Brenner József, vagyis a zseniális Csáth Géza írja 1908. május elsején a Nyugatban:
„Bartók Béla muzsikájában, különösen a zenekari darabjaiban benne lüktet az ő egész érdekes temperamentuma. Bartók még egészen fiatal ember, de kiforrott egyéniség, akinek azonban a művészete java forrongásban van. Ez a művészet még ma nagy részben a jövőé, de addig is, amíg hozzáférhetünk a kottáihoz, eléggé sürgető megállapítani, hogy akik a muzsikában a finomat, az egyénit, az újat kedvelik, nagy érdekességű hangjegypapírosokat várhatnak tőle."
Ezek a papírosok még valóban hátravannak.
Sokat változik ebben az időben Bartók körül a világ. Úgyszólván minden szabadidejét - amely alig van, hiszen a Zeneakadémia rendes tanára lett - népdalgyűjtéssel tölti, a hangversenyezést, mint kiváló zongorista, úgyszólván teljesen szünetelteti, ugyanakkor keresetkiegészítésként szépszámú magánnövendéket tart.
Már ifjú korában sem szeretett tanítani, és ez az állapot a későbbiekben sem javul. Sokan mondják, Bartók szikár, savanyú ember volt. Nem, kérem, ő egy jó humorú, életrevaló férfi volt, nem híján a női nem iránti rajongásnak. De nem volt sem vak, sem süket és a tehetségtelenséget megvetette, akárhonnan fújt is az ostobaság szele. Feleségének, Ziegler Mártának írja 1917 márciusában: „Kormos Boriska, Preger Ella, Steiner Ilona, Kármán Ella, Hercz Rezsőné, Pataki Anna, Schreiber Boriska, Pápai Margit, Weiss Emma, Tolnai Erzsi, Gross Lili, Havas Sári. Mit gondolsz, miféle díszes névsor ez? Mind lány és egy kivételéve mind zsidó. És mind magánnövendék, Hát nem szörnyűség: ennyi Elláról, Erzsiről, Liliről gondoskodni és mindnyájukat leabrakoltatni? Legkedvesebb a Pápai Margit: abszolút tehetségtelenség."
Álljunk meg néhány szóra ennél az idézetnél. Bartók körül egész életében sok zsidó nyüzsög. Még mielőtt bárki felszisszenne, egyébként nem értem, hogy miért, vegyük végre tudomásul, hogy Magyarország, de főleg Budapest szellemi gyarmatosítása a múlt század tízes éveinek elejére befejeződött. A galíciai pálinkahamisítók utódai elárasztják a médiumokat, színházakat, kabarékat. A vezető állások zöme az övék, mire beindul a háborús gépezet, a fővárosban az összes lapot leosztották egymás között, a nagy többség úgy táncol, ahogy ők fütyülnek.
Talán a legfontosabb változás Bartók életében az új otthon, a rákoshegyi ház, ami végre lehetővé teszi a nyugodt alkotómunkát. Itt írja egész életművének egyik legjelentősebb és egyben legfurcsább opuszát, a „Kékszakállú herceg vára" című egyfelvonásos operáját, Bauer Herbert, vagyis Balázs Béla szövegére. Nem egyszerű mű, nagyszerű zene, ugyanakkor egy első hallásra eléggé érthetetlen, misztikus történet. Most nem feladatunk ennek elemzése, inkább szólaltassuk meg ismét a szerzőt.
Édesanyjának írja még 1905-ben: „Teljesen egyedül vagyok! És megjövendölöm, előre tudom, hogy az én sorsom ez a lelki elhagyatottság lesz." Ez a két mondat sokat segíthet bárkinek az opera hallgatása közben.
A visszavonultság évei következnek. Alig zongorázik, keveset komponál - „mint zeneszerzőt kinyírtak", mondja. Ám részt vesz az új Liszt-összkiadás gondozásában és gyűjt, és gyűjt, és gyűjt. Feleségének írja 1913-ban, Hunyad vármegyéből, Várhelyről: „Hihetetlen, mennyi itt a népdal!"
