Idősebb Szálasy Ferenc
közimert személyiség Székelyudvarhelyen és környékén. Bankhivatalnokként
emlékeznek rá sokan, kereskedőként ismerik idősebbek-fiatalabbak
egyaránt. Viszonylag idősen ragadott tollat, önéletrajzi, helytörténeti
jellegű írásokkal hívta fel magára a figyelmet (Tőről metszett székely
világ. Hazanéző Könyvek, 2010., Hadi árvából kulákfióka. Hazanéző
Könyvek, 2011.) Az örménymagyar emlékíróval Korondon találkoztunk, A
megmentett hűség című kötet bemutatóján, amelyben huszonöt sóvidéki
személyiség vallott életútjáról, köztük Szálasy Ferenc. Újabban azonban
szépíróként is tevékenykedik, frissen megjelent Anikó című regényét
pénteken vehették kézbe az olvasók a Palló Imre Zene- és Képzőművészeti
Szakközépiskola koncerttermében működő Örmény Klubban. A szerzővel
Balázs Árpád, a Székely Újság főszerkesztője és Lőrincz György író
beszélgetett. Ez az interjú csupán rövid kivonata egy nem akármilyen
életpályának.
– Melyik helyet tartja igazi szülőföldjének? Korondot?
– Igen, határozottan Korond a legkedvesebb, a
Székelyföld egyik leghíresebb és legszebb községe. Ott születtem 1933.
december 7-én, tehát most a nyolcvanadik évemet taposom.
– Mikor és hogyan került a családja Udvarhelyre?
– Végérvényesen 1958-ban lettem udvarhelyi lakos.
Ekkor költöztünk a mostani házamba, miután kényszerűségből éveken át egy
4 x 4 méteres szobában laktunk, ahová osztályellenségként kerültünk –
ahogy akkortájt mondták a regnáló megyei és városi farizeusok, de előtte
Korondon kétszer, Udvarhelyen pedig egyszer lakoltattak ki a saját
lakásainkból.
– A baj abból származott, hogy a későbbi „nemzetvezetővel” ápoltak bizonyos kapcsolatokat? Kiderült akkor a rokonsági fok?
– Kétségtelen, hogy a háború utáni két évtizedben
sok bajunk származott abból, hogy 1942 augusztusában, Szálasi, a nyilas
párt vezére meglátogatott minket Korondon. Többek között ez is
hozzájárult ahhoz, hogy minket már az első hullámban kuláknak
minősítettek és én munkaszolgálatos katona lettem. Még a katonaságot
követően sem tudtam állami munkahelyen elhelyezkedni. Szabályszerűen
üldöztek. Szóval, visszatérve a „nemzetvezetőre”, ő 1942-ben erdélyi
körúton volt, a rokonait, névrokonait kereste. Vele volt többek között a
kézdivásárhelyi születésű Vajna Gábor a későbbiekben belügyminiszter,
akit 1946. márciusában aztán szintén kivégeztek. A szüleim tudták, hogy ő
is örmény származású, de nem tudták a rokonságot négy generációra
visszamenően beazonosítani. Az ő elődei is y-nal írták a nevüket, vannak
erre írásos bizonyítékaim, azonban ő valamilyen megfontolásból 1935-től
következetesen i-vel írta a nevét. Édesapámmal abban maradtak, hogy a
családfát a későbbiekben mindketten elkészíttetik, majd ezek után
egyeztetnek, de erre már nem került sor, hiszen édesapám is elhunyt
1944-ben, alig ötvenkét évesen.
– Politikai vagy gazdasági kuláknak számított a családjuk?
– Ez is, az is. A gazdasági helyzetünk még inkább
erősítette kommunisták meggyőződését, hiszen tudták, hogy Erdélyben
minden örmény család kereskedelemmel foglalkozik.
– Milyen volt örményként a kulákságból „feljönni”?
– Más kiút nem volt, tisztviselő lettem, mert a
kereskedelemnek nevezett tevékenység a kommunizmus éveiben csak egyfajta
kényszerfoglalkozás volt, távol állt az igazi kereskedelmi élettől. A
rendszerváltozás után aztán, harmincévi bankhivatalnokoskodást követően
nyugdíjba vonultam és ismét kereskedő lettem. Ez sok mindenért kárpótolt
aztán a későbbiekben. Csökkentett munkaidőben, de ma is dolgozom a
családunk által működtetett Armenia nevű kereskedelmi társaságban.
– Hogyan töltötte a szocializmus évtizedeit azon a hivatalnoki kényszerpályán?
– Eltekintve attól, hogy mindenüktől megfosztottak,
édesanyámtól még a nyugdíját is elvették, dolgoztam becsületesen, mert
tudtam, hogy a nyomorúságból csak a munka, s a még több munka által
tudok kimászni. Több mint tizenhét éven át napi 12-14 órákat dolgoztam,
de meg is látszott az eredménye. A két fiam egyetemet végzett, volt
autóm, lett sok jó barátom, akikkel kölcsönösen segítettük egymást.
– Később már „természetes” volt örménynek lenni?
– Én mindig örménynek éreztem és tartottam magam.
Hogy ez a szocializmus éveiben nem működött? Nem voltak klubok,
egyesületek, alapítványok? Másoknak sem voltak, mert nem lehettek civil
szervezeteik, sem a magyaroknak, sem a szászoknak, sem a zsidóknak, sem a
tatároknak vagy a törököknek. Román és kommunista lehetett itt az
ember, más nem. A rendszerváltozás után azonban más lett minden,
tucatjával jöttek létre a szervezeteink…
– Úgy látja, hogy minden jól működött 1990 után?
– Ez egy nagyon érdekes kérdés. Ha az anyagiakról
beszélünk, akkor sokaknak bejöttek a számításaik. Igen sok település
látványosan fejlődött és fejlődik, az ott lakók igen jó körülmények
között élnek. Parajd, Korond, Farkaslaka ilyenek a mi vidékünkön, de
vannak ellenkező példák is, ahol hiányzott és hiányzik az ipar, a
turizmus, a kereskedelem, de az ottani lakosokból is hiányzik a „korondi
vagy a farkaslaki vér”. Sok helyen mástól várják a megoldásokat,
ahelyett, hogy az eszüket használnák, és segítségül hívnák izmos
karjaikat, s virradattól a vacsoracsillag felbukkanásáig dolgoznának...
Politikával nem foglalkozom. Egy vicc jut eszembe ilyenkor. Kérdi az
apja Mórickától, hogy: – Mi lennél, fiam? – Politikus, édesapám,
politikus... Erre az apja azt válaszolja: – Fiam, az nem neked való,
mert te nem tudsz hazudni!
– Székelynek, örménynek vagy magyarnak tartja magát? „Többrétegű” az identitása?
– Nem vagyok székely, mind a két ágon örmények a
felmenőim. Soha nem tagadtam meg örmény származásomat, de magyarnak
vallom magam. Egyébként van magyar állampolgárságom is. Van valami közös
a magyar és az örmény nép történelmében. Magyarokként keserűen
tréfálkozunk, hogy „huzatos” helyre kerültünk a honfoglaláskor, s egy
évezrede mindenki átgázol rajtunk. Mi, örmények is ugyanezt mondhatjuk,
de immár három évezrede vagyunk huzatos helyen...
0 Megjegyzések