Az elmúlt kétszáz évben magyar kutatók tucatjai indultak el keletre, hogy megtalálják őseink emlékeit. Ezt az utat folytatják a keleti szakemberek is, akik a nyugatra szakadt rokonaik hagyományát akarják megismerni. Április 10-18 között három mongol kutató járt Székelyföldön, céljuk az volt, hogy eltárják a hun-utód székelyek ősi örökségét.
Nagy izgalommal készültek a székely értelmiségek és kutatók, hogy vajon a hunokkal foglalkozó mongol szakemberek mit mondanak ősi örökségükről. D. Erdenebátor, régészprofesszor, az Ulánbátor Egyetem dékánja, Ucsiraltu professzor, a Belső-Mongol Egyetem Mongolisztikai Központjának nyelvésze, valamint Csagdarszüren, filmrendező – néprajzos részt vettek a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor napokon, ahol előadást tartottak a mongóliai hun kutatási eredményekről.
Székelykapuk varázsa
Alighogy beértünk Háromszékbe, a mongol kutatók megcsodálták a székelykapukat. Barátoson megálltunk, hogy szemre vételezzünk egyet. Erdenebátor meghatódottan nézte a Nap és a Hold együttes ábrázolását. Elmondta, hogy a mongóliai hun sírokban ő is megtalálta ezeket a jelképeket és megörült, hogy a székelyeknél is az ősi hun jelek köszönnek vissza. A kapun lévő rovásfeliratokat lefényképezték, mert azt az ősi hun írásbeli örökség bizonyítékának vélték. Hiába áll Mongólia szívében két 8. századi türk rovásfelirat (Tonjukuk és Bilge kagán emlékoszlopai), de náluk már elfelejtődött az ősi írás. Erdenebátor szerint eddig 21 rovásjelet számoltak össze a mongóliai hun sírban talált tárgyakon. Ezen kívül léteznek olyan sziklafeliratok, melyeket a kutatók nem tudtak megfejteni, mert nem türk nyelven íródtak. Valószínű, hogy azok hun vagy zsuanzsuan emlékek lehetnek- tette hozzá a régész. A kapun tulipán motívumok is feltűntek. Kiderült, hogy az nemcsak a mi kedves virágunk, hanem nyomai egészen Mongóliáig érnek, ahol „altan dzul”-nak hívják. A tulipán Mongóliában is őshonos-tette hozzá Erdenebátor.
A hunok emlékei
A konferencia előtti napon egy rövid kirándulást tettünk Háromszéken. Vezetőnk Tompa Csaba, helybéli tanárember volt, aki alaposan ismeri a környéket. Először Zabolán álltunk meg, ahol a kopjafás temetkezés jeleit láthattuk. A kopjafák a mongol szoborgán, szuburgán vagyis a sztúpák ősi alakját követik, kevesen tudják, hogy a ma díszes buddhista tornyok eredetileg sírjelek voltak és a harcosok emlékének szentelték. Ucsiratu megjegyezte, hogy a magyarság anyagi műveltségének párhuzamait az észak-kínai területeken is felfedezhetők, valószínűleg mindkét helyen a hunok ősi hagyománya őrződött meg. Nemcsak a székelykapuk, hanem a gémeskutak is ezt igazolják. Ez a megállapítás egybecseng kollégájának, Bajartunak az állításával, aki 2004-2005 között egy évet kutatott Budapesten és a múzeumokat járva ő is hasonló eredményre jutott.
Ezután Gelencére mentünk, a Szent László freskókat megőrző templomba, ahol nemcsak ősi keleti jeleneteket és rovásemlékeket figyelhettünk meg, hanem egy érdekes szokásra is figyelmes lettem. A látogatók az oltártartó alatti lámpatartóra nemzeti színű szalagokat kötöztek. Amikor rákérdeztem a miértjére, a templomőr csak azt mondta: mi mindenhová kötözgetünk szalagokat. Talán nem is volt tisztában azzal, hogy egy nagyon ősi hun szokást őriztek meg. Mongóliában máig a szentnek tartott helyekre szalagot kötnek.
A Szent László freskók végén láthattuk a fejbenézés történetét, arról először Nagy Géza jelentette ki, hogy annak legkeletibb párhuzamai a belső-ázsiai szkíta népekig követhető. Ehhez most új adatot szolgáltatott Ucsiraltu: a hun elemeket megőrző mongol hőseposzban, a Dzsangarban is található egy ilyen jelenet. Amikor elsoroltam, hogy Attila egyik utódjához, Szent Lászlóhoz milyen történetek kapcsolódnak, akkor láttam társaim megdöbbenését, hiszen az íjjal való jóslás az ő mondáikban is olvasható.
