„Az életcél nem a szépet tekinti a legfőbb jónak, hanem a hasznost a legnagyobb okosságnak. A földi boldogság nem a családi élet tiszta örömeiben, hanem az agykábító, és értéktompító nagyvilági zaj köznapi izgalmaiban keresi éltető forrását.” Ez a kiváló felismerés nem napjainkból való, nem az utóbbi évtizedek agypusztítását valahogy elkerülő honfitársunk utolsó kiáltása, hanem Bartók Béla édesapjának gondolatai 1887-ből. Ő írta a következőket is két évvel korábban.
„Nem a talaj ősereje, nem a nyers anyagok természet adta gazdasága, hanem ezen nyers anyagoknak a jövőre kiható céltudatos kihasználását biztosító teljes társadalmi rendszer az, ami a nemzetek életerejét biztosítja.”
Ez a meghatározás világos képet ad az akkori közgondolkodásról. Egy mezőgazdasági szakember számára ez természetes volt. Akkor.
Bartók édesanyja a pozsonyi m. kir. állami nőtanító képezdében végezte tanulmányait, itt tanult zongorázni is. Záró bizonyítványában huszonegy tantárgy szerepel, vegyünk számba néhányat, jólesik csak látni is. „Hit és erkölcstan, általános nevelés és oktatás, hazai alkotmánytan, konyhakertészet és háztartási gyakorlat, zenetan, rajzolás, szépírás, kézimunka és testgyakorlás”.
Voit Paula minden tárgyból kitűnőre végzett.
Kettejük szerelmének gyümölcse, Bartók Béla született 1881. március huszonötödikén.
Mi most 1927 novemberében járunk, Bartók nemsokára elindul Amerikába. De előbb még előkészíti édesanyjának és nagynénjének utazását Budapestre és Szöllőspusztára. Akkoriban még három osztályon lehetett vonatozni. „
Feltétlenül II. osztályon utazzatok!” - írja Pozsonyba, nyilván emlékszik még egy néhány év előtti zólyomi útjára, melyről ezt írta : „A visszautazás a harmad osztályon nem volt éppen gyönyörű hét zsidó férfi és nő társaságában, persze mind Pestre utaztak, át is költöztem Salgótarjánban a másodosztályba.”
Ja, kérem, tetszettek volna valahol a kiegyezés táján, határainkat védő bevándorlási törvényt alkotni!
December 7-én indul, Münchenen, Párizson, Cherbourgon keresztül, ott száll a Colombus nevű hajóra és nyolc nap múlva érkezik New Yorkba. Az első hangversenyen eredetileg az Első zongoraversenyt játszotta volna, azonban valami egészen elképesztő dolog történt. Willem Mengelberg, a New York-i Filharmonikusok akkori vezető karmestere úgy találta, hogy a zongoraverseny partitúrája hibás. Így, ezzel a szóval. Nem, hogy nehéz, és elnézést Bartók úr, de nem tudtuk megtanulni, nem. A partitúra hibás! A hangverseny nem maradt el, Bartók nem az Első zongoraversenyt, hanem a a Rapszódiát játszotta el. Nem tehette meg, hogy lemondja, ugyanis elképesztő összegekért zongorázott! Heti háromszáz dollárért, ami a hangversenykörút költségeit éppen fedezte. Jasha Heifetz, a kor zsidó sztárhegedűse ennek akkor már négy-ötszörösét kapta koncertenként.
Még néhány nap és megkezdi életének leghosszabb vonatútját, New Yorktól Los Angelesig. Hossza 4500 kilométer. Valahol Nebraskában jár, mikor a vonaton levelet ír édesanyjáéknak Szöllőspusztára.
„Nektek most főleg a kosztról írok, amelyik olyan kevert, amilyen kevert ez az egész náció. Hát hallottatok már olyat: zöld salátára apróra vágott almát és cellert(!) tenni, leönteni majonézzel és az egészet mindenestül megenni! Vagy pedig sült, zsíros, meleg húshoz tejeskávét, esetleg tejes csokoládét szürcsölni! Vagy pediglen: sült húshoz, főzelékhez kenyér gyanánt mandulát, diót és hasonlót eszegetni, arról nem is szólva, hogy a reggelit jégbe hűtött narancslével szokták kezdeni”.
„Ha húst eszem, azon gondolkozom, vajon hány évvel ezelőtt ölték meg ezt az állatot? Itt senki sem iszik ásványvizet, persze „bort vagy sört parancsol”-ról szó sem lehet. (Ebben az időben teljes szesztilalom volt Amerikában!), azonban privátháznál eddig mindenütt volt valami szeszesital!”
