Az Ábel címszereplője Varga Ádám, egy igazán fiatal színművész, aki a múlt héten töltötte be 23. életévét. Ádám barátunk, aki az előadásban legénykéből a férfivá válás útját járja be – szinte önmagát alakítja: a hitelesség kedvéért a nyáron végigjárta az El Camino ezer kilométeres testet-lelket próbára tevő zarándoklatát, s mint az alábbiakból is kiderül, a fiatalember belülről érzi, hogy teljesen átélte a változást.
„……Reggel hatkor indulok, még sötét van. Beérek egy sűrű erdőbe… Furcsa érzésem van, magamhoz veszem Apa kését. Napok óta várom, hogy találkozzak végre démonjaimmal, akiket farkasként képzelek el. Megyek a szürkületben, kanyarodik az út.
Megpillantok egy furcsa mozdulatlan alakot, tőlem három méterre két fa között, épp arra, amerre kanyarodik az út: egy nagy vadkan az.
Érzékeli jelenlétem, kipattintom Apa késének bőrtokját és lassan elindulok visszafelé.
Azt éreztem El Camino választóvonal a gyermeklétem és a férfivá válásom között.
A vadkanos találkozásnál nem féltem, hideg fejjel tudtam gondolkodni, felkészültem rá.
Akár az éjszakai túráimat, akár más hajnali, erdei sétáimat tekintve megtanultam nem félni.
Férfibátorság költözött a szívembe. Bármilyen helyzetet képes vagyok megoldani, saját pénzből élek, mindenben én döntök.
Képes vagyok rá, hogy belépjek a felnőtt világba, érvényesüljek úgy, hogy közben megőrzöm lelkem egészségét…
Ebben is sokat segített El Camino.
Tisztáztam magamban a kérdéseket, megtaláltam Istent.
Nem a templomokban, hanem magamban és mindenben, amit szeretet vesz körül.
2012. június 18-án indultam repülővel Franciaországba, július 22-én jöttem vissza.
Ezt az utat már két éve terveztem, gyűjtöttem rá.
Nyáron minden úgy alakult, hogy végre elindulhassak.
Éreztem, most jött el az ideje, hiszen befejeztem a tanulmányaimat és előttem állt a beilleszkedés a felnőttek könyöklős világába…
Korábban sokat olvastam az útról.
Paul Coelhonak: A zarándoklat című könyvét vettem kezembe, majd úgy hozta az élet, hogy megismerkedtem Hujber Ferivel és jó barátok lettünk. Kétszer is végigjárta már El Caminot, amiket mesélt, az alapján nagyon szerettem volna elmenni.
Spirituális beállítottságú vagyok, érdekel a felső szféra ─ és voltak kérdéseim, melyekre szerettem volna választ kapni önmagammal kapcsolatban. A kalandvágy is mozgatott.
Nagy választóvonal volt az út, sok mindenen mentem keresztül, sokat tanultam magamról és a világról.
Egy kis francia hegyi faluból: Saint Jean Pied de Portból indultam ─ lehet máshonnan is ─ de én ezt választottam.
Gyalog mentem az Atlanti-óceánig ezer kilométert.
A francia úton mentem ─ sárga nyíllal jelölték ─ ez szeli keresztül Spanyolország északi részét, de nem a partvonalon halad végig. Változatos terepviszonyok és időjárás.
Az út elején a Pireneusokon kell átvergődni, majd kissé lankásabb szakasz jön.
Az út közepén van egy durva rész ─ ezt sokan kihagyják, nekem ez volt a kedvencem: a Mezeta.
Sík, nagyon száraz és forró útszakasz, nagyon sok kilométeren keresztül semmi árnyék, semmi víz. Akár a sivatag. Monoton. Ezt követte Galicia- erdős ligeteivel, a növények és állatok fantasztikus fajgazdagságával. Csodás mesebeli táj. Mintha egy Grimm mesébe csöppenne az ember.