A második vonósnégyes az 1917-es év termése. Hogy miért kezdett el Bartók egy új kvartettet írni, nem tudjuk, de valószínűleg a Waldbauer vonósnégyes biztatására tehette.
Egy kiváló zenész a napokban azt mondta erről a műről, hogy ez a szerző utolsó „tökéletlen" darabja.
Van benne valami. Valóban furcsa a háromtételes zenemű. Az elsőt akár Debussy is írhatta volna, ha magyar, nem pedig francia. A második egy szilaj vágta, teljességgel parasztzenei alapokon, a közepén megcsillan Bartók humora, a végén pedig felsejlik a Csodálatos mandarin hajszájának előzenéje.
A záró, lassú tétel a teljes életmű egyik nagy csodája. Olvastam valahol, hogy a vonósnégyes-irodalom legszebbjei közé tartozik ez a hat partitúraoldal. Én is így gondolom. Ez költészet.
Lehetne most szépeket írni, de nem tudok. Egy lélek vívódása, harca ez a zene, önéletrajzi vallomás. Abban pedig bizonyos vagyok, hogy – más vélekedéssel ellentétben – nem a „háború hangjait" halljuk, mint ahogy később a Divertimento lassú tételében sem. A szarajevói szabadkőműves merényletről Bartók egyszerűen tudomást sem vett, a háború ugyan foglalkoztatta, de mindenekelőtt azért, mert – ahogy írja – mi lesz a hanglemezeimmel (ezek akkor már népdalok és katonadalok ezreit rögzítették), ha bejönnek az oroszok?!
Elfoglalta őt a Fából faragott királyfi és a Kékszakállú herceg vára bemutatói körül támadt hercehurca, cikkeket írt, és gyűjtött, amíg lehetett.
Végre „utolérte" a nemzetközi hírnév, a bécsi Universal kiadó ajánlatot tett művei folyamatos kiadására.
A második vonósnégyest 1918. március harmadikán mutatja be a Waldbauer-Kerpely társaság, kitűnő előadásban, nagy sikert aratva.
Aztán jön a spanyolnátha, Bartók másfél hónapig nyomja az ágyat, de felgyógyul. Aztán jön Károlyi Mihály, és kikiáltják a köztársaságot, amiről azóta már tudhatni, kiknek és miféle köztársasága volt.
Már osztogatják a posztokat, Reinitz Béla Dohnányit ajánlja, a Zeneakadémia Bartókot küldené az Operaház igazgatói székébe. Ebből aztán nem lett semmi. Jobb elvtársakat találtak. Amikor már édesanyjának írt leveleit is úgy kell kicsempészni az országból, kezdi észrevenni, mi is történik, de ekkor sem egyértelműen.
„Mi lesz a román-magyar barátsággal?" Ezt kérdi egy román munkatársától, aki egyúttal a barátja is.
Miközben Kun Béláék (eredeti nevén Berele Kohn) elkezdik a népirtást és a vérengzést, Bartók egy elképesztő, lenyűgöző remekmű partitúrájának első változatán dolgozik. Ez a Csodálatos mandarin. Pantomim, amely Lengyel (Lebovits) Menyhért szövegére készült.
Még néhány pillanat, és megalakul a „proletárkormány", amelynek egyik tagja nem más, mint Rosenfeld Mór, azaz az ifjú Rákosi Mátyás.
Bartók 1919. április 5-én ezt írja húgának:
„...az én jövendő helyzetem sem világos még, csak annyi bizonyos, hogy a művészetet és a tudományt a lehető legnagyobb támogatásban részesítik a kommunista kormányok."
Ehhez a jelenséghez - mert ez az, és évszázados –, nem tennék hozzá semmit.
Kérem Önöket, hallgassák a második vonósnégyest, emberséget árasztó zene. A mű végén, az utolsó hangoknál legyenek nagyon figyelmesek.