Itt megáll a krónikás egy pillanatra. Bartókról, sok más hamis legenda mellett elterjedt, hogy egy pohár jó ital látása is elborzasztotta. Ez szemenszedett hazugság. Rendszeresen kaptak a rokonoktól jófajta, magyar bort, de nem porosodtak az üvegek a kamrában évekig, és nem a házvezetőnő itta meg suttyomban. Főleg ünnepeken mindig ott a nemes ital az asztalon, erről fényképek tanúskodnak. Már végleg Amerikába tartanak 1940 októberében, mikor bosszúsan írja fiának, hogy „Csizmaországban” (Olaszország) sajnos rumot nem kapni.
Január kilencedikén egy képeslapot ír édesanyjának, melyen olvasható Los Angeles ősi, eredeti neve, írjuk le, és emlékezzünk. Spanyolul: „ La Puella de Nuestra Senora la Reina de Los Angeles”. És magyarul: „Miasszonyunk, az angyalok királynőjének városa”. Tündér Ilona és a mi Nagyboldogasszonyunk köszön ránk Dél-Amerikában.
Minden turnénak vége van egyszer, Bartók is hazaindul a George Washington gőzös fedélzetén.
A nyár elején a Bartók család ismét költözik, ezúttal a Rózsadombra, a Kavics utca tíz szám alá. Egy kétszintes ház alsó része az övék, végre tágas, csendes, barátságos hely. A lakás még nincs teljesen befejezve, miután elvégeztek mindent, jön a festés. Ami most következik, számomra megfejthetetlen, sok-sok más dologgal együtt Bartókék életében. Kérem, kapaszkodjanak, azt mondják, a színek beszélnek! Pásztori Ditta írja anyósának. „Szemben a Dunát látjuk gyönyörűen, vagy ezt már megírta Béla, ugye? A Béla szobája pirosra van festve (magyar mondatnak is sajátos), a háló világosabb pirosra, az ebédlő barnás, kis Béla szobája szintén pirosas, az én szobám zöld és az előszoba világos drappos.”
E sorok írója naponta kapna dührohamokat, ha ilyen színek között kellene laknia, de hát nem vagyunk egyformák.
Ez év nyarán súlyosan megbetegszik Bartók édesanyja, két hónapig tart, míg helyrejön. A másik esemény, hogy kirúgják állásából Tóth Bélát, Bartók unokaöccsét. Bartók Elzáék a nagybácsi segítségét kérik, ő intézkedik, de mint leveléből kiderül, becsületes magyar embernek már akkor sem volt könnyű dolga a gyarmatosítók között. „...én megteszem, amit tehetek, és írok illetve írtam Kohnernek, Lehderernek. Bár ezeknél nem hinném, hogy elérhetünk valamit: zsidónak zsidó felé hajlik a keze. Aztán hogyan képzelhető a vadkeresztény Béla fiad ott, ahol Mayer „úr” a kasznár, és Schwarz „úr” az ispán?”
És ezen a nyáron írja saját akaratából, nem megrendelésre, szinte örömében a Negyedik vonósnégyest. Egyszer azt olvastam valami nagyon okos ítész írásában, hogy „szerzőnk ebben a művében átlépte az érthetőség határát”. Emberünkkel az a baj, hogy az anyag rabja. A művészetek lényege mindig metafizikus, anyagon túli. A zene különösen nem az idomított agyú izmusbajnokoknak való. Képi látás nélkül semmit nem lehet ebből a zenéből „megérteni”, legfeljebb hangokat viszonyítgathatunk egymáshoz, semmitmondó formai elemzéseket eszkábálhatunk izzadságos munkával, és kimondhatjuk a bűvös szót, hogy hídforma, és ettől mindenki azt hiszi, hogy mi bezzeg „értjük” a Bartókot. Tegnap este Bartók II. Hegedűversenyét hallgattam a Zeneakadémián, kitűnő előadásban. Hogy mitől volt olyan jó? Attól, hogy nem zavart, nem tolakodott. Nem akart más lenni, mint maga a zene, vagyis minden apró rezdülésében magyar. Ez a helyzet kedves ítészeink, megmondóink, gondolatkupeceink, a forma, - benne rejtélyes utalások nagy-nagy titkaival - nem egyéb, mint lovashuszár hintalovon. Meg kell tanulnotok végre, hogy hordozza a negyedik vonósnégyes akár „mázsaszám” a disszonanciákat, azért mégiscsak magyar fülnek való.
És megint csak a változatosság, a változatok, tételpárok melyek egymásnak variánsai. Az ötödik az elsőnek, a negyedik a másodiknak. Van itt minden, szigorú férfitánc, nagy, szabad száguldás két percben, gyeplő a lovak között, góbé-kópé Erdélyből, arab-magyar padlórepesztő táncmulatság. Ebben a darabban éreztem mindig, hogy ezek a zenék akármeddig szólhatnának, a szerző csak a rend, a forma kedvéért húzza meg a tétel végén a kettősvonalat.
