Az SMS Szent István az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének Tegetthoff-osztályú csatahajója volt, amelyet Szent Istvánról, az első magyar királyról neveztek el. A  magyar országgyűlés megajánlotta a csatahajók megépítéséhez szükséges pénzt, azzal a feltétellel, ha az egyiket a magyar Ganz-Danubius építheti meg. Montecuccoli admirális állapodott meg a magyar királyi kereskedelmi miniszterrel a magyar részvétel arányában.

A Szent Istvánt a Ganz-Danubius Fiumében lévő hajógyárában építették. Az építés megkezdése előtt új sólyateret kellett építeni, mert a korábbi nem volt alkalmas ilyen méretű hajó építésére.

A Szent István annyiban tért el testvérhajóitól, hogy ezen a hajón az első kémény köré egy platformot építettek, ami a parancsnoki hídtól egész a hátsó kéményig tartott, és számos fényszórót helyeztek rá. További különbség volt még, hogy ez a hajó nem volt torpedóhálóval ellátva, valamint a főárboc előtt is a többi hajón lévőtől eltérő ventilátor helyezkedett el.
Míg a testvérhajói négy, addig a Szent István kettő hajócsavarral rendelkezett.

A Szent Istvánt 1915-ben állították hadrendbe.

Hadrendbe állítása után a Szent István főként a pólai kikötőben tartózkodott, melyet csak lőgyakorlatok idejére hagyott el. Részt vett Póla légvédelmében.
Első és egyben utolsó harci bevetésére 1918. június 9-én éjjel futott ki egy kötelék tagjaként azzal a céllal, hogy feltörjék az Otrantói-szorosban lévő tengerzárat. Ugyanekkor Anconából két olasz torpedónaszád két MAS motorcsónakot (MAS-15 és MAS-21 jelzésűek) vontatott ki. Az volt a feladatuk, hogy kifürkésszék a Gruzia- és Selve-sziget közötti forgalmat és mérjék föl az aknazárakat.

Június 10-én hajnalban Luigi Rizzo korvettkapitány, a MAS-15-ös parancsnoka észrevette a Szent Istvánt és a Tegetthoff nevű testvérhajóját a Premuda-szigettől délkeletre. Rizzo úgy döntött, hogy megtámadja a csatahajókat. 500 méterről kilőtte a Szent Istvánra mindkét torpedóját. Néhány másodperc múlva – fél négykor – két robbanás hallatszott. A 76T jelű torpedónaszád csak ekkor vette észre a MAS-15-öst. Utánaeredt, de a motorcsónaknak sikerült leráznia a naszádot.
A torpedók a jobb oldali első és második kazánházat találták el, valamint átszakították a válaszfalat is. A lék a vízvonal alatt 5 méterrel volt, így a hajó azonnal 10 fokban megdőlt. A dőlés mértékét sikerült 7 fokra csökkenteni. A hajó sebessége csökkent és a part felé vette az irányt. A Tegetthoff megpróbálta elvontatni, de a vonatókötél elszakadt. Egyre több víz került be a hajótestbe. A hajó 6 óra 5 perckor felborult, majd 7 perc múlva elsüllyedt.
A Tegetthoff-osztály tervezési hibái (alacsony vízkiszorítás, magasan lévő súlypont és a 12 darab 305 mm-es löveg óriási súlya) miatt a hajó gyorsan elsüllyedt. Köszönhetően a gyorsan érkező segítségnek és annak, hogy az Császári és Királyi Haditengerészetnél követelmény volt, hogy a tengerészek tudjanak úszni, a hajó 1087 főnyi legénységéből sokan megmenekültek - 85 matróz és 4 tiszt vesztette életét.

A Szent István egyike annak a kevés hajónak, melyeknek elsüllyesztését filmre vették. A másik kettő az angol HMS Barham és az amerikai USS Arizona. A filmből befolyó pénzt a Vöröskeresztnek ajánlották fel.

A Szent István csatahajó roncsa – az iszapba fúródva 120 fokos dőlésszögben, a gerincével felfelé, balra fordított lövegtornyokkal – napjainkban a Premuda-szigettől 9 mérföldnyire, délre 66 méter mélyen nyugszik.
Jugoszláv búvárok első ízben, 1974-ben merültek le a hajóhoz, majd 1979-ben ismét ők készítették el az első víz alatti felvételeket. Ezután 1990-ben az olaszok, 1994-ben az osztrákok is lemerültek a roncsokhoz. A magyar Szent István Búvárrégészeti Expedíció (SZIBEX) tagjai 1994 októberében látogathatták meg először e tengeri kegyeleti emlékhelyet. A hajótesten akkor 4 lyukat is találtak. Ezekből kettő a MAS-15, egy pedig, a MAS-21 becsapódó torpedóinak volt az eredménye. A Szent István csatahajó réz névtáblája és más maradványok a pólai múzeumban láthatók.

Magyar expedíció a roncshoz:

2008 október 2-án, a 90. évforduló alkalmával a magyar búvárok merültek le a honvédelmi miniszter és a vezérkari főnök jelenlétében a Szent István roncsaihoz. A civil és katonabúvárokból álló expedíciót a kegyeleti merülés napján egy delegáció élén meglátogatta Szekeres Imre honvédelmi miniszter is, aki a horvát haditengerészet hajóján adta át a lemerülő búvároknak a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum által adományozott – A kötelesség előbbre való, mint az élet feliratú - fekete gránit emléktáblára erősítendő koszorút (a koszorút a pilisvörösvári Gréts József díszmükovács készítette). Az eseményen jelen volt még Havril András vezérkari főnök, Tömböl László a HM Összhaderőnemi Parancsnokság parancsnoka, valamint Holló József a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója is.
A hetven méteres mélységben nyugvó roncshoz való lemerülés, majd a több dekompressziós megállást követelő feljövetel egy órát vett igénybe. A felszínre visszaérkező búvárok jelentése után a delegáció koszorú és virágok tengerbe dobásával hajtott fejet a hadisírnak minősülő roncsban rekedt tengerészek emléke előtt.
A civil kezdeményezésű expedíciót Zelenák József kutatóbúvár szervezte, összesen 12 magyar búvár (köztük 9 civil, valamint 3 katona), illetve további horvát közreműködőkkel. Céljuk az volt, hogy megemlékezzenek és feltárják a roncsot, megvizsgálják az állapotát. A hajó belsejébe az admirálisi balkon falán támadt repedésen keresztül lehet bejutni.
A roncs koordinátái: é. sz. 44° 35′, k. h. 14° 42′.

Forrás: -wiki-