Állítólag különbözik a többi régiótól nem annyira keresztény, inkább pogány népi hiedelmek világa. Amikor itt gyalogoltam keresztül, elhittem, hogy vannak boszorkányok, koboldok, manók és tündérek…
Santiago előtt és után eukaliptusz erdők vannak, kezdődik az óceáni éghajlat.
Sokféle, elképesztően szép tájon mentem keresztül.
A zarándokok fő célpontja Santiago de Compostela, száz kilométerre az Atlanti-óceán partjától, Spanyolországban.
Huszonnyolc nap alatt gyalogoltam Santiagoig onnan még három nap volt az óceán.
Naponta húsz-harminc kilométert mentem, de volt olyan is, hogy negyvenkettőt.
Hajnalban keltem, dél körül általában megérkeztem aznapi szálláshelyemre. Tudtam mit szeretnék a településen megnézni, hová szeretnék eljutni és a délutánokat ezzel töltöttem.
El Camino megterhelő, hiszen naponta sokat kell gyalogolni. Ezért is a legfontosabb felszerelés az útra a bejáratott túracipő, persze apró vízhólyagok így is keletkeznek. Mégis azt mondanám, inkább lelkileg vannak nagy terhek, időszakosan…
Érdekes, földrajzilag úgy helyezkedik el az út, hogy a Tejút alatt kanyarog- ezért energetikailag sokkal felfokozottabb és intenzívebb.
Mikor ezen az úton mész egy hónapon keresztül, a dolgok, miket itthon elraktározol és nem foglalkozol velük, előbukkannak. Itt nem tudsz hazudni önmagadnak.
Legtöbbször egyedül gyalogol az ember, egy idő után nem tudod kikerülni önmagadat, gondolataidat, mert ott vannak és jelentkeznek a legváratlanabb pillanatokban a régmúltból…
Ez az út felkeveri a salakot, ami bennünk van, nagyon kemény szembenézés.
Amikor megérkeztem Santiagoba, a nagy katedrális előtt letérdeltem, és sírtam. A belső dolgok miatt sírtam.
Az, hogy fizikai értelemben eddig eljutottam nem jelentett megkönnyebbülést. Úgy éreztem nem vagyok egyáltalán a végén semminek, bármikor tovább mennék bármeddig.
Számomra maga az út volt a lényeg.
Mivel maradt még időm, tovább indultam az Atlanti-óceánhoz Finisterrába.
Itt hatalmas felszabadultságot éreztem azt, hogy könnyű vagyok és szabad.
Volt itt velem pár ember, akikkel az út során megismerkedtem és összebarátkoztam. Ők Finisterrába busszal mentek, így előbb odaértek és megvártak. Miattam maradtak még egy napot.
Rengeteg emberrel megismerkedtem az út során, de csak kevesek jelentettek igazán sokat nekem. Hatan: egy olasz színésznő, egy francia lány, egy pakisztáni-kanadai fiú, egy mexikói fiú, egy spanyol lány és én lettünk nagyon jóban.
Szétszakadoztunk az út során, majd újra találkoztunk.
Érdekes, ezen a zarándokúton olyan emberek sodródnak melléd, akikkel találkoznod kell.
A találkozások segítenek a problémákat feldolgozni, amikért útnak indultál.
„…Mindig könnyebb megismerni és megkedvelni valakiket, mint elbúcsúzni. Éreztük is hiányukat az úton. Igaz, hogy csak pár napja találkoztunk először, de El Camino, a közös cél, és élmény mindenkit testvérekké tesz egy kicsit, hamar alakul ki kötődés azzal, aki szimpatikus...”-írtam a naplómba.
Hatan elvégeztünk az óceánparton egy zarándok szertartást, mely három részből áll: meg kell fürödni az óceánban, meg kell nézni a naplementét a szikláról, utána pedig el kell égetni azt a ruhát, amiben zarándokoltál.
Ez jelképezi a megtisztulást.
Én egy zoknimat égettem el, mert túlságosan megszerettem azokat a ruhákat, amikben mentem. A zokniba írtam pár dolgot, amiket el akartam engedni…
Persze a naplómba is folyamatosan írtam.
„Egyedül aludtam az Atlanti-óceán partján, igaz illegális, de senki nem háborgatott miatta.