A Szentkatolnára vezető úton elmeséltem nekik Babba Mária kultuszát és a csíksomlyói napbanézés hagyományát. Ucsiraltu megint közbeszólt, náluk is megvan a Baba név, egy különleges jegyekkel ellátott asszony neve. A mongolok is megállapították, hogy a pünkösdkor gyakorolt napbanézés eredete a hunokig vezethető vissza, a hun főkirály ugyanis minden hajnalban kiment a sátrából és úgy üdvözölte a felkelő Napot.
Szentkatolnán meglátogattuk a legnagyobb magyar mongolistának, Szentkatolnai Bálint Gábornak az emlékhelyeit. A róla elnevezett általános iskolában egy kiállítás emlékezett meg a kiváló nyelvészről és utazóról. Az épület emlőtt állt mellszobra, melyet 2009 nyarán avattak fel. A falu központjában Bálint élethű szobra és egy kis park látható. A helyszínen Ucsiraltu méltatta Bálint munkásságát, ugyanis ő hívta fel arra a figyelmet, hogy a mongol és a magyar szavak nagyfokú egyezése csakis a hunoktól származhat. A mongol nyelvész is elmondta, a mongolok és a magyarok között nem volt soha közvetlen kapcsolat, a tatárjárás egy éve alatt nem kerülhetett be sok száz, vagy ezer szó a magyar nyelvbe. Egyetlenegy logikus magyarázat létezhet: a mongolok és a magyarok az ősi hun műveltség örököseként szinte azonos módon örökítették át utódaikra Maotunnak (Bátor) és népének a hagyatékát.
Hun régészeti emlékek
Kézdivásárhely után Csenátonba látogattunk el, hogy megtekintsük a környék páratlan néprajzi gyűjteményét. Megérkezvén a szabadtéri múzeumba, a mongolok szétszéledtek, hogy érdekességek után kutassanak. Erdenebátor nagyon alaposan megnézte a kancsókat és korsókat, majd egy 16. századból származó tárgyra mutatott: pont ugyanilyen került elő a mongóliai hun sírokból! Majd odavitt az edényekhez és megmutatta, hogy mely minták egyeznek meg a hun edényekkel! Ez nem lehet véletlen- mondta. Utunk végén, Korondon, Ilyés Vészti Mihány fazekas műhelyében Erdenebátor szintén felfedezte az ősi hun kerámiák mását. Szerinte a régi belső-ázsiai hun minták és formák jól megőrződtek a székelyek között. Amikor elújságoltam a mesternek, még a szeme sem rebbent, csak ennyit mondott: mi a hunok utódai vagyunk, nem csoda, hogy vannak egyezések!
Ráduly János kibédi gyűjteménye meglepetést okozott mindnyájunknak. A kis székely faluban élő kutató a hazai és a kelet-európai rovásemlékek kiváló ismerője. A mongoloknak előadta eredményeit a magyar rovásjelek eredetéről. Szerinte a székely jelek leginkább az észak-kaukázusi leletekhez állnak legközelebb, a kora középkori türkkel mindössze két jel egyezik meg. A mongolok meghallgatták Rádulyt, kiderült, hogy teljesen egyetértettek álláspontjával, ők is úgy gondolták, hogy a türk rovásemlékek távol állnak a hun íráshoz.
Az idős kutató egyszer csak elővett egy régi rovásbotot és elmagyarázta, hogyan használták a botot és milyen adatokat tüntettek fel rajta. Ucsiraltunak egyszer eszébe jutott valami: a kínai Si Csi krónika azon feljegyzése, miszerint a hunoknak nincs írásuk, csak fába rónak jeleket. Szerinte a rovásbotról emlékezett meg az ókori szerző, melynek értelmét mai napig nem tudták megfejteni a történészek. Erdenebátor és Csagdarszüren egyetértettek vele. Náluk már nem maradt nyoma a rovásbot használatának, de a hun korban még létezhetett! Ez az adat megint azt bizonyította, hogy őseink híven adták át nekünk a hun örökségét. A következő, Ráduly által bemutatott tárgy megint csodálatot keltett a mongolokban. Egy szarvasagancsból készített lőportartó szarut vett elő a magyar szakember pusztán azért, hogy rovásjeleket mutasson. Erdenebátor megkérdezte, hogy mire való ez a tárgy és kik használták. Hozzátette, a mongóliai hun sírokból került elő ilyen lelet, de senki sem tudta, hogy mire való. Most már megvan a megoldás- mondta. Meglepte, hogy nemcsak a forma, hanem a rajta szereplő díszítés kétezer éve szinte semmit sem változott.
