Már nem tudni miért, de csak októberben kezdődött akkoriban a tanítás a Bartók konziban. Korai tél volt, a tantermekben nagy kályhákból dőlt a meleg. Vártuk az első órát. Lassan nyílt az ajtó, egy óriási, sötét szempár nézett be rajta, fölötte szürke, göndör haj, alatta leírhatatlan színű, térdig lógó pulóver, valaha talán barna nadrág, még lejjebb valami bakancsféleség. A hirtelen csöndben odaszólt neki valaki. „Kösz szépen, jó a fűtés öreg!”A fura alak eltűnt egy pillanat alatt. Másnap az első zeneirodalom-óránkra vártunk. Beszélgettünk, ugrattuk egymást, két lány már a következő órájára készült, valami kétszólamút nyivákoltak pokoli hamisan, többen tettlegességet fontolgattak. Nem vettük észre, hogy bejött ő. A „fűtő”. Dr. Sólyom György, zenetörténész, európai hírű Wagner-kutató.
 
Pontosan úgy nézett ki, ahogy előző nap, csak most kelléktárát kiegészítette egy csontkeretes szemüveggel, melynek hiányzott az egyik szára. Tanulóéveim legjobb tanára állt előttünk. Tudta, amit mára sajnos már csak kevesen, hogy a tanárember legelső dolga, hogy tanítványát megtanítsa önállóan gondolkodni.  Mondta is mikor számon kérte a tudományt: „A saját agyad használd, ne az enyémet, azt ismerem”. Nagyon szerette Bartókot. Különösen a Kékszakállút, a Divertimentót, a vonósnégyeseket. Köztük nagy kedvence a harmadik volt. Az alábbi írásban bőségesen szerepelnek Sólyom György gondolatai is. Izgalmas órái örökre felejthetetlenek maradnak.
 
Eljött a diplomahangversenyemre, pedig - szégyen és gyalázat - nem is hívtam. Bartók brácsaversenyét játszottam, utána bejött hozzám, nagy-nagy szeretettel kapaszkodott a nyakamba. Akkor ajánlotta fel a tegeződést.

Drága Gyuri bácsi, aki most minden bizonnyal egy csodás égi kvintkör egyik zugában borozgatsz, figyelmezz ránk egy kicsit! A Bartók „hármas” következik.
 
Bartókék szerettek volna Budapestre költözni. A rákoshegyi ház ugyan tágas és csendes, de mindenféle komfortot nélkülöz. Ezerkilencszázhúszat írunk, Pesten lakáshoz jutni csaknem lehetetlen. De jött a segítség, hogy honnan, ördög tudja. Ugye emlékszünk még erre a névre, hogy Lukács (Lőwinger) György, nekem még fejből kellett (volna) idéznem tőle a zeneakadémiai tudományos szocializmus vizsgámon. Ő az, akinek olyan foglalkozása volt - és rajta kívül még sokaknak -, amely soha nem is létezett: „marxista filozófus”, méghozzá világhírű. Az ő apja - egy milliomos, zsidó bankár - adott szállást Bartókéknak, két szobát kaptak egy Gyopár utcai házban.
 
Abban az évben, június negyedikén Trianonban aláírták Magyarország halálos ítéletét. Bartók levelezésében ennek nyomát sem lelni, írt még néhány cikket ebben a hónapban, majd a családdal két hónapra nyaralni ment húgáékhoz Kertmegre. A következő években Bartók rengeteget utazott, bejárta Európát. Jól keresett, műveit, cikkeit kiadták. Budapest és az ország megpróbált magához térni. Nagy volt a bizakodás, de az elkeseredés is. Az utóbbit nem kell magyarázni, a gyilkos csonkolás önmagáért beszél. A bizakodás forrásai a Bethlen kormány ígérgetései voltak, egy, akkor még köztiszteletnek örvendő kormányzó, Horthy Miklós biztosította ehhez a „nemzeti” hátteret. Iskolák és kórházak épültek, de az iskolákba nem lehetett eljutni a tűrhetetlen útviszonyok miatt, az ispotályokban pedig nem volt elég orvos és szakképzett ápoló, róluk elfelejtettek gondoskodni a zseniális tervek kiagyalói. A paraszt egyre lejjebb csúszott a nyomor lejtőjén, a dzsentrivilág tombolt, egy éjszaka alatt tízezer holdas birtokokat kártyáztak el akkoriban. Aztán másnap egy másikat.

