Az ehhez a nemzetséghez tartozó mintegy húsz faj és alfaj hazája egész Európán kívül Észak-Ázsia, egészen Kína északkeleti részéig és Japán. Valamennyinek a csőre rövid, vastag, kerekded. Az első szabadon álló evező olyan hosszú, mint az ötödik, a második, harmadik, negyedik valamivel hosszabb, viszont a második-ötödik a közepétől kezdve határozottan keskenyebb. A csüd igen rövid, a láb erős. Az ivarok között legtöbbször – ha nem is mindig – jelentékeny különbség van. Érdekes, hogy egy különlegesen nagytermetű alfaja Pyrhula pyrrhula murina Godman az Azórokhoz tartozó St. Michel szigetén fordul elő. A keletszibériai Pyrrhula pyrrhula cassini Baird nevű alfajnak egyes példányait Alaszkán is látták.
Az északi süvöltő
A süvöltők tipikus alakja, melyet általában major néven ismertettek, mert ez a nagyobb alak. Fejeteteje a tarkóig, a csőr tövét körülvevő keskeny gyűrű, az evező- és farktollak feketék, kékes fénnyel. Háta kékes hamuszürke; farcsíkja és hasi oldalának alsó fele fehér. Fej- és nyakoldala, valamint a hasi oldal többi része eperszín felé hajló élénk cinóberpiros, mely a farkalj fehér színébe a hastájtól kezdődőleg fokozatosan megy át. Szeme sötétbarna, csőre fekete, lába feketebarna. A tojó azonnal felismerhető, mert egész hasi oldala az élénkpiros helyett vörhenyes hamuszürke és egyáltalában minden színe kevésbé élénk. A fiataloknak még a fekete „sapkájuk” sincs meg. A szárnyat mindenik ruházatban egy, néha két szürkésfehér sáv díszíti, melyek a kézízület táján végződnek.
Az északi süvöltő Magyarországon rendes téli vendég, amely hol kisebb, hol nagyobb mennyiségben, de minden télen megjelenik. Legnagyobb számban természetesen az északi hazájához legközelebb eső Felső-Magyarország területén található, de éppen úgy előfordul Erdélyben, a Dunántúlon, az Alföldön és Horvátországban, sőt ellátogat a Horvát-Magyar Tengerpartra is. Fiúme és Zengg vidékén is megfigyelték. Átlagban október elején mutatkoznak az elsők, majd novemberig mindig több érkezik. Ezek aztán mint téli vendégek kóborolnak szerte az országban és márciusban kezdenek visszaszállingózni. Március végén már javarészük elvonult, kivételesen még áprilisban is akadnak egyes példányok.
A süvöltők tipikus alakja, melyet általában major néven ismertettek, mert ez a nagyobb alak. Fejeteteje a tarkóig, a csőr tövét körülvevő keskeny gyűrű, az evező- és farktollak feketék, kékes fénnyel. Háta kékes hamuszürke; farcsíkja és hasi oldalának alsó fele fehér. Fej- és nyakoldala, valamint a hasi oldal többi része eperszín felé hajló élénk cinóberpiros, mely a farkalj fehér színébe a hastájtól kezdődőleg fokozatosan megy át. Szeme sötétbarna, csőre fekete, lába feketebarna. A tojó azonnal felismerhető, mert egész hasi oldala az élénkpiros helyett vörhenyes hamuszürke és egyáltalában minden színe kevésbé élénk. A fiataloknak még a fekete „sapkájuk” sincs meg. A szárnyat mindenik ruházatban egy, néha két szürkésfehér sáv díszíti, melyek a kézízület táján végződnek.
Az északi süvöltő Magyarországon rendes téli vendég, amely hol kisebb, hol nagyobb mennyiségben, de minden télen megjelenik. Legnagyobb számban természetesen az északi hazájához legközelebb eső Felső-Magyarország területén található, de éppen úgy előfordul Erdélyben, a Dunántúlon, az Alföldön és Horvátországban, sőt ellátogat a Horvát-Magyar Tengerpartra is. Fiúme és Zengg vidékén is megfigyelték. Átlagban október elején mutatkoznak az elsők, majd novemberig mindig több érkezik. Ezek aztán mint téli vendégek kóborolnak szerte az országban és márciusban kezdenek visszaszállingózni. Március végén már javarészük elvonult, kivételesen még áprilisban is akadnak egyes példányok.
0 Megjegyzések