Minden népnek a világon a történelemben megvannak a saját jó és rossz pillanatai. Ez különös tekintettel ránk, magyarokra nagyon is igaz. Voltak jó évszázadaink,mikor is Európán belül jelentős szereppel bírt országunk. De ahogy telt, múlt az idő, valahogy úgy egyre jobban a szép dolgok egyre jobban elkerültek minket. Különös tekintettel igaz ez a történelmünk XX. századának az első felére.
1920. június 4-én, budapesti idő szerint 16:32. A történelmünk “legsötétebb perce”. A franciaországi Versailles-hez tartozó Nagy-Trianon-kastélyban aláírják azt a szerződést, mellyel meghatározták az egész magyarság sorsát, s ahogy mára már ezt tapasztaljuk a döntés megfellebbezhetetlen maradt.
A magyar nemzetet szétszabdalták. Százezrek úgy tértek nyugovóra, s másnap majd úgy keltek fel, hogy saját földjükön idegenné lettek. Egy olyan ország állampolgáraivá váltak, melyek a nagyhatalmak kerekasztalánál néhány napja született meg (Csehszlovákia), vagy épp csak úgy, nemesi egyszerűséggel egy szomszédos országhoz csatoltakterületeket, s így adva az ott élő magyaroknak egy új, nem kívánt állampolgárságot.
A jó Isten nem adott könnyű életet azok számára, akik aza anyaországon kívül rekedtek. De az új határokon belül élők sem tudtad, s tudnak is a mai napig megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy határok választanak el egymástól. Bár határok választanak el minket egymástól, de mégis van egy láthatatlan erő, amely összeköt minden magyart legyen az anyaországi, kárpátaljai, felvidéki, erdélyi, vajdasád, burgerlandi, stb. Ez az erő a nemzet ereje. Két szó: magyar vagyok! S erre büszke vagyok. Hogy miért? Édesapámtól még rég halottam egy történetet, melyet még nagyapám mesélt neki. A történet, rövid, de számomra ez a történet nagy erővel bír. A történet a volt Szovjetunióban játszódik valamikor az 60-as évek végén. A kötelező sorkatonai szolgálat során a Szovjetunióban élő magyarokat(kárpátaljaiakat) előszeretettel állomásoztatták az ország másik végen, de legalább is a közepén túl. Így volt az egy magyar fiatallal is. Egyedül volt, idegen országban, ismeretlenekkel együtt. Történt egyszer, hogy kihelyzték a fiatalt egy kis faluba. Egyedül volt. A falubeliek főztek neki. Egyre jobban kezdett megbarátkozni a környezettel. A falucska lakosai kédezősködni kezdtek, hogy honnan származik. Hát kezdi mondani, hogy az Ukrán SzSzK-ból, Kárpátaljáról való. Gyenge orosz tudása miatt megkérdezték tőle, hogy milyen nemzetiségű. A fiú válaszolt. Magyar vagyok. A falusiak nagy meglepetéssel halgatták. A kis orosz falucska lakói pedig ezután már nagyobb tszteletben tartották őt, mint a helyi papot. Hogy mért? Kiderült, hogy még régebben volt a falunak két magyar lakosa, s lényegében ez a két magyar lakos fejlesztette, fel, s építette ki a falut, ahogy akkor kinézett. Óvoda, iskola, stb. S ez a két magyar volt, aki olyan becsületességel bírt, hogy nem volt párja a környéken. S ettől kezdve a magyarokat tisztelték errefelé.
Nem egy óriási nagy, hihetetlen történet, de számomra még ma is az, mivel két magyar ember egy idegen országban képes kivívni egy falunak a megbecsülését, szereteté és tekintélyét, az nem lehet kis dolog. S hogy még ráadásul magyarok voltak büszkeséggel tölt el, mert én is az vagyok.
Sajnos mára sok magyar legyen az határon túli vagy anyaországi elfelejtette, hogy milyen az, hogy magyarnak lenni. Nincs rend fejekben és a szívekben. Elfelejtettük kik vagyunk, hova tartozunk. Ez nagy hiba!
Elsődolgunk kell, hogy legyen, hogy a magyar szívekben és, fejekben rendet tegyünk. Ne szégyeljük azt, hogy magyarok vagyunk. Hiszen például van mégy egy olyan nemzet a világon, akinek a hadseregét honvédségnek hívnák? S katonáját honvédnek? Honvéd, mint hazát, hont védő, védelmező! Nem magyar katona, hanem honvéd!, Nem ranger, nem légiós, akiket több nemzet fiai alkotnak, hanem hazáját, Magyarországot védő férfi. Márcsak ezért is erősebb ez a maroknyi magyar sereg. A magyaron kívül van még honvéd a világon? Hát nincs?