És a zenemű közepén, a híd tetején ott lélegzik néhány percnyi partitúraoldal. És nem „értünk” semmit, csak érezzük, hogy olyasmi történik, ami megmagyarázhatatlan. A hangok megzavarják az időt. Megállnak az órák, és az anyag térdet hajt.
Egy magyar lélek mesél.
Ez a meghatározás világos képet ad az akkori közgondolkodásról. Egy mezőgazdasági szakember számára ez természetes volt. Akkor.
Bartók édesanyja a pozsonyi m. kir. állami nőtanító képezdében végezte tanulmányait, itt tanult zongorázni is. Záró bizonyítványában huszonegy tantárgy szerepel, vegyünk számba néhányat, jólesik csak látni is. „Hit és erkölcstan, általános nevelés és oktatás, hazai alkotmánytan, konyhakertészet és háztartási gyakorlat, zenetan, rajzolás, szépírás, kézimunka és testgyakorlás”.
Voit Paula minden tárgyból kitűnőre végzett.
Kettejük szerelmének gyümölcse, Bartók Béla született 1881. március huszonötödikén.
Mi most 1927 novemberében járunk, Bartók nemsokára elindul Amerikába. De előbb még előkészíti édesanyjának és nagynénjének utazását Budapestre és Szöllőspusztára. Akkoriban még három osztályon lehetett vonatozni. „
Feltétlenül II. osztályon utazzatok!” - írja Pozsonyba, nyilván emlékszik még egy néhány év előtti zólyomi útjára, melyről ezt írta : „A visszautazás a harmad osztályon nem volt éppen gyönyörű hét zsidó férfi és nő társaságában, persze mind Pestre utaztak, át is költöztem Salgótarjánban a másodosztályba.”
Ja, kérem, tetszettek volna valahol a kiegyezés táján, határainkat védő bevándorlási törvényt alkotni!
December 7-én indul, Münchenen, Párizson, Cherbourgon keresztül, ott száll a Colombus nevű hajóra és nyolc nap múlva érkezik New Yorkba. Az első hangversenyen eredetileg az Első zongoraversenyt játszotta volna, azonban valami egészen elképesztő dolog történt. Willem Mengelberg, a New York-i Filharmonikusok akkori vezető karmestere úgy találta, hogy a zongoraverseny partitúrája hibás. Így, ezzel a szóval. Nem, hogy nehéz, és elnézést Bartók úr, de nem tudtuk megtanulni, nem. A partitúra hibás! A hangverseny nem maradt el, Bartók nem az Első zongoraversenyt, hanem a a Rapszódiát játszotta el. Nem tehette meg, hogy lemondja, ugyanis elképesztő összegekért zongorázott! Heti háromszáz dollárért, ami a hangversenykörút költségeit éppen fedezte. Jasha Heifetz, a kor zsidó sztárhegedűse ennek akkor már négy-ötszörösét kapta koncertenként.
Még néhány nap és megkezdi életének leghosszabb vonatútját, New Yorktól Los Angelesig. Hossza 4500 kilométer. Valahol Nebraskában jár, mikor a vonaton levelet ír édesanyjáéknak Szöllőspusztára.
„Nektek most főleg a kosztról írok, amelyik olyan kevert, amilyen kevert ez az egész náció. Hát hallottatok már olyat: zöld salátára apróra vágott almát és cellert(!) tenni, leönteni majonézzel és az egészet mindenestül megenni! Vagy pedig sült, zsíros, meleg húshoz tejeskávét, esetleg tejes csokoládét szürcsölni! Vagy pediglen: sült húshoz, főzelékhez kenyér gyanánt mandulát, diót és hasonlót eszegetni, arról nem is szólva, hogy a reggelit jégbe hűtött narancslével szokták kezdeni”.
„Ha húst eszem, azon gondolkozom, vajon hány évvel ezelőtt ölték meg ezt az állatot? Itt senki sem iszik ásványvizet, persze „bort vagy sört parancsol”-ról szó sem lehet. (Ebben az időben teljes szesztilalom volt Amerikában!), azonban privátháznál eddig mindenütt volt valami szeszesital!”
Itt megáll a krónikás egy pillanatra. Bartókról, sok más hamis legenda mellett elterjedt, hogy egy pohár jó ital látása is elborzasztotta. Ez szemenszedett hazugság. Rendszeresen kaptak a rokonoktól jófajta, magyar bort, de nem porosodtak az üvegek a kamrában évekig, és nem a házvezetőnő itta meg suttyomban. Főleg ünnepeken mindig ott a nemes ital az asztalon, erről fényképek tanúskodnak. Már végleg Amerikába tartanak 1940 októberében, mikor bosszúsan írja fiának, hogy „Csizmaországban” (Olaszország) sajnos rumot nem kapni.