„Bartók Béla muzsikájában, különösen a zenekari darabjaiban benne lüktet az ő egész érdekes temperamentuma. Bartók még egészen fiatal ember, de kiforrott egyéniség, akinek azonban a művészete java forrongásban van. Ez a művészet még ma nagy részben a jövőé, de addig is, amíg hozzáférhetünk a kottáihoz, eléggé sürgető megállapítani, hogy akik a muzsikában a finomat, az egyénit, az újat kedvelik, nagy érdekességű hangjegypapírosokat várhatnak tőle."
Ezek a papírosok még valóban hátravannak.
Sokat változik ebben az időben Bartók körül a világ. Úgyszólván minden szabadidejét - amely alig van, hiszen a Zeneakadémia rendes tanára lett - népdalgyűjtéssel tölti, a hangversenyezést, mint kiváló zongorista, úgyszólván teljesen szünetelteti, ugyanakkor keresetkiegészítésként szépszámú magánnövendéket tart.
Már ifjú korában sem szeretett tanítani, és ez az állapot a későbbiekben sem javul. Sokan mondják, Bartók szikár, savanyú ember volt. Nem, kérem, ő egy jó humorú, életrevaló férfi volt, nem híján a női nem iránti rajongásnak. De nem volt sem vak, sem süket és a tehetségtelenséget megvetette, akárhonnan fújt is az ostobaság szele. Feleségének, Ziegler Mártának írja 1917 márciusában: „Kormos Boriska, Preger Ella, Steiner Ilona, Kármán Ella, Hercz Rezsőné, Pataki Anna, Schreiber Boriska, Pápai Margit, Weiss Emma, Tolnai Erzsi, Gross Lili, Havas Sári. Mit gondolsz, miféle díszes névsor ez? Mind lány és egy kivételéve mind zsidó. És mind magánnövendék, Hát nem szörnyűség: ennyi Elláról, Erzsiről, Liliről gondoskodni és mindnyájukat leabrakoltatni? Legkedvesebb a Pápai Margit: abszolút tehetségtelenség."
Álljunk meg néhány szóra ennél az idézetnél. Bartók körül egész életében sok zsidó nyüzsög. Még mielőtt bárki felszisszenne, egyébként nem értem, hogy miért, vegyük végre tudomásul, hogy Magyarország, de főleg Budapest szellemi gyarmatosítása a múlt század tízes éveinek elejére befejeződött. A galíciai pálinkahamisítók utódai elárasztják a médiumokat, színházakat, kabarékat. A vezető állások zöme az övék, mire beindul a háborús gépezet, a fővárosban az összes lapot leosztották egymás között, a nagy többség úgy táncol, ahogy ők fütyülnek.
Talán a legfontosabb változás Bartók életében az új otthon, a rákoshegyi ház, ami végre lehetővé teszi a nyugodt alkotómunkát. Itt írja egész életművének egyik legjelentősebb és egyben legfurcsább opuszát, a „Kékszakállú herceg vára" című egyfelvonásos operáját, Bauer Herbert, vagyis Balázs Béla szövegére. Nem egyszerű mű, nagyszerű zene, ugyanakkor egy első hallásra eléggé érthetetlen, misztikus történet. Most nem feladatunk ennek elemzése, inkább szólaltassuk meg ismét a szerzőt.
Édesanyjának írja még 1905-ben: „Teljesen egyedül vagyok! És megjövendölöm, előre tudom, hogy az én sorsom ez a lelki elhagyatottság lesz." Ez a két mondat sokat segíthet bárkinek az opera hallgatása közben.
A visszavonultság évei következnek. Alig zongorázik, keveset komponál - „mint zeneszerzőt kinyírtak", mondja. Ám részt vesz az új Liszt-összkiadás gondozásában és gyűjt, és gyűjt, és gyűjt. Feleségének írja 1913-ban, Hunyad vármegyéből, Várhelyről: „Hihetetlen, mennyi itt a népdal!"