Vagy. Melyik nemzet katonája tiszteleg úgy kardjával, hogy azt szívéhez emeli? Az amerikai, francia vagy brit? Hát nem. A magyar az! S ne legyünk rá büszkék?
S miután rend lett a szívekben eljön az ideje, hogy a fejekben is a helyére álljon minden. Hogy tudjuk hol a határ a jó és a rossz között. Hogy segítsük egymást, s ne azzal foglakozzunk bhibáinkért bűnbakokat keressünk. Nézzünk magunkba, hogy van egy közös összetartó erő, mely nap, mint nap ott van, ott lebeg mindenki körül, csak még nem fedeztük fel ennek az erőnek a hatalmát. Ez az erő számomra és mindenki számára nem más, mint a család. S ahogy mi a család? A válasz rá egyetlen szó: minden! Családunkra és tagjaira mindig és mindenben számíthatunk. Ha az életünk úgy hozza, hogy nem sikerült véghezvinnünk, amiről álmodtunk, s úgy érezzük nem megy tovább, elbuktunk egyetlen hely van a világon, ahova bármikor visszatérhetünk, meleg szeretettel várnak ez a családikör.
Aki nem kér inni vagy enni. Még észre sem vesszük, hogy létezik ez a család. Láthatatlan, de annál fontosabb kötelék a szeretteink, Istenünk és nemzetönk között. Hol van család, ott akarva, akaratlanul jelen kell elnnie a Mindenhatónak is. S hogy miért? Mert a szeretet egyedül az Úrtól van! Ő adta nekünk, s engedi meg számunkra, hogy szeressük a másikat.
Mikor család, s Isten együtt van, akkor érezzük igazán, hogy tartozunk valakihez, valakikhez, tartozunk egy nemzethez. Hogy összetartozunk, mi magyarok! Hogy vagyunk valakik, s mi is vagyunk másoknakvalakik!Egy nemzet! Egy ősi összetartó erő!
Egy biztos a mai világban, hogy nem a gazdaság, GDP, tőzsde vagy EU fogalmak, melyeket sokan még a most sem értenek fognak nekünk segíteni, s erőt adni az élethez. Erre egyedül az a tudat képes, mikor érzi az ember, hogy tartozik valahová, van, ahol fontos, s ahol ő maga is másokkal ezt érezteti. S ha ez mind megvan, akkor ott lesz a jó Isten is. E három dolog: Isten, család, nemzet a jövőnk kulcsa. Sorrendet nem lehet köztük felállítani, mert egymástől leválaszthatatlan kötelék fűzi össze őket mindörökre.
1920. június 4-én, budapesti idő szerint 16:32. A történelmünk “legsötétebb perce”. A franciaországi Versailles-hez tartozó Nagy-Trianon-kastélyban aláírják azt a szerződést, mellyel meghatározták az egész magyarság sorsát, s ahogy mára már ezt tapasztaljuk a döntés megfellebbezhetetlen maradt.
A magyar nemzetet szétszabdalták. Százezrek úgy tértek nyugovóra, s másnap majd úgy keltek fel, hogy saját földjükön idegenné lettek. Egy olyan ország állampolgáraivá váltak, melyek a nagyhatalmak kerekasztalánál néhány napja született meg (Csehszlovákia), vagy épp csak úgy, nemesi egyszerűséggel egy szomszédos országhoz csatoltakterületeket, s így adva az ott élő magyaroknak egy új, nem kívánt állampolgárságot.
A jó Isten nem adott könnyű életet azok számára, akik aza anyaországon kívül rekedtek. De az új határokon belül élők sem tudtad, s tudnak is a mai napig megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy határok választanak el egymástól. Bár határok választanak el minket egymástól, de mégis van egy láthatatlan erő, amely összeköt minden magyart legyen az anyaországi, kárpátaljai, felvidéki, erdélyi, vajdasád, burgerlandi, stb. Ez az erő a nemzet ereje. Két szó: magyar vagyok! S erre büszke vagyok. Hogy miért? Édesapámtól még rég halottam egy történetet, melyet még nagyapám mesélt neki. A történet, rövid, de számomra ez a történet nagy erővel bír. A történet a volt Szovjetunióban játszódik valamikor az 60-as évek végén. A kötelező sorkatonai szolgálat során a Szovjetunióban élő magyarokat(kárpátaljaiakat) előszeretettel állomásoztatták az ország másik végen, de legalább is a közepén túl. Így volt az egy magyar fiatallal is. Egyedül volt, idegen országban, ismeretlenekkel együtt. Történt egyszer, hogy kihelyzték a fiatalt egy kis faluba. Egyedül volt. A falubeliek főztek neki. Egyre jobban kezdett megbarátkozni a környezettel. A falucska lakosai kédezősködni kezdtek, hogy honnan származik. Hát kezdi mondani, hogy az Ukrán SzSzK-ból, Kárpátaljáról való. Gyenge orosz tudása miatt megkérdezték tőle, hogy milyen nemzetiségű. A fiú válaszolt. Magyar vagyok. A falusiak nagy meglepetéssel halgatták. A kis orosz falucska lakói pedig ezután már nagyobb tszteletben tartották őt, mint a helyi papot. Hogy mért? Kiderült, hogy még régebben volt a falunak két magyar lakosa, s lényegében ez a két magyar lakos fejlesztette, fel, s építette ki a falut, ahogy akkor kinézett. Óvoda, iskola, stb. S ez a két magyar volt, aki olyan becsületességel bírt, hogy nem volt párja a környéken. S ettől kezdve a magyarokat tisztelték errefelé.