Tudományos műhelyben
A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor napok egyik állandó programja a nagy tudós emlékét ápoló konferenciasorozat, ahol elsősorban magyar előadók mutatkoznak be. Idén három mongol kutató is tartott előadást a hunok belső-ázsiai emlékeiről. D Erdenebátor Mongólia szívében, Gol mod 2 lelőhelyen immáron egy évtizede tárja fel az északi hun királysírokat. Eeknek az eredményeit ismertette a mongol szakember a székely-magyar hallgatóság előtt. Felhívta a figyelmet a különleges sírszerkezetre, a 20 méter mélyen lévő koporsós sírra, melyet csak 2001-től, a legújabb technológiai megoldásokkal tudtak kiásni. A mély gödör alján megvolt az a három koporsó, melyről Jordanes említést tett Attila temetése kapcsán. A belső-ázsiai hun uralkodókat rejtő ládák azonban nem nemesfémből készültek, hanem fából, csupán tetejüket díszítették arannyal. Az egyiken például a jurta rácsos falához hasonló díszeket találtak. A mongol területeken letelepedett hun előkelők ugyanúgy ismerték a részleges lovas temetkezést, mint Attila és Árpád népe. Később Makoldi Miklós, magyar régész elmondta, ez a temetkezési szokás csak a hunokra és a magyarokra jellemző. Korábban már Érdy Miklós már rájött ennek a jelentőségére. Különös, hogy néhány avar sírban is létezett részleges lovastemetkezés. Elképzelhető, hogy ők hunok, esetleg magyarok (hungárusok) voltak? Erdenebátor bemutatott padmalyos sírt is, melyek szintén megvannak a magyar temetőkben, Erdélyben még ma is készítenek ilyeneket.
Ucsiraltu egy különleges témával készült. A hamarosan megjelenő könyvében a hun vezető nemzetség nevét rekonstruálta a korabeli kínai források alapján. Már az is meglepett, hogy a sanjü, vagyis a főkirályi rangot ő csengernek írta át, ami egy régi, honfoglaló nemzetségnév volt, tőlük ered Csenger város neve. Közép-Ázsia korai uralkodói között szintén megvan a Csenger név. Lehetséges, hogy mindezek a hun főkirályi cím továbbélésére utalnak? A csenger jelentése „tenger”, ami nemcsak a hatalmas víztömegre utal, hanem népek sokaságára is. A szkíta-hun népeknél az nyerheti el ezt a méltóságot, aki sok népet tud összefogni. Később ebből Csingisz lett és a nevet máig Dzsingisz alakban rettegéssel ejtik ki világszerte, ő a 13. században fel akarta támasztani a hunok egykori világbirodalmát.
Visszatérve az előadásra, a mongol nyelvész a korabeli kínai forrásokban, így például a Han-dinasztia történetében szereplő Kia Luan-ti nemzetségnévet „kiaria(n)”-nak olvasta el, majd a későbbi Csou-su krónikában „kerej-kirej” változatot talált meg. Ucsiraltu úgy vélte, hogy a nemzetségnév egy ősi törzsszövetségnek, a kereiteknek a nevében maradt meg. Miután meghallotta, hogy a hun-utód magyaroknál létezik a király méltóságnév, nagyon megörült. Elképzelhetőnek tartotta, hogy az Európába érkező hunok már nem nemzetségnévként, hanem méltóságnévként használták a király nevet. A keleti, hun eredet mellett szól az, hogy a király, korol és král alakok, avagy a király változatai csak azokon a térségekben maradtak fent, amelyet egykoron a hunok és hun-rokon népek birtokoltak.
