Magyar vagyok, bár nem itt születtem. A keleti határon túlról jöttem, és néha bizony kényelmetlen érzéssel. Úgy érzetem nem vagyok olyan magyar, mint az itteniek. Idegennek érzetem magam otthon azért, mert nem csak magyarul kellett beszélnem ahhoz, hogy akár néha egy kenyeret megvegyek. Megtanultam, de a szívem ebbe az országba húzott, ahol az anyanyelvemen beszélhetek. Kamaszkorom óta szerelmes vagyok Budapestbe, de ez a szerelem is lassan kihunyni látszik, mint annyi szerelem az életben. A város még mindig gyönyörű, imádok este lenézni a Margit hídról, csodálni a fényeket, vagy kis eldugott, régi utcákat felfedezni. A Budai Várat is szerettem, de ott már évekkel ezelőtt megváltozott valami. Be akartam menni a Mátyás templomba, pénzt kértek érte. Nem vagyok a szó hagyományos értelmében véve vallásos, de jól esett volna egy kicsit elmélázni a templom falai között. A Halász bástyán is pénzszedőkkel találkoztam. Azóta nem akarok már annyira odamenni, oda, azokra a helyekre, amihez magyarként talán jogom lenne, amiket szerettem. Tudom, Prágában is fizetni kell a várnegyedben sok minden megtekintéséért, de itthon ez sokkal rosszabbul esett, mert ez a mi emlékhelyünknek érzem. Kérjék el a személyimet, ha magyar állampolgár vagyok, ne kelljen fizetnem.
A kapzsiság lett az egyik legnagyobb problémája ennek az országnak. A kapzsiság és az önzés. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy én hol rontom el mindig, miért nem vagyok még gazdag, nem bírok semmilyen hatalommal, pedig sokat dolgozom, és úgy érzem, lelkiismeretesen. Van egy diplomám, de mivel „csak” bölcsészdiploma és nem is Magyarországon szereztem, hát sokat nem ér. Rövidesen lesz másik, remélem az már többet fog érni, mert modern és divatos szakma: marketing. De kanyarodjunk vissza a kapzsisághoz és önzéshez. Politikusaink egy hónapban kapnak annyit, amennyit egy átlagember egy év alatt keres meg, de még többet akarnak. Egy havi bevételükről lemondva akár egy-egy tehetséges gyereket segíthetnének diplomaszerzéshez, továbbtanuláshoz, hogy esélyt adjanak neki és az országunknak arra, hogy valami szépet, jót hozhasson létre. Egyre keserűbbnek látom a magyar valóságot, és ez a keserűség az egyébként sem optimista népünket még jobban a borúlátás felé tereli. Úgy érzem, hogy míg korábban, a viszonylagos jólétben, vagy annak érzékelt körülményekben a határontúliakat szegény rokonként ugyan, de szeretettel fogadták, ma már bennük is szinte ellenséget látnak, mert már nem tudják a keserűségüket kire kivetíteni az emberek.
Mi a megoldás? Elmenni? De hát én azért hagytam el az otthonomat hosszú évekkel ezelőtt, hogy ott éljek, ahol magyarul szólalhatok meg bármikor és magyarul válaszolnak. Most angolul tanulok, hogy itthon megálljam a helyem.
Ma valaki drámát olvasott mellettem a metrón. Elgondolkoztam, hogy mikor volt időm utoljára ilyesmire. Hajtunk, próbálunk megélni, nincs pénz és energia a kultúrára, nincs pénz az oktatásra, közben milliók tűnnek el itt-ott. Szénszünet az egyetemen, ami szintén friss hír. Hová tartunk, és hogyan jöjjünk ki a kátyúból a fennmaradásért?
Emberséggel, emberi értékekkel, egymással való törődéssel, de talán a legfontosabb, hogy változzon a hozzáállásunk. Ne a vagyonért politizáljunk és ne a hatalomért. A kapzsiság, harácsolás helyett, és a jól hangzó jelszavak helyett fedezzük fel a valós értékeinket, a kultúránkat, a kincseinket. Nem kell elzárkózni a nyugati fejlődéstől, csak egyénivé, magyarrá tenni, megbecsültté tenni a tudást, a műveltséget. Ha ostoba, Amerikát gondolkodás nélkül majmoló gyerekeket nevelünk, akkor nem lesz magyar kultúra, nem kell elutasítani más ország tudását, de meg kell tartanunk a magyar tudást. Divat lett a kalocsai, boldog boldogtalan viseli, de vajon tudják-e mi a története? Divatosak lettek az angol rövidítések, kifejezések, a magyar szókincsnek pedig a csökevényesedését látjuk, ha azt mondom, hogy most már felkerekedek, csodálkozó nagy szemekkel mondják, hogy milyen szép szavakat használok, pedig egyre inkább érzem úgy, hogy megkopott lett a szókészletem.
