Ajánlom néhai Bertics Imrének és Atzél Endrének
Sajnos csak halálod után tudok e rövid írásban emlékezni rád. No nem azért, mert nem volt elegendő időm, nem volt kész a mondandó. Most érzem igazán hiányod, melyet falaimon lógó képeid sem tudnak pótolni, bármennyire sokan is vannak.
1996-ban újságíróskodtam az akkori egyetlen megyei magyar lapnál, s mivel egyikünknek felajánlottak egy franciaországi utat egy rokkantbeteg kísérőjeként, kapva kaptam az alkalmon, hisz nyugaton még soha nem jártam. Kiválasztott társamnak lejárt a vízuma, így én éppen kéznél voltam. Útlevelem is rendben, készen álltam hát arra az útra, mely gyökeresen megváltoztatta addigi szinte ateista lelki életem. A zarándoklat alatt ismertem meg életem két legemberibb emberét – dr. Atzél Endrét, mindenki Bandi bácsiját, a külhoni és a csángó magyarok „védőszentjét” Budapestről (nem azonos a médiással) és a deréktól lebénult Bertics Imrét Ungvárról. Előbbinek, aki különben máltai lovag volt, köszönhetem az utat, utóbbinak a kísérést. Imre a cseresznyefáról leesve törte gerincét. Úti célunk egyébként Lourdes, a híres katolikus zarándokhely, ahol egy pásztorleánynak – Bernadettnek – megjelent a Szűzanya, s amely helyen forrás fakadt.
Kora májusban kisbusszal jött értünk Bandi bácsi. Kölcsönös szimpátia alakult ki közöttünk már az első órákban. Az országhatáron könnyedén átjutottunk, érdekes módon minket meg sem néztek, ellenben sorstársainkkal, akiket rögtön a gödörre küldtek teljes szétszedésre… Már ekkor csodálatomat élvezte szervezőnk, gyámolunk minden cselekedete, jelenléte.
Útlevelünkbe csak az osztrák vízum került bele a budapesti konzulátuson, utólag nem is tudtam volna bizonyítani, hogy átutaztam nem csak Ausztrián, de Németországon, Svájcon, Olaszországon is. S két hétig éltünk a számomra fenséges Franciaországban.
Budapestről Bécsbe kisbuszokon utaztunk, összesen 9 beteg és 23 kísérő, abból 6 lovag, a többiek pedig rajtam kívül orvosok és szakápolók. A hegyeshalmi határon még az útlevelünket sem kellett elővenni?!
Bécsből indult különvonatunk. Majd minden tervezett állomáson, minden előbb felsorolt országban újabb vagonokat kapcsoltak mozdonyunkhoz. Lourdes-ba érve tizenhét kocsit számoltam meg. Minket az úton az osztrák betegkísérők láttak el minden földi jóval, finomabbnál finomabb készételekkel és italokkal, sört is lehetett kérni. Én mint csóró külhoni meg csak gyűjtögettem családomnak is a finomságokat. Úri dolgunk volt végig az úton. Négyóránként takarítottak utánunk és fertőtlenítették a vagonokat. Nem az Ungvár-Munkács elektricska. Alagutak, gyönyörű táj, tisztaság fogadott mindenütt. És nem voltak határok, szögesdrótosak. Nem pecsételtek útlevelünkbe, csodálatos érzés fogott el, nem tudhattam ekkor még, hogy számomra mindez a közeljövőben elérhetővé válik. Európai leszek Európában.
Gyönyörű kisváros fogadott bennünket, sehol egy eldobott csikk, egy papírfecni. Csak a nyelv, ami hiányzott. A magyar útitársainkon kívül sajnos senkivel sem tudtam beszélgetni, mivel csak oroszul tudok anyanyelvemen kívül, ám senkit nem találtam, ki megértett volna. Hiába tanultam az iskolában, sőt az egyetemen is angolul, csak pl. Moszkva város, a Párt, a Komszomol és esetleg a családom rövid bemutatására vállalkozhattam volna csak igazán. Ahogy mondják, egy pohár vizet képtelen lettem volna kérni angolul. S ez fájt itt idegenben, nagyon fájt. S a családom hiánya – fiam 6, lányom 3 éves volt már ekkor. Sokszor elsírtam magam, ha egyedül félrevonultam cigarettázni, hogy én itt dúskálok az élvezetekben, addig ők szerényen élik mindennapjaikat. Mi pedig éltük a gondtalan zarándokok életét.
Napi ötszöri étkezés alatt úgy meguntuk a legalább ötvenféle sajtot, hogy a camembertek szélét levágtuk és nem ettük meg. Mi balgák. Ilyen jó dolgunk még nem volt eddigi életünkben. S a borok is igazán finomak voltak, nem túl savasak, nem túl szárazak. Én a rosé-t kedveltem meg.