A második vonósnégyes az 1917-es év termése. Hogy miért kezdett el Bartók egy új kvartettet írni, nem tudjuk, de valószínűleg a Waldbauer vonósnégyes biztatására tehette.
Egy kiváló zenész a napokban azt mondta erről a műről, hogy ez a szerző utolsó „tökéletlen" darabja.
Van benne valami. Valóban furcsa a háromtételes zenemű. Az elsőt akár Debussy is írhatta volna, ha magyar, nem pedig francia. A második egy szilaj vágta, teljességgel parasztzenei alapokon, a közepén megcsillan Bartók humora, a végén pedig felsejlik a Csodálatos mandarin hajszájának előzenéje.
A záró, lassú tétel a teljes életmű egyik nagy csodája. Olvastam valahol, hogy a vonósnégyes-irodalom legszebbjei közé tartozik ez a hat partitúraoldal. Én is így gondolom. Ez költészet.
Lehetne most szépeket írni, de nem tudok. Egy lélek vívódása, harca ez a zene, önéletrajzi vallomás. Abban pedig bizonyos vagyok, hogy – más vélekedéssel ellentétben – nem a „háború hangjait" halljuk, mint ahogy később a Divertimento lassú tételében sem. A szarajevói szabadkőműves merényletről Bartók egyszerűen tudomást sem vett, a háború ugyan foglalkoztatta, de mindenekelőtt azért, mert – ahogy írja – mi lesz a hanglemezeimmel (ezek akkor már népdalok és katonadalok ezreit rögzítették), ha bejönnek az oroszok?!
Elfoglalta őt a Fából faragott királyfi és a Kékszakállú herceg vára bemutatói körül támadt hercehurca, cikkeket írt, és gyűjtött, amíg lehetett.
Végre „utolérte" a nemzetközi hírnév, a bécsi Universal kiadó ajánlatot tett művei folyamatos kiadására.
A második vonósnégyest 1918. március harmadikán mutatja be a Waldbauer-Kerpely társaság, kitűnő előadásban, nagy sikert aratva.
Aztán jön a spanyolnátha, Bartók másfél hónapig nyomja az ágyat, de felgyógyul. Aztán jön Károlyi Mihály, és kikiáltják a köztársaságot, amiről azóta már tudhatni, kiknek és miféle köztársasága volt.
Már osztogatják a posztokat, Reinitz Béla Dohnányit ajánlja, a Zeneakadémia Bartókot küldené az Operaház igazgatói székébe. Ebből aztán nem lett semmi. Jobb elvtársakat találtak. Amikor már édesanyjának írt leveleit is úgy kell kicsempészni az országból, kezdi észrevenni, mi is történik, de ekkor sem egyértelműen.
„Mi lesz a román-magyar barátsággal?" Ezt kérdi egy román munkatársától, aki egyúttal a barátja is.
Miközben Kun Béláék (eredeti nevén Berele Kohn) elkezdik a népirtást és a vérengzést, Bartók egy elképesztő, lenyűgöző remekmű partitúrájának első változatán dolgozik. Ez a Csodálatos mandarin. Pantomim, amely Lengyel (Lebovits) Menyhért szövegére készült.
Még néhány pillanat, és megalakul a „proletárkormány", amelynek egyik tagja nem más, mint Rosenfeld Mór, azaz az ifjú Rákosi Mátyás.
Bartók 1919. április 5-én ezt írja húgának:
„...az én jövendő helyzetem sem világos még, csak annyi bizonyos, hogy a művészetet és a tudományt a lehető legnagyobb támogatásban részesítik a kommunista kormányok."
Ehhez a jelenséghez - mert ez az, és évszázados –, nem tennék hozzá semmit.
Kérem Önöket, hallgassák a második vonósnégyest, emberséget árasztó zene. A mű végén, az utolsó hangoknál legyenek nagyon figyelmesek.
A szomszéd faluban harangoznak.
Értünk, magyarokért. A lelkünkért.
0 Megjegyzések