Ami pedig összetarthat az, hogy elfogadjuk a másik embert olyannak, amilyen, és ne a hibáit keressük, ne az irigység vezessen, ha ítéletet alkotunk, hanem az, hogy toleránsak legyünk.
Végezetül egy példa arra, hogy más nemzetek tudását és a mi fejlődésünket hogyan lehet összekapcsolni. Ralph Waldo Emerson amerikai gondolkodó volt ugyan, de ma itt, Magyarországon is érdemes lenne elgondolkodni egy mondatán:
"Minden ember, akivel összekerülök, bizonyos mértékig felettem áll. Abban, amit tanulok tőle."
A kapzsiság lett az egyik legnagyobb problémája ennek az országnak. A kapzsiság és az önzés. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy én hol rontom el mindig, miért nem vagyok még gazdag, nem bírok semmilyen hatalommal, pedig sokat dolgozom, és úgy érzem, lelkiismeretesen. Van egy diplomám, de mivel „csak” bölcsészdiploma és nem is Magyarországon szereztem, hát sokat nem ér. Rövidesen lesz másik, remélem az már többet fog érni, mert modern és divatos szakma: marketing. De kanyarodjunk vissza a kapzsisághoz és önzéshez. Politikusaink egy hónapban kapnak annyit, amennyit egy átlagember egy év alatt keres meg, de még többet akarnak. Egy havi bevételükről lemondva akár egy-egy tehetséges gyereket segíthetnének diplomaszerzéshez, továbbtanuláshoz, hogy esélyt adjanak neki és az országunknak arra, hogy valami szépet, jót hozhasson létre. Egyre keserűbbnek látom a magyar valóságot, és ez a keserűség az egyébként sem optimista népünket még jobban a borúlátás felé tereli. Úgy érzem, hogy míg korábban, a viszonylagos jólétben, vagy annak érzékelt körülményekben a határontúliakat szegény rokonként ugyan, de szeretettel fogadták, ma már bennük is szinte ellenséget látnak, mert már nem tudják a keserűségüket kire kivetíteni az emberek.
Mi a megoldás? Elmenni? De hát én azért hagytam el az otthonomat hosszú évekkel ezelőtt, hogy ott éljek, ahol magyarul szólalhatok meg bármikor és magyarul válaszolnak. Most angolul tanulok, hogy itthon megálljam a helyem.
Ma valaki drámát olvasott mellettem a metrón. Elgondolkoztam, hogy mikor volt időm utoljára ilyesmire. Hajtunk, próbálunk megélni, nincs pénz és energia a kultúrára, nincs pénz az oktatásra, közben milliók tűnnek el itt-ott. Szénszünet az egyetemen, ami szintén friss hír. Hová tartunk, és hogyan jöjjünk ki a kátyúból a fennmaradásért?
Emberséggel, emberi értékekkel, egymással való törődéssel, de talán a legfontosabb, hogy változzon a hozzáállásunk. Ne a vagyonért politizáljunk és ne a hatalomért. A kapzsiság, harácsolás helyett, és a jól hangzó jelszavak helyett fedezzük fel a valós értékeinket, a kultúránkat, a kincseinket. Nem kell elzárkózni a nyugati fejlődéstől, csak egyénivé, magyarrá tenni, megbecsültté tenni a tudást, a műveltséget. Ha ostoba, Amerikát gondolkodás nélkül majmoló gyerekeket nevelünk, akkor nem lesz magyar kultúra, nem kell elutasítani más ország tudását, de meg kell tartanunk a magyar tudást. Divat lett a kalocsai, boldog boldogtalan viseli, de vajon tudják-e mi a története? Divatosak lettek az angol rövidítések, kifejezések, a magyar szókincsnek pedig a csökevényesedését látjuk, ha azt mondom, hogy most már felkerekedek, csodálkozó nagy szemekkel mondják, hogy milyen szép szavakat használok, pedig egyre inkább érzem úgy, hogy megkopott lett a szókészletem.
Ami pedig összetarthat az, hogy elfogadjuk a másik embert olyannak, amilyen, és ne a hibáit keressük, ne az irigység vezessen, ha ítéletet alkotunk, hanem az, hogy toleránsak legyünk.
Végezetül egy példa arra, hogy más nemzetek tudását és a mi fejlődésünket hogyan lehet összekapcsolni. Ralph Waldo Emerson amerikai gondolkodó volt ugyan, de ma itt, Magyarországon is érdemes lenne elgondolkodni egy mondatán:
"Minden ember, akivel összekerülök, bizonyos mértékig felettem áll. Abban, amit tanulok tőle."
0 Megjegyzések