Őszi ködben ébredő, dombok között megbúvó, Mezőség-széli kis falu, melyet a katolikus templom mögötti dombon emelkedő fa-Krisztusos kereszt őriz…Nézem a tornácról a szemben ébredő napot, beszívom a csípős hajnali levegőt, s magamhoz ölelem a lélekgyógyító csendet és nyugalmat.

Öregasszonyok csendesen görgő szavaiból próbáltam kilesni hogy maradt meg így ez a hely, érintetlenül a környező román falvak között magyarnak:néha fejet hajtva, megalázva, ide-oda simulva, de mégis, csak azért is…

A több mint száz éve kezdődő ellentét a katolikusok és reformátusok között megkeményítette az embereket, évtizedekig megfagytak a lelkek, a gyűlölet barátságokat, családogat égetett szét, mérgezett meg. De ennek már vége. Román kevés van, de az a pár is magyarul szól.Számukra nincs, vagy alig akad eladó ház a faluban.

Dologidőben jönnek a városra költözött rokonok, gyermekek családjaikkal segíteni.Könnyebben megy a málészedés meg a szilvaszedés ha sokan vannak.Az öregek, betegek földjén is gondot visel a rokon.A család, az család, amit védni kell.Azt nem hagyják bántani, a többi nem számít annyira.A közösség sem. A „modern” világ kilopta az összetartozás felelősségét a szívekből.A nemzettudat itt csak az öregasszönyok történeteiben felsejlő fogalom, nekik még könnyes a szemük, amikor az újraélesztett, halottaiból feltámasztott fonóba eljőve mesélnek Horthy katonáiról vagy az orosz katonák által megerőszakolt lányokról, asszonyokról.Ők még tudják. Elhozzák fél évszázados orsóikat, a gerebent, a vagdalásos inget és a múlthordozó dalokat, történeteket és a szemükben ott van ilyenkor az a tűz, amit ismerek.És a fájdalom is ott van, mert látják, hogy a lánc megszakad.

Ők még ott ültek gyerekként nagyapáik térdén, a hosszú téli estéken pattogó tűz mellett, amikor még betértek egymáshoz az emberek egy-két szóra, amikor minden utcában volt még „bálos ház”, kukoricahántás, fonó, s padlótszakító bálok- s hallgatták a mesét, a szút ami eléjük varázsolta a múltat, megjelenítette a hátborzongató lüdércet, aki ellopja a tehén tejét, vagy a fekete kutyává változó prikulicsot…Megszakad a lánc, mert ma nincs aki meséljen, s nincs aki hallgassa.

Az isteni ajándékként kapott jó néhány történelem óra alatt mesélek.Töltöm a szót a kiéhezett agyakba, mondom-mondom hátha valami megmarad. Egy érzés, bár, mert onnan indul minden. Egyetlen kis magocska foganjon meg, aztán annak gyökerei majd kiabálnak táplálék után.Látom a kigyúló tüzet a tágra nyitott szemekben, mert a mese az tűzgyújtó.A monda lángot éleszt, s a csodaszarvas meg a turul ha egyszer végigviharzik a lelken, azt nem lehet elfelejteni.Tüzet gyújtok.Most nincs más út.A gyermekeknek át kell adni az őrt álló ősök üzenetét.Itt a biztonság, a szabadság és az erő.Házacskád van, földecskéd van: szabad vagy.Ha tudod ki vagy:szabad vagy.Ha ég benned a tűz:szabad vagy.

Nem kell sok év, felnőtté válik a gyermek.Neki már ne legyen mindegy, hogy a kilencven éves Ráki a hegyről meg tuja-e kapálni a krumpliját vagy nem.Ne legyen mindegy, hogy Julis néni magával viszi-e a sírba a több mint száz népdalt amit tud.Ne legyen mindegy, hogy a pöttyös szoknya és a pitykés ing megpenészedik a láda alján, s megrágják az egerek meg a moly.Ne legyen mindegy…

Állok a tornácon, a köd már felszállt, s a szinte nyári hévvel sütő napsugár melegíti az arcom. Csend van.Csak a kakasok válaszolgatnak egymásnak…S a szomszédban felburrog a traktor. Folyik az élet tovább…