Megkedveltem még mást is, ami kimaradt addigi életemből társadalmi berendezkedésem, neveltetésem, szűklátókörűségem, butaságom miatt. Ez pedig a hit. Isten és a vallás. Igaz, mindkét nagymamám titokban megkeresztelt születésem után nem sokkal. Egyikük görög katolikusként, míg másikuk reformátusként (akár József Attilát). S második gyermekem keresztelésekor újra fogadalmat tettem a református vallás tanításai előtt. Itt pedig római katolikus misék alatti magamba való fordulások alkalmával igyekeztem közelebb kerülni Istenemhez különböző nagy elismert egyházakhoz nem feltétlenül ragaszkodva. A napi többszöri szentmise alatt volt elég időm a rágódásra, bűnbánatra. Néha ekkor is megcsillantak könnyeim, szeretteimre gondolva, mint éhező báránya Istennek, úgy tekintettem a feszületekre, a Golgota megfestett képeire, rokkant-beteg zarándokokra, önzetlen kísérőikre. Imre barátom sem nevelkedett a kornak megfelelően buzgó istenhívőnek. Látszott rajta, ő is küszködik meghasonlott énjével. Már akkor látszott, hogy nem szívesen beszél családjáról, egyetlen lányáról szemben velem, akinek minden gondolata Kisdobronyhoz kötődött. Még vett neki egy aranyláncot összekuporgatott s ajándékba kapott pénzéért, de odaadni már nem volt kinek. Bandi bácsi az elsősorban lelki kaland után ugyanis nem a saját lakására szállította vissza, hanem nyugdíjas édesanyjához, haza már nem mehetett, nem kellett a hasznavehetetlen apa, férj…
Az elején hosszúnak tűnt a két hét, de számomra mégis hamar véget ért. Betudható annak is, hogy szinte nem volt csöppnyi szabadidőnk se. Rágyújtani (akkor még szívtam) is titokban kellett félrevonulni, amit Bandi bácsi rosszalló biccentéssel honorált minduntalan. Persze toltam Imrét is, hisz ő élete végéig nem tudott leszokni ez egyetlen káros szenvedélyéről.
Egyik nap megmártóztattak a Szent Bernadett forrásvízben is, bár csak kb. tíz fokos volt, mégsem fázott meg senki a betegek közül sem. Mintha újjászülettem volna, eleddig nem hittem semmi hókuszpókuszban, de megmerítésem, két férfi tartotta erős vászonanyagban ülve, követően másképpen tekintettem egyes dolgokra, történésekre, más megvilágításban láttam a megmagyarázhatatlant, de a megmagyarázottat is…
S eljött a búcsú napja is, egymagamban végigjártam az összes helyet, az összes templomot a városban. Kinyitottam utolsó doboz ukrán cigimet és rápöfékelve mikroszkopikusan rögzítettem minden kis helyet szürkeállományomban, ahol csak megfordultam ittlétem alatt.
Ajándékra nem volt pénzem, csak 5 frankért vettem levendulát. Imrének maradt a láncra félretett pénzéből. Minden nagyon drága volt nekünk, hát úgy döntöttem, hogy csak Magyarországon vásárolok a családnak. S bár semmiben nem szenvedtünk hiányt, mégis irigyeltem az üzletekben vásárlókat, a kávézókban tereferélőket, a luxuskocsit vezetőket, a nyugati zarándokokat, egyszóval mindenkit körülöttem, én az ágrólszakadt sehonnai üres pénztárcával magyarként ukrán útlevéllel.
Visszafelé az úton az egyik ápolóval felkérezkedtünk a mozdonyba, így Svájcból Ausztriába menet gyönyörű panoráma tárult elénk, amit a 120 km/h sebesség sem csökkentett. Hiába, szép az Alpok, izgatóak az alagutak, fantasztikusak a sebesen áramló folyók. Felejthetetlen élmény volt, annyit mondhatok, néha majdnem leszédültem forgós székemről, mikor egy-egy sorompót átszeltünk robogásban. Vonatunk vágtatott keresztül hegyeken, völgyeken. A határállomásokon leszálltam, hogy legalább szemügyre vehessem, milyenek is a nyugati határőrök, milyen öltözékkel bírnak, ha már pecsétet nem kapok útlevelembe.
Begördültünk Bécsbe, de már nem akartam az óriáskerékre felülni, mint két héttel ezelőtt, minden gondolatom csak családom körül forgott, ilyen hosszú időre még soha nem maradtam ki.
A magyar határt megint csak útlevél