Valamivel nyolc előtt ébredek. A nap éppen kidugja első sugarait a hegy mögül, sehol senki, csak én és az Óceán…Fantasztikus reggel…….”
Megpillantok egy furcsa mozdulatlan alakot, tőlem három méterre két fa között, épp arra, amerre kanyarodik az út: egy nagy vadkan az.
Érzékeli jelenlétem, kipattintom Apa késének bőrtokját és lassan elindulok visszafelé.
Azt éreztem El Camino választóvonal a gyermeklétem és a férfivá válásom között.
A vadkanos találkozásnál nem féltem, hideg fejjel tudtam gondolkodni, felkészültem rá.
Akár az éjszakai túráimat, akár más hajnali, erdei sétáimat tekintve megtanultam nem félni.
Férfibátorság költözött a szívembe. Bármilyen helyzetet képes vagyok megoldani, saját pénzből élek, mindenben én döntök.
Képes vagyok rá, hogy belépjek a felnőtt világba, érvényesüljek úgy, hogy közben megőrzöm lelkem egészségét…
Ebben is sokat segített El Camino.
Tisztáztam magamban a kérdéseket, megtaláltam Istent.
Nem a templomokban, hanem magamban és mindenben, amit szeretet vesz körül.
2012. június 18-án indultam repülővel Franciaországba, július 22-én jöttem vissza.
Ezt az utat már két éve terveztem, gyűjtöttem rá.
Nyáron minden úgy alakult, hogy végre elindulhassak.
Éreztem, most jött el az ideje, hiszen befejeztem a tanulmányaimat és előttem állt a beilleszkedés a felnőttek könyöklős világába…
Korábban sokat olvastam az útról.
Paul Coelhonak: A zarándoklat című könyvét vettem kezembe, majd úgy hozta az élet, hogy megismerkedtem Hujber Ferivel és jó barátok lettünk. Kétszer is végigjárta már El Caminot, amiket mesélt, az alapján nagyon szerettem volna elmenni.
Spirituális beállítottságú vagyok, érdekel a felső szféra ─ és voltak kérdéseim, melyekre szerettem volna választ kapni önmagammal kapcsolatban. A kalandvágy is mozgatott.
Nagy választóvonal volt az út, sok mindenen mentem keresztül, sokat tanultam magamról és a világról.
Egy kis francia hegyi faluból: Saint Jean Pied de Portból indultam ─ lehet máshonnan is ─ de én ezt választottam.
Gyalog mentem az Atlanti-óceánig ezer kilométert.
A francia úton mentem ─ sárga nyíllal jelölték ─ ez szeli keresztül Spanyolország északi részét, de nem a partvonalon halad végig. Változatos terepviszonyok és időjárás.
Az út elején a Pireneusokon kell átvergődni, majd kissé lankásabb szakasz jön.
Az út közepén van egy durva rész ─ ezt sokan kihagyják, nekem ez volt a kedvencem: a Mezeta.
Sík, nagyon száraz és forró útszakasz, nagyon sok kilométeren keresztül semmi árnyék, semmi víz. Akár a sivatag. Monoton. Ezt követte Galicia- erdős ligeteivel, a növények és állatok fantasztikus fajgazdagságával. Csodás mesebeli táj. Mintha egy Grimm mesébe csöppenne az ember.
Állítólag különbözik a többi régiótól nem annyira keresztény, inkább pogány népi hiedelmek világa. Amikor itt gyalogoltam keresztül, elhittem, hogy vannak boszorkányok, koboldok, manók és tündérek…
Santiago előtt és után eukaliptusz erdők vannak, kezdődik az óceáni éghajlat.
Sokféle, elképesztően szép tájon mentem keresztül.
A zarándokok fő célpontja Santiago de Compostela, száz kilométerre az Atlanti-óceán partjától, Spanyolországban.
Huszonnyolc nap alatt gyalogoltam Santiagoig onnan még három nap volt az óceán.
Naponta húsz-harminc kilométert mentem, de volt olyan is, hogy negyvenkettőt.