Nem egy óriási nagy, hihetetlen történet, de számomra még ma is az, mivel két magyar ember egy idegen országban képes kivívni egy falunak a megbecsülését, szereteté és tekintélyét, az nem lehet kis dolog. S hogy még ráadásul magyarok voltak büszkeséggel tölt el, mert én is az vagyok.
Sajnos mára sok magyar legyen az határon túli vagy anyaországi elfelejtette, hogy milyen az, hogy magyarnak lenni. Nincs rend fejekben és a szívekben. Elfelejtettük kik vagyunk, hova tartozunk. Ez nagy hiba!
Elsődolgunk kell, hogy legyen, hogy a magyar szívekben és, fejekben rendet tegyünk. Ne szégyeljük azt, hogy magyarok vagyunk. Hiszen például van mégy egy olyan nemzet a világon, akinek a hadseregét honvédségnek hívnák? S katonáját honvédnek? Honvéd, mint hazát, hont védő, védelmező! Nem magyar katona, hanem honvéd!, Nem ranger, nem légiós, akiket több nemzet fiai alkotnak, hanem hazáját, Magyarországot védő férfi. Márcsak ezért is erősebb ez a maroknyi magyar sereg. A magyaron kívül van még honvéd a világon? Hát nincs?
Vagy. Melyik nemzet katonája tiszteleg úgy kardjával, hogy azt szívéhez emeli? Az amerikai, francia vagy brit? Hát nem. A magyar az! S ne legyünk rá büszkék?
S miután rend lett a szívekben eljön az ideje, hogy a fejekben is a helyére álljon minden. Hogy tudjuk hol a határ a jó és a rossz között. Hogy segítsük egymást, s ne azzal foglakozzunk bhibáinkért bűnbakokat keressünk. Nézzünk magunkba, hogy van egy közös összetartó erő, mely nap, mint nap ott van, ott lebeg mindenki körül, csak még nem fedeztük fel ennek az erőnek a hatalmát. Ez az erő számomra és mindenki számára nem más, mint a család. S ahogy mi a család? A válasz rá egyetlen szó: minden! Családunkra és tagjaira mindig és mindenben számíthatunk. Ha az életünk úgy hozza, hogy nem sikerült véghezvinnünk, amiről álmodtunk, s úgy érezzük nem megy tovább, elbuktunk egyetlen hely van a világon, ahova bármikor visszatérhetünk, meleg szeretettel várnak ez a családikör.
Aki nem kér inni vagy enni. Még észre sem vesszük, hogy létezik ez a család. Láthatatlan, de annál fontosabb kötelék a szeretteink, Istenünk és nemzetönk között. Hol van család, ott akarva, akaratlanul jelen kell elnnie a Mindenhatónak is. S hogy miért? Mert a szeretet egyedül az Úrtól van! Ő adta nekünk, s engedi meg számunkra, hogy szeressük a másikat.
Mikor család, s Isten együtt van, akkor érezzük igazán, hogy tartozunk valakihez, valakikhez, tartozunk egy nemzethez. Hogy összetartozunk, mi magyarok! Hogy vagyunk valakik, s mi is vagyunk másoknakvalakik!Egy nemzet! Egy ősi összetartó erő!
Egy biztos a mai világban, hogy nem a gazdaság, GDP, tőzsde vagy EU fogalmak, melyeket sokan még a most sem értenek fognak nekünk segíteni, s erőt adni az élethez. Erre egyedül az a tudat képes, mikor érzi az ember, hogy tartozik valahová, van, ahol fontos, s ahol ő maga is másokkal ezt érezteti. S ha ez mind megvan, akkor ott lesz a jó Isten is. E három dolog: Isten, család, nemzet a jövőnk kulcsa. Sorrendet nem lehet köztük felállítani, mert egymástől leválaszthatatlan kötelék fűzi össze őket mindörökre.
0 Megjegyzések