"… Megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban
harmad
és negyedíziglen…” (II. Mózes 20:5)
Ma, sajnos, nem a Tízparancsolat korát éli a hajdanvolt keresztény
civilizáció, hanem az Aranyborjúét. A középkori keresztény Európa lassan
és fokozatosan csúszott le Isten imádásától és törvényei követésétől az
aranyborjú bálványának imádásáig. Ma jobban mind valaha az arany, a
pénz, a gazdagság, a jólét megszerzése és birtoklása az élet főcélja –
nemcsak a hatalom csúcsain élőknek, hanem a tömegeknek is, vagyis a
bolygón élő s egyre növekvő 7 milliárd embernek. Ebből a tényből ered
mai világuk számos megoldatlan problémája, mint a modern népvándorlás.
Növekvő tömegek dörömbölnek a nyugati államok kapuin, bebocsátást kérve,
hogy aztán teleszüljék s a maguk törvényeivel alakítsák át a jólelkű
befogadók földjét. Vagy ott van a modern kapitalizmus esete. A nagyobb
haszon kedvéért gyáraikat szegény országokba vitték, ahol filléres a
munkabér. Ezzel otthonukban munkanéléküliséget teremtettek, s külföldön
meg eltulajdontották modern technikáikat, s az így termelt portékáikat
olcsóbban adják el világszerte, de most már saját zsebre. Mindehez járul
a vallási talajon felnövő radikalizmus és terrorizmus, mely lassan
elborítja a világot. A Nyugat meg észrevévén, hogy lassan kicsúszik
kezéből a világ új stratégiát alkalamaz, nemcsak erőt – tankokat – vet
be poziciói megtartására, hanem emellett pénzügyi eszközt is – a
bankokat –, amelyek nyakló nélkül adnak kölcsönt minden megszorult
országnak, persze magas kamattal, amely adóságcspdának bizonyul. Ekkor
kezdenek újra parancsolgatni. Mindez nem megoldást hoz, hanem mélyebb
válságot, nyomort és pusztulást. Nem csoda, hiszen ez a bálványimádás
bére!
De ne menjünk ilyen messzire: maradjunk a magunk körénél. Nevezetesen
két dátumnál: 1920-nál és 1947-nél. Az első a Párizs melletti Trianon
Palotában reánk kényszerített békediktátum volt. Kezdődött Woodrow
Wilson amerikai elnök 14 pontos békejavaslatával, melyben igazságos
béket ígért a Központi hatalmaknak. Mindebből semmi sem lett – az egész
csaléteknek bizonyult. George Clemencau francia miniszterelnök befolyása
alatt álló békekonferncia meghírdetett célja az Osztrák Magyar
Monarchia területén élő nemzetiségek önálló állammá szervezése és a
baráti államok megnagyobbítása volt. Így alkották meg Csehszlovákiát,
Bohémia, Morvarszág, Felvidék, Kárpátalja elcsatolása révén; Szerbiát, a
későbbi Jugoszláviát, Horvátország, Bácska, Bánát fele elvételével;
Románia megkapta Erdélyt, a Partiumot és Bánát felét; Olaszország Tirolt
szerezte meg Ausztriától, s Ausztria a Határőrvidéket Magyarországtól.
Az még elfogdható lett volna, ha az új határokat az etnikai határok
mentént húzták volna meg, mint az Magyarország határa volt 1941-ben a
háborúba lépése előtt. Azonban nagyobbrészt színtiszta magyar
területeket is elcsatoltak 3.5 millió magyarral (Délszlovákia, Erdély,
Partium, Bácska), ami teljesen idokolatlan és igazságtalan volt.
Mindemellett nagy hadisarcot is fizetni kellett. Ezzel az idegen és
ellenséges uralom alá vetett magyarságnak megkezdődött a jogfosztása,
üldözése, kisemmizése és elnyomása. Ezzel megvalósulni látszott
Clemeneau titkolt terve: Németországnak Keletről való bekerítése
Francia-barát államokkal, s Franciaország európai hegemoniájának
helyreállitása amit még Napoleonnal vesztett el.
A Trianoni Békediktátumnál igazságtalanabb, alábbvalóbb és
gyalázatosabb békedidktátumnak nem akad párja az írott történelemben. És
ez ellen a győztes, szintén keresztény népek egyike sem emelte fel
szavát! Anglia, Amerika, Olaszország mély hallgatásba burkolózott. Az,
hogy mindez ellen csak Lenin volt képes felemelni szavát – találóan
minősíti a békecsinálókat!
Hogy is mondja a Biblia? “…Megbüntetem az atyák vétkeit a fiakban…”
Húsz évvel a Trianoni és Versaillesi békediktátumok után a békét
kikényszeritő atyák fiai már ítélet alatt álltak. 1940 májusában alig
hathetes háború után a franciák csúfosan elbuktak, s békeszerződést
voltak kénytelenek aláírni. Anglia bár harcolt, de pírrhusi árat
fizetett győzelméért: végül is elvesztette gyarmatait, s ezzel
világhatalmát. Csehszlovákia és Jugoszlávia szétbomlott, bizonyos
értelemben Románia is, s úgy kellett újra összetákolni ezeket. Amerika
ugyan kikerült a nagy gazdasági és háborús válságból, de nem tudta agy
akarta győzelmét a világ nagy problémái megoldására fordítani, ehelyett
jólétben dőzsölt ami végül is a romlás útjára vitte.