Hajnalban keltem, dél körül általában megérkeztem aznapi szálláshelyemre. Tudtam mit szeretnék a településen megnézni, hová szeretnék eljutni és a délutánokat ezzel töltöttem.
El Camino megterhelő, hiszen naponta sokat kell gyalogolni. Ezért is a legfontosabb felszerelés az útra a bejáratott túracipő, persze apró vízhólyagok így is keletkeznek. Mégis azt mondanám, inkább lelkileg vannak nagy terhek, időszakosan…
Érdekes, földrajzilag úgy helyezkedik el az út, hogy a Tejút alatt kanyarog- ezért energetikailag sokkal felfokozottabb és intenzívebb.
Mikor ezen az úton mész egy hónapon keresztül, a dolgok, miket itthon elraktározol és nem foglalkozol velük, előbukkannak. Itt nem tudsz hazudni önmagadnak.
Legtöbbször egyedül gyalogol az ember, egy idő után nem tudod kikerülni önmagadat, gondolataidat, mert ott vannak és jelentkeznek a legváratlanabb pillanatokban a régmúltból…
Ez az út felkeveri a salakot, ami bennünk van, nagyon kemény szembenézés.
Amikor megérkeztem Santiagoba, a nagy katedrális előtt letérdeltem, és sírtam. A belső dolgok miatt sírtam.
Az, hogy fizikai értelemben eddig eljutottam nem jelentett megkönnyebbülést. Úgy éreztem nem vagyok egyáltalán a végén semminek, bármikor tovább mennék bármeddig.
Számomra maga az út volt a lényeg.
Mivel maradt még időm, tovább indultam az Atlanti-óceánhoz Finisterrába.
Itt hatalmas felszabadultságot éreztem azt, hogy könnyű vagyok és szabad.
Volt itt velem pár ember, akikkel az út során megismerkedtem és összebarátkoztam. Ők Finisterrába busszal mentek, így előbb odaértek és megvártak. Miattam maradtak még egy napot.
Rengeteg emberrel megismerkedtem az út során, de csak kevesek jelentettek igazán sokat nekem. Hatan: egy olasz színésznő, egy francia lány, egy pakisztáni-kanadai fiú, egy mexikói fiú, egy spanyol lány és én lettünk nagyon jóban.
Szétszakadoztunk az út során, majd újra találkoztunk.
Érdekes, ezen a zarándokúton olyan emberek sodródnak melléd, akikkel találkoznod kell.
A találkozások segítenek a problémákat feldolgozni, amikért útnak indultál.
„…Mindig könnyebb megismerni és megkedvelni valakiket, mint elbúcsúzni. Éreztük is hiányukat az úton. Igaz, hogy csak pár napja találkoztunk először, de El Camino, a közös cél, és élmény mindenkit testvérekké tesz egy kicsit, hamar alakul ki kötődés azzal, aki szimpatikus...”-írtam a naplómba.
Hatan elvégeztünk az óceánparton egy zarándok szertartást, mely három részből áll: meg kell fürödni az óceánban, meg kell nézni a naplementét a szikláról, utána pedig el kell égetni azt a ruhát, amiben zarándokoltál.
Ez jelképezi a megtisztulást.
Én egy zoknimat égettem el, mert túlságosan megszerettem azokat a ruhákat, amikben mentem. A zokniba írtam pár dolgot, amiket el akartam engedni…
Persze a naplómba is folyamatosan írtam.
„Egyedül aludtam az Atlanti-óceán partján, igaz illegális, de senki nem háborgatott miatta.
Valamivel nyolc előtt ébredek. A nap éppen kidugja első sugarait a hegy mögül, sehol senki, csak én és az Óceán…Fantasztikus reggel…….”
Ábel az Újszínházban: premier 2012. december 14. péntek 19 óra
A kérdés az ─ mondotta egy nyilatkozatában Pozsgai Zsolt rendező, az Újszínház művészeti vezetője ─, hogy hogyan lehet Tamási Áron nagyívű, hatalmas, háromrészes regényét színpadra alkalmazni. A válasz: sehogy.
