálnak hosszú távon, amelynek nem is látszik a vége, mert mint Vass Csaba közgazdász írja ‘A puha világháborúk’ c. munkájában: „(…) A globális hatalomgazdaság(…)ban nem is gazdasági s nem is politikai profit-, hanem hatalomtöbblet-termelés folyik (…)” (amiből – a dolog természeténél fogva – soha sincs elég… – a szerk.: LHA). A nemzetpusztítás legérzékelhetőbben a hazai lakosság – a reprodukciós korosztály –  bő fél évszázada fennálló, legalább háromnegyed-millió fős létszámcsökkenése jelzi, amint az hivatalos statisztikai adatainkban tükröződik!

Bármi olyan nemzetközi nyomásgyakorlás, amely ennek a rendkívül törékeny „alig-egyensúlynak” a viszonyait netán tovább rombolná, sürgetően szükséges javítását nehezítené, a magyar nemzet ellen irányuló „nemzetgyilkossági kísérlet” (Vecseklőy József örök értékű fogalomalkotása), épp ezért a leghatározottabban visszautasítandó!