A másik sorsdöntő dátumunk 1947, a Párizsi Békediktátum aláírása a
vesztett II. Világháború urán, amely súlyosabb feltételekkel
helyreállitotta a Trianoni Békediktátumot. Ennek aláírásakor az ország
Szovjet katonai megszállás alatt volt s maradt 1991-ig. A nemzetközi jog
az ilyen szerződést événytelenek tartja – dacára ennek egy állam sem
tett ellene semmit, még szavakban sem! Kárpátalja a Szovjet Unióhoz
került, nehány község Pozsony alatt meg Bratislavához, hogy nagyobb
biztonságban legyen! A háború még átsem viharzott az országon már
megindult a magyarüldözés. Kárpátaljáról 40 000 magyart hurcoltak el
kényszermunkára a Szovjet Unióba, Bácskában 40 000 magyart szörnyű
kínzások után mészároltak le Titó partizánjai. Szlovákiában a Benes
dekrétumok közel 1 millió magyart fosztottak meg minden jogtól, sokat
deportáltak Cseh földre, 100 000-et üldöztek át a határon az
anyaországba. A Romániához visszakerült Észak-Erdélyben a Maniu
Gárdisták ölték tömegesen a magyarokat, vagy hurcolták börtönbe. Az újra
megcsonkított Magyarországról a hadifoglyokon kívűl még 700 000 civilt
vittek el a Szovjet Únióba – a háború után!
Ebben az időben a Trianonban és Párizsban ránk erőszakoló nemzedék
következő generációja került isteni ítélet alá. Vagy nem ezt hozta rájuk
az, hogy a szabad világ ölbetett kezekkel nézte, amint 1956 őszén
kivott szabadságot a Vörös Hadsereg brutálisan leverte és a résztvevőket
kegyetlenűl megbüntették? Ez tragédia egyrészt leleplezte a kommunista
rezsimek igazi lényegét: a végtelen terrort, másrészt leleplezte a
nyugati demokráciák képmutató politikáját, azt, hogy Magyarország éppúgy
nem várhat tőlük hathatós segítséget, amint ahogy nem várhatott soha
történelme folyamán – Buda felszabadításán kívűl 1686-ban –, de ez már
összeurópai érdek volt! 1956 őszén Budapest utcáin a nagyhatalmak akkori
nemzedéke elvesztette az elnyomott népek bizalmát. Ez az áruló nyugati
nemzedék azon ítélet alá esett mint az útszéli áldozatot messze
elkerülő klerikusok Jézus példázatában (Lukács 10: 31-32).
Az 1989-90-es rendszerváltás utáni magyar nemzedék a segítség
reményével tekitett a nyugati demokráciákra. Remélte, hogy segítenek
nekünk betagolódni az ő életvitelükbe, gazdasági rendszerükbe és
világukba. Ehelyett hamar keserűen rá kellett ébredni, hogy mi csak
piacnak kellettünk. Ehez le kellett építeni iparunkat, eladni mindent
ami ingó vagy ingatlan vagyon volt. Bankjaik elözönölötték az országot,
nyakló nélkül kináltak kölcsönt boldognak és boldogalannak. A
munkahelyek drámaian fogytak, kereset nem volt, a kölcsönt fizetni
kellett. Megindult az elszegényedés. Az állam bevételei csökkentek,
külföldi hitelt kellett felvenni még az adósságok kamatjai fizetésére
is. Jöttek a megszorítások, s vele millióknak a mélyszegénység.
A trianoni és párizsi békediktátumokat ránkkényszeritő atyák legújabb
nyugati nemzedéke vajon nem áll-é büntetés alatt? Vajon nem isteni
büntetés az, hogy országaikat egyre nagyobb és nyomasztó mértékben
özönlik el idegen kultúrájú, törvényű, vallású és szokású népek? Azt
remélték, hogy a jövevények majd beilleszkednek a befogadó társadalomba.
Ehelyett azt várják, hogy a befogadók illeszkedjenek hozzájuk. A
befogadók most kezdik megtapaszutalni azt, amit az elszakított 3.5
millió magyar ma is keserűen tapasztal, hogy mit is jelent saját
szülőföldjükön idegenként élni – és ez még csak a kezdet. Várták azt is,
hogy az újak munkájukkal hozzájárulnak a társdadalom értékeihez,
ehelyett sokan inkább választják a szociális juttatásokon való függést.
Vajon nem ítélet-é az, hogy ezek a társadalmak a szétesés állapotának
jeleit mutatják: a nagyfokú individualizálódást, a maguknak való élést,
az összetartás, a szolidaritás fokozódó hiányát, és a csak anyagi
értékekre és szenzuális élményekre való összpontosítást?
Az ilyen társadalmak napjai megvannak számlálva, mert belűlről
romlottak meg. Nincs már vallásos hit mely az egyedi embereket
közösségbe fogná össze, mint cement a téglákat. Eltünnek hirtelen mint
egykor az újbabilóniai birodalom.
Az írás korunk falán van, mint akkor: ”Megmérettél … és híjával találtattál!” (Dániel 5:27).
Edmonton 2013 évelő
Dr. Pungur József
0 Megjegyzések