A kérdés az ─ mondotta egy nyilatkozatában Pozsgai Zsolt rendező, az Újszínház művészeti vezetője ─, hogy hogyan lehet Tamási Áron nagyívű, hatalmas, háromrészes regényét színpadra alkalmazni. A válasz: sehogy.
Ha az ember a regényt akarja színpadra alkalmazni, akkor nem jó úton jár. A regénynek a lelkét-szellemiségét kell megfogni - és ez már közvetíthető színházi formában.
Jelen esetben maga a főszereplő, Ábel sorsa az érdekes, de nem az a konkrét út, amit bejár a Hargitától Amerikáig, hanem az, amit belül jár be, ahogy egy fiatal gyerekből fiatal felnőtt lesz. A felnőtté válásáig Ábelnek számtalan akadályon kell átjutnia, hogy aztán megtalálja arra a kérdésre a választ, amely a kalandok során mindvégig izgatta.
Természetesen Tamási Áron aforizmatikus gondolatáról van szó, amit talán már nem is kell idézni. Az előadásból megkapjuk a választ.
Jelen esetben maga a főszereplő, Ábel sorsa az érdekes, de nem az a konkrét út, amit bejár a Hargitától Amerikáig, hanem az, amit belül jár be, ahogy egy fiatal gyerekből fiatal felnőtt lesz. A felnőtté válásáig Ábelnek számtalan akadályon kell átjutnia, hogy aztán megtalálja arra a kérdésre a választ, amely a kalandok során mindvégig izgatta.
Természetesen Tamási Áron aforizmatikus gondolatáról van szó, amit talán már nem is kell idézni. Az előadásból megkapjuk a választ.
Zenés, táncos Ábel
─ Nemhogy régóta ismerem, de mindig is foglalkoztatott a trilógia, már azért is, mert a benne szereplők között édesapámra és nagyapámra is ráismertem. Az persze egyáltalán nem biztos, hogy Tamási Áron róluk mintázta volna szereplőit, de bizonyos epizódok visszaköszöntek. Hadd meséljem el például nagyapám esetét, aki törvényszéki orvos lehetett volna, de nem lett az, ugyanis esküt kellett volna tennie. Márpedig ő azt mondta, hogy "ennek a rablóbanda társaságnak én nem teszek semmiféle esküt…"
Ez vagy egy ehhez hasonló rész a regényben és a színdarabban is megvan, amikor a magyarok a kocsmában úgymond "magyarkodnak”. Eddig tízszer vettem részt Tamási Áron-mű feldolgozásában, ebből kétszer az Ábelben. Előbb egy táncjáték volt, amelyet az én zenémmel és koreográfiámmal mutattak be, majd 2000-ben Pozsgai Zsolt felkérésére született a most is bemutatandó zenés-táncos műsor, de gyorsan hozzáteszem, hogy ez a mostani előadás más lesz, mint a korábbi soproni, jóllehet a zene mit sem változott.
Adva volt tehát a feladat: három stílust kellett zeneileg megjeleníteni, jelesül a hargitait, a kolozsvári polgárit és az amerikait.
Vagyis Felcsík a kiindulópont.
Itt van székely és román népzene. Ezekben a laikus számára erős az átfedés, ezért a román szereplőkre vonatkozó zenét a Kárpátokon túli vidékről hoztam, hisz az "balkániasabb", erősebb az eltérés, de még a táncban is, hisz ott gyakoribb a lánc- vagy körtánc, nálunk meg a páros…
Kolozsvár azért érdekes, mert ott már megjelenik a klezmer.
A harmadik, az amerikai – mi tagadás – azért kedves különösen, mert ott én zongorázom.
Igyekeztem mindenütt az autentikus hangzásra építeni, de természetesen testre szabottan, például Ábel dala kitalált melódia, de népdalszerű, miként a kolozsvári klezmer is eredeti dallamok alapján szól, persze az én hangszerelésemben.
Végül az amerikai részben budapesti zenészek szólaltatják meg a hangszerüket több, csak sejtelmünkben létező, de nem eredeti 1920-30-as amerikai dalok alapján.