Csagdarszüren előadásában ismertette a készülő hun filmjének a tematikáját. A tíz részesre tervezett sorozat első részében mutatná be a keleti, vagyis az ázsiai hunok történetét és műveltségét, másik felében a Mongóliában és Kínában alig ismert európai hun történelmet elemezné, melynek főszereplői mi, magyarok lennénk, hiszen nálunk maradt meg legélőbben a hun származás tudat. Régi történeti krónikáinkban, néphagyományunkban máig kimutathatók az ősi hun elemek. Csagdarszüren nemcsak a székelyföldi gyűjtései alapján mondta ezt, hanem már a tavaly ordoszi látogatásom során rájött erre, amikor szülőföldjén mutattam neki jó néhány bizonyítékot a hun-magyar rokonságra.
Forrás: Obrusánszky Borbála
Székelykapuk varázsa
Alighogy beértünk Háromszékbe, a mongol kutatók megcsodálták a székelykapukat. Barátoson megálltunk, hogy szemre vételezzünk egyet. Erdenebátor meghatódottan nézte a Nap és a Hold együttes ábrázolását. Elmondta, hogy a mongóliai hun sírokban ő is megtalálta ezeket a jelképeket és megörült, hogy a székelyeknél is az ősi hun jelek köszönnek vissza. A kapun lévő rovásfeliratokat lefényképezték, mert azt az ősi hun írásbeli örökség bizonyítékának vélték. Hiába áll Mongólia szívében két 8. századi türk rovásfelirat (Tonjukuk és Bilge kagán emlékoszlopai), de náluk már elfelejtődött az ősi írás. Erdenebátor szerint eddig 21 rovásjelet számoltak össze a mongóliai hun sírban talált tárgyakon. Ezen kívül léteznek olyan sziklafeliratok, melyeket a kutatók nem tudtak megfejteni, mert nem türk nyelven íródtak. Valószínű, hogy azok hun vagy zsuanzsuan emlékek lehetnek- tette hozzá a régész. A kapun tulipán motívumok is feltűntek. Kiderült, hogy az nemcsak a mi kedves virágunk, hanem nyomai egészen Mongóliáig érnek, ahol „altan dzul”-nak hívják. A tulipán Mongóliában is őshonos-tette hozzá Erdenebátor.
A hunok emlékei
A konferencia előtti napon egy rövid kirándulást tettünk Háromszéken. Vezetőnk Tompa Csaba, helybéli tanárember volt, aki alaposan ismeri a környéket. Először Zabolán álltunk meg, ahol a kopjafás temetkezés jeleit láthattuk. A kopjafák a mongol szoborgán, szuburgán vagyis a sztúpák ősi alakját követik, kevesen tudják, hogy a ma díszes buddhista tornyok eredetileg sírjelek voltak és a harcosok emlékének szentelték. Ucsiratu megjegyezte, hogy a magyarság anyagi műveltségének párhuzamait az észak-kínai területeken is felfedezhetők, valószínűleg mindkét helyen a hunok ősi hagyománya őrződött meg. Nemcsak a székelykapuk, hanem a gémeskutak is ezt igazolják. Ez a megállapítás egybecseng kollégájának, Bajartunak az állításával, aki 2004-2005 között egy évet kutatott Budapesten és a múzeumokat járva ő is hasonló eredményre jutott.
Ezután Gelencére mentünk, a Szent László freskókat megőrző templomba, ahol nemcsak ősi keleti jeleneteket és rovásemlékeket figyelhettünk meg, hanem egy érdekes szokásra is figyelmes lettem. A látogatók az oltártartó alatti lámpatartóra nemzeti színű szalagokat kötöztek. Amikor rákérdeztem a miértjére, a templomőr csak azt mondta: mi mindenhová kötözgetünk szalagokat. Talán nem is volt tisztában azzal, hogy egy nagyon ősi hun szokást őriztek meg. Mongóliában máig a szentnek tartott helyekre szalagot kötnek.
A Szent László freskók végén láthattuk a fejbenézés történetét, arról először Nagy Géza jelentette ki, hogy annak legkeletibb párhuzamai a belső-ázsiai szkíta népekig követhető. Ehhez most új adatot szolgáltatott Ucsiraltu: a hun elemeket megőrző mongol hőseposzban, a Dzsangarban is található egy ilyen jelenet. Amikor elsoroltam, hogy Attila egyik utódjához, Szent Lászlóhoz milyen történetek kapcsolódnak, akkor láttam társaim megdöbbenését, hiszen az íjjal való jóslás az ő mondáikban is olvasható.