Európa sem nyugodott meg, a „weimari köztársaság” Németországa egy, másfél évtizedig tartó orgiában őrjöng, ami megmaradt a világégés után, az is mindenhol pusztul. Liberális körökben ezt úgy mondják, hogy épül egy új, modern Európa. Ugye ismerős? Ma is ezt építik, csak éljük túl.

Bartókné, Ziegler Márta írja anyósának 1923. július 26-án, egy német(!) nyelvű levélben: „A Kicsi (ifj. Bartók Béla) ugyanaznap értesült Bélától az életünkben bekövetkezett változásról, néhány könnyet ejtett, sok kérdést tett fel, egyébként pedig, mint ahogy reméltem, egészséges, friss gondolkodása és - amit egy gyerektől nem lehet zokon venni -, az ügy körüli szenzáció egész könnyen átsegítette a dolgon.” És részlet egy másik, ugyanez év szeptemberében kelt levélből: „Kedves Bartók néni! Ha már személyesen nem lehet, szeretnék legalább levélileg bemutatkozni most, hogy az életemet a Béláéhoz fűztem.” Igen, Bartókék válnak. Az új asszony a professzor úr húszesztendős növendéke, Pásztori Edith, vagy, ahogy mindenki szólítja, Ditta. Mit mond erről maga, Bartók Béla? Édesanyjának írja: „Én azt hiszem, hogy így jó lesz, illetve jobb lesz, mint eddig volt. Csak éppen Mártának lesz sokkal rosszabb, ez az egyetlen, ami engem elszomorít.”

Hát ebből nem tudunk meg semmit, mint ahogy soha, egyetlen szóval nem panaszkodott egyikük sem arra, hogy valami is nagyon rossz lett volna. A válás békés, Ziegler Márta nemsokára újra férjhez megy, saját unokatestvéréhez.

Ez év novemberében mutatják be Bartók talán legvidámabb művét, a Táncszvitet, a Budapest egyesítésének ötvenedik évfordulójára rendezett ünnepi hangversenyen, Dohnányi és Kodály egy-egy művével együtt. Hosszú hallgatás következik, két és fél évig nem ír semmit.

Közben Magyarországon zajlik a frankhamisítási botrány, a megmosolyogtatóan naiv bosszú Trianonért. A fél kormány belekeveredik, de akkor sem volt másként, mint manapság, a hajuk szála sem görbül. 1925-ben megszólal a Magyar Rádió és egy magyar tudós, dr. Berényi Béla Münchenben megtervezi az első Volkswagen autót. Még ezt megelőzően egy Dora Kaplan nevű zsidó nő többször rálő Moszkvában a szintén zsidó származású Leninre, aki nemsokára belehal sérüléseibe. Rövid hatalmi harc és kedélyes gyilkolászás után elfoglalj helyét a Szovjetunió élén egy közönséges bűnöző, Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, vagyis Sztálin, az emberiség történetének legnagyobb gonosztevője. 1926-ban megjelenik A. A. A. Milne Micimackója, Bartók pedig a következőket írja ifjú hitvesének:. „Az idő pedig halad, és én mindenfélébe belefogtam, és még ezer tervem van.”
 
Újra dolgozik, sokat. Ez idő tájt készül az első zongoraverseny.

„Az ilyen munka egyáltalán nem megnyugtató. Rendes lefekvésről szó sem lehet. Előfordult múltkor, hogy éjféltájban készülődtem ágyba, hát egyszer csak eszembe jutott valami, amit tüstént le kellett írnom. De ezzel aztán vége is volt az alvási kedvnek és lehetőségnek.” - írja júniusban.
 