Tudjuk, a darab a boldogság kereséséről szól, vagyis arról, hogy mi végre is vagyunk a világon.
Ábel, mint tudjuk, az útkeresés közben szinte mindenben elbukik – de végül tervekkel teli tér haza Csíkcsicsóba, ahonnan elindult.
Hogy ott legyen igazán otthon a világban.
Mi tagadás, az én első táncjátékom vége nem volt ennyire optimista – de Pozsgai Zsolt megtartotta Tamási Áron ezen vonalát.
Meglehet, hogy én az erdélyi születésemből adódóan vagyok pesszimistább.
De jó ez így.
Talán most jobb is…
(A Pozsgai Zsolt rendezte Tamási Áron: Ábel zenés-táncos színmű zeneszerzője és koreográfusa Könczei Árpád, a Duna TV szerkesztője.)
Tamási Áronról
Miként Tamási Áron is: az ő székely nyelvezete, csavarosan góbés gondolkodása sokaknak lesz új, esetleg még a földijeinek is, hisz a Trianonban elvett Kolozsvár meg a Hargita, ha nem is tért haza, de mégis mintha közelebb került volna Budapesthez, és sajnos a Nyugathoz is.
Ma már több az azonosság, mint a különbség, de az Ábelnél még érezzük, hogy írója igenis székely volt, és ez meghatározta látásmódját is, stílusát is. a székely hagyományok, a székelyföldi hegyek és erdők, a gyermekkorban lélekbe szívódott mesék, balladák és nem utolsósorban tréfák, játékok, szelíd ugratások mindvégig befolyásolták képzet- és képzeletvilágát.
Az író szülőfalva Farkaslaka.
Bizonyosan azért, mert valamikor sok farkas élt itt, a hegyekben. A fáma szerint épp egy komolyabb farkastámadásnak köszönhető, hogy a mai Farkaslaka vagy két kilométerrel odébb van, mint az eredeti. Vagy nincs távolabb, hanem csak így mesélik, mert a székely ember még ha szótlan is, csak szeret mesélni.
Tamási Áronról (1897-1966) sokan úgy tartják, hogy különös története van annak, hogy ő író lett. A sokgyerekes, földmívelésből élő Tamás család Jánoskáját gyerekkorában ugyanis baleset érte: kilencévesen egy pisztollyal ellőtte a bal keze hüvelykujját.
Márpedig az ilyesmi nagy dolog: ugyan milyen jövő is várt egy ilyen kacskaujjú gyerekre? Hogy fogja meg majd a kapát-kaszát? Jánoskát ezért aztán tanulni küldték…
Hát így történt.
Tamás János a székelyudvarhelyi katolikus főgimnázium diákja lett (az intézményt halála után majd róla fogják elnevezi), s 1917-ben hadiérettségit tett Gyulafehérváron, majd 1918-ban karpaszományos őrvezetőként az olasz frontra került.
Aztán Kolozsvárt jogot tanult, s miután lediplomázott, a Kereskedelmi Akadémián szerzett diplomát. Majd megváltoztatta a Tamás János nevét Tamási Áronra.
Munkás életét banktisztviselőként kezdte, majd 1923-ban (26 évesen) megjárta Ábel útját, s kivándorolt Amerikába. Ott több helyütt is élt, például New Yorkban és Chicagóban – mígnem hazatért Kolozsvárra, ahol a korabeli magyarság egyik legnépszerűbb írója lett, alkalmasint az Ábelnek is köszönhetően.
Munkásságát (bár életében jócskán voltak buktatók is) igen széles körben ismerték el: kapott Baumgarten-díjat (1929, 1930, 1933, 1943), Corvin-koszorú (1940) és Kossuth-díjat (1954) is.
Szülőfalujában, Farkaslakán temették el, sírkövét Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor erdélyi szobrászok alkották.
A kövön ez olvasható:
„Törzsében székely volt, fia Hunniának
Hűséges szolgája bomlott századának.”
„Törzsében székely volt, fia Hunniának
Hűséges szolgája bomlott századának.”
0 Megjegyzések