A Szentkatolnára vezető úton elmeséltem nekik Babba Mária kultuszát és a csíksomlyói napbanézés hagyományát. Ucsiraltu megint közbeszólt, náluk is megvan a Baba név, egy különleges jegyekkel ellátott asszony neve. A mongolok is megállapították, hogy a pünkösdkor gyakorolt napbanézés eredete a hunokig vezethető vissza, a hun főkirály ugyanis minden hajnalban kiment a sátrából és úgy üdvözölte a felkelő Napot.
Szentkatolnán meglátogattuk a legnagyobb magyar mongolistának, Szentkatolnai Bálint Gábornak az emlékhelyeit. A róla elnevezett általános iskolában egy kiállítás emlékezett meg a kiváló nyelvészről és utazóról. Az épület emlőtt állt mellszobra, melyet 2009 nyarán avattak fel. A falu központjában Bálint élethű szobra és egy kis park látható. A helyszínen Ucsiraltu méltatta Bálint munkásságát, ugyanis ő hívta fel arra a figyelmet, hogy a mongol és a magyar szavak nagyfokú egyezése csakis a hunoktól származhat. A mongol nyelvész is elmondta, a mongolok és a magyarok között nem volt soha közvetlen kapcsolat, a tatárjárás egy éve alatt nem kerülhetett be sok száz, vagy ezer szó a magyar nyelvbe. Egyetlenegy logikus magyarázat létezhet: a mongolok és a magyarok az ősi hun műveltség örököseként szinte azonos módon örökítették át utódaikra Maotunnak (Bátor) és népének a hagyatékát.
Hun régészeti emlékek
Kézdivásárhely után Csenátonba látogattunk el, hogy megtekintsük a környék páratlan néprajzi gyűjteményét. Megérkezvén a szabadtéri múzeumba, a mongolok szétszéledtek, hogy érdekességek után kutassanak. Erdenebátor nagyon alaposan megnézte a kancsókat és korsókat, majd egy 16. századból származó tárgyra mutatott: pont ugyanilyen került elő a mongóliai hun sírokból! Majd odavitt az edényekhez és megmutatta, hogy mely minták egyeznek meg a hun edényekkel! Ez nem lehet véletlen- mondta. Utunk végén, Korondon, Ilyés Vészti Mihány fazekas műhelyében Erdenebátor szintén felfedezte az ősi hun kerámiák mását. Szerinte a régi belső-ázsiai hun minták és formák jól megőrződtek a székelyek között. Amikor elújságoltam a mesternek, még a szeme sem rebbent, csak ennyit mondott: mi a hunok utódai vagyunk, nem csoda, hogy vannak egyezések!
Ráduly János kibédi gyűjteménye meglepetést okozott mindnyájunknak. A kis székely faluban élő kutató a hazai és a kelet-európai rovásemlékek kiváló ismerője. A mongoloknak előadta eredményeit a magyar rovásjelek eredetéről. Szerinte a székely jelek leginkább az észak-kaukázusi leletekhez állnak legközelebb, a kora középkori türkkel mindössze két jel egyezik meg. A mongolok meghallgatták Rádulyt, kiderült, hogy teljesen egyetértettek álláspontjával, ők is úgy gondolták, hogy a türk rovásemlékek távol állnak a hun íráshoz.
Az idős kutató egyszer csak elővett egy régi rovásbotot és elmagyarázta, hogyan használták a botot és milyen adatokat tüntettek fel rajta. Ucsiraltunak egyszer eszébe jutott valami: a kínai Si Csi krónika azon feljegyzése, miszerint a hunoknak nincs írásuk, csak fába rónak jeleket. Szerinte a rovásbotról emlékezett meg az ókori szerző, melynek értelmét mai napig nem tudták megfejteni a történészek. Erdenebátor és Csagdarszüren egyetértettek vele. Náluk már nem maradt nyoma a rovásbot használatának, de a hun korban még létezhetett! Ez az adat megint azt bizonyította, hogy őseink híven adták át nekünk a hun örökségét. A következő, Ráduly által bemutatott tárgy megint csodálatot keltett a mongolokban. Egy szarvasagancsból készített lőportartó szarut vett elő a magyar szakember pusztán azért, hogy rovásjeleket mutasson. Erdenebátor megkérdezte, hogy mire való ez a tárgy és kik használták. Hozzátette, a mongóliai hun sírokból került elő ilyen lelet, de senki sem tudta, hogy mire való. Most már megvan a megoldás- mondta. Meglepte, hogy nemcsak a forma, hanem a rajta szereplő díszítés kétezer éve szinte semmit sem változott.
Tudományos műhelyben
A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor napok egyik állandó programja a nagy tudós emlékét ápoló konferenciasorozat, ahol elsősorban magyar előadók mutatkoznak be. Idén három mongol kutató is tartott előadást a hunok belső-ázsiai emlékeiről. D Erdenebátor Mongólia szívében, Gol mod 2 lelőhelyen immáron egy évtizede tárja fel az északi hun királysírokat. Eeknek az eredményeit ismertette a mongol szakember a székely-magyar hallgatóság előtt. Felhívta a figyelmet a különleges sírszerkezetre, a 20 méter mélyen lévő koporsós sírra, melyet csak 2001-től, a legújabb technológiai megoldásokkal tudtak kiásni. A mély gödör alján megvolt az a három koporsó, melyről Jordanes említést tett Attila temetése kapcsán. A belső-ázsiai hun uralkodókat rejtő ládák azonban nem nemesfémből készültek, hanem fából, csupán tetejüket díszítették arannyal. Az egyiken például a jurta rácsos falához hasonló díszeket találtak. A mongol területeken letelepedett hun előkelők ugyanúgy ismerték a részleges lovas temetkezést, mint Attila és Árpád népe. Később Makoldi Miklós, magyar régész elmondta, ez a temetkezési szokás csak a hunokra és a magyarokra jellemző. Korábban már Érdy Miklós már rájött ennek a jelentőségére. Különös, hogy néhány avar sírban is létezett részleges lovastemetkezés. Elképzelhető, hogy ők hunok, esetleg magyarok (hungárusok) voltak? Erdenebátor bemutatott padmalyos sírt is, melyek szintén megvannak a magyar temetőkben, Erdélyben még ma is készítenek ilyeneket.
Ucsiraltu egy különleges témával készült. A hamarosan megjelenő könyvében a hun vezető nemzetség nevét rekonstruálta a korabeli kínai források alapján. Már az is meglepett, hogy a sanjü, vagyis a főkirályi rangot ő csengernek írta át, ami egy régi, honfoglaló nemzetségnév volt, tőlük ered Csenger város neve. Közép-Ázsia korai uralkodói között szintén megvan a Csenger név. Lehetséges, hogy mindezek a hun főkirályi cím továbbélésére utalnak? A csenger jelentése „tenger”, ami nemcsak a hatalmas víztömegre utal, hanem népek sokaságára is. A szkíta-hun népeknél az nyerheti el ezt a méltóságot, aki sok népet tud összefogni. Később ebből Csingisz lett és a nevet máig Dzsingisz alakban rettegéssel ejtik ki világszerte, ő a 13. században fel akarta támasztani a hunok egykori világbirodalmát.
Visszatérve az előadásra, a mongol nyelvész a korabeli kínai forrásokban, így például a Han-dinasztia történetében szereplő Kia Luan-ti nemzetségnévet „kiaria(n)”-nak olvasta el, majd a későbbi Csou-su krónikában „kerej-kirej” változatot talált meg. Ucsiraltu úgy vélte, hogy a nemzetségnév egy ősi törzsszövetségnek, a kereiteknek a nevében maradt meg. Miután meghallotta, hogy a hun-utód magyaroknál létezik a király méltóságnév, nagyon megörült. Elképzelhetőnek tartotta, hogy az Európába érkező hunok már nem nemzetségnévként, hanem méltóságnévként használták a király nevet. A keleti, hun eredet mellett szól az, hogy a király, korol és král alakok, avagy a király változatai csak azokon a térségekben maradtak fent, amelyet egykoron a hunok és hun-rokon népek birtokoltak.
Csagdarszüren előadásában ismertette a készülő hun filmjének a tematikáját. A tíz részesre tervezett sorozat első részében mutatná be a keleti, vagyis az ázsiai hunok történetét és műveltségét, másik felében a Mongóliában és Kínában alig ismert európai hun történelmet elemezné, melynek főszereplői mi, magyarok lennénk, hiszen nálunk maradt meg legélőbben a hun származás tudat. Régi történeti krónikáinkban, néphagyományunkban máig kimutathatók az ősi hun elemek. Csagdarszüren nemcsak a székelyföldi gyűjtései alapján mondta ezt, hanem már a tavaly ordoszi látogatásom során rájött erre, amikor szülőföldjén mutattam neki jó néhány bizonyítékot a hun-magyar rokonságra.
Forrás: Obrusánszky Borbála
0 Megjegyzések