Az Első zongoraverseny ősbemutatója az új magyar pénz, a pengő bevezetésének évében, 1927. július elsején volt Frankfurtban, Bartók ült a zongoránál, a hangversenyt pedig az akkor már világhírű Wilhelm Furtwengler vezényelte. Körülbelül fél év alatt készült el a harmadik vonósnégyes, melynek partitúráját kivitte magával Amerikába és benyújtotta a Musical Found Society of Philadelphia pályázatára. Egy évig nem tudott senki semmi biztosat a díjak odaítéléséről, aztán jött a hír: Bartók Alfredo Casellával megosztott első díjat kapott. Nagy volt az öröm, és ahogy írja: „...a háromezer dollár jelentős javulást hozott anyagi helyzetünkben”.
 
Elolvastam néhány írást erről a tizenhat percnyi csodáról, és nem értem a hozzászólókat. Nem tudom, hogy nem veszik észre, (Sólyom Gyuri bácsi tudta!), hogy ez nem attól jó, amit mindig mondanak, hogy formai bravúr, meg korszerű, meg schönbergi hangokat pendít ( ez a kedvencem), hanem mert Bartók tolla alól, a kottapapírosról maga a természet szól hozzánk, és egy jó előadásban ezt hallani is lehet. A bőkezűen pazarló természet a maga elképesztő és soha fel nem fogható gazdagságával, a változatok végtelen lehetőségeivel. Az egész zenei anyag végeredményben egy kis tercről és egy tiszta kvartról szól, ezekből épül fel minden. Bartók zenéje kapcsán nekem sokszor a virágok jutnak az eszembe, reggel nyílnak, este összecsukódnak, majd megint kinyílnak, vagyis a születés és az elmúlás változatai. Az ő zenéjében a két hegedű-zongoraszonáta óta végbemegy egy folyamat, és a harmadik vonósnégyesben végállomásához ér. Szerzőnk eggyé válik a teremtett természettel. Ezentúl minden hangjában ott szól majd egy népdal, gyönyörű ködmönében ott mosolyog valamelyik énekese, ott csoportosulnak körülötte az ő parasztjai és ott döcög egy szekér, rajta magával, gramofonjával, poros bőröndjével. Ezt a lantot többé nem tudja letenni és nem is akarja, de az is lehet, hogy nem is tud róla, ahogy az ember nem tud arról, hogy lélegzik.
 
Befogadó ez a zene. Itt-ott arab, román, tót hangokkal gazdagodik, és ezzel csak frissebb, izgalmasabb lesz. De mindig magyar marad, ettől lehet Bartók zenéjét százak közül is felismerni. Itt nincs megalkuvás, a partitúraoldalak aranyfedezete a magyarság legnagyobb kincse, vagyis az ősműveltségünk.
 
A zene, mint minden más, mindig kifejez valamit. Ma sokszor szemetet. Valljuk be, az utóbbi évtizedek termésének jelentős része nem más, mint a zeneműboltokban teljesen fölöslegesen megvásárolt kottapapírosok halmaza. Egy szép, nagy kerek erdő elpusztítása. Mégis azt kell mondanunk, hogy ezen nincs mit csodálkoznunk. Minden idők „művészete” a kor tükre, csak körül kell nézni és megértünk mindent.
 
A teremtő gondolatokra már rég tűzparancsot adtak a sátán gyermekei. Ezért kell nekünk Bartók Béla zenéje. Mert igaz, mert örökkévaló, mert akárcsak a magyarság, elpusztíthatatlan.

A darab vége nekem egy falusi lakodalom képét idézi. Tudják, abból a három napig tartó fajtából, a régi időkből. Abból a világból. amikor az új pár az első éjszakát a padláson töltötte. A nászéjszakát.

Azért, hogy az összeölelkező két lélek közelebb legyen az ő Istenéhez.