Január kilencedikén egy képeslapot ír édesanyjának, melyen olvasható Los Angeles ősi, eredeti neve, írjuk le, és emlékezzünk. Spanyolul: „ La Puella de Nuestra Senora la Reina de Los Angeles”. És magyarul: „Miasszonyunk, az angyalok királynőjének városa”. Tündér Ilona és a mi Nagyboldogasszonyunk köszön ránk Dél-Amerikában.
Minden turnénak vége van egyszer, Bartók is hazaindul a George Washington gőzös fedélzetén.
A nyár elején a Bartók család ismét költözik, ezúttal a Rózsadombra, a Kavics utca tíz szám alá. Egy kétszintes ház alsó része az övék, végre tágas, csendes, barátságos hely. A lakás még nincs teljesen befejezve, miután elvégeztek mindent, jön a festés. Ami most következik, számomra megfejthetetlen, sok-sok más dologgal együtt Bartókék életében. Kérem, kapaszkodjanak, azt mondják, a színek beszélnek! Pásztori Ditta írja anyósának. „Szemben a Dunát látjuk gyönyörűen, vagy ezt már megírta Béla, ugye? A Béla szobája pirosra van festve (magyar mondatnak is sajátos), a háló világosabb pirosra, az ebédlő barnás, kis Béla szobája szintén pirosas, az én szobám zöld és az előszoba világos drappos.”
E sorok írója naponta kapna dührohamokat, ha ilyen színek között kellene laknia, de hát nem vagyunk egyformák.
Ez év nyarán súlyosan megbetegszik Bartók édesanyja, két hónapig tart, míg helyrejön. A másik esemény, hogy kirúgják állásából Tóth Bélát, Bartók unokaöccsét. Bartók Elzáék a nagybácsi segítségét kérik, ő intézkedik, de mint leveléből kiderül, becsületes magyar embernek már akkor sem volt könnyű dolga a gyarmatosítók között. „...én megteszem, amit tehetek, és írok illetve írtam Kohnernek, Lehderernek. Bár ezeknél nem hinném, hogy elérhetünk valamit: zsidónak zsidó felé hajlik a keze. Aztán hogyan képzelhető a vadkeresztény Béla fiad ott, ahol Mayer „úr” a kasznár, és Schwarz „úr” az ispán?”
És ezen a nyáron írja saját akaratából, nem megrendelésre, szinte örömében a Negyedik vonósnégyest. Egyszer azt olvastam valami nagyon okos ítész írásában, hogy „szerzőnk ebben a művében átlépte az érthetőség határát”. Emberünkkel az a baj, hogy az anyag rabja. A művészetek lényege mindig metafizikus, anyagon túli. A zene különösen nem az idomított agyú izmusbajnokoknak való. Képi látás nélkül semmit nem lehet ebből a zenéből „megérteni”, legfeljebb hangokat viszonyítgathatunk egymáshoz, semmitmondó formai elemzéseket eszkábálhatunk izzadságos munkával, és kimondhatjuk a bűvös szót, hogy hídforma, és ettől mindenki azt hiszi, hogy mi bezzeg „értjük” a Bartókot. Tegnap este Bartók II. Hegedűversenyét hallgattam a Zeneakadémián, kitűnő előadásban. Hogy mitől volt olyan jó? Attól, hogy nem zavart, nem tolakodott. Nem akart más lenni, mint maga a zene, vagyis minden apró rezdülésében magyar. Ez a helyzet kedves ítészeink, megmondóink, gondolatkupeceink, a forma, - benne rejtélyes utalások nagy-nagy titkaival - nem egyéb, mint lovashuszár hintalovon. Meg kell tanulnotok végre, hogy hordozza a negyedik vonósnégyes akár „mázsaszám” a disszonanciákat, azért mégiscsak magyar fülnek való.
És megint csak a változatosság, a változatok, tételpárok melyek egymásnak variánsai. Az ötödik az elsőnek, a negyedik a másodiknak. Van itt minden, szigorú férfitánc, nagy, szabad száguldás két percben, gyeplő a lovak között, góbé-kópé Erdélyből, arab-magyar padlórepesztő táncmulatság. Ebben a darabban éreztem mindig, hogy ezek a zenék akármeddig szólhatnának, a szerző csak a rend, a forma kedvéért húzza meg a tétel végén a kettősvonalat.
És a zenemű közepén, a híd tetején ott lélegzik néhány percnyi partitúraoldal. És nem „értünk” semmit, csak érezzük, hogy olyasmi történik, ami megmagyarázhatatlan. A hangok megzavarják az időt. Megállnak az órák, és az anyag térdet hajt.
Egy magyar lélek mesél.
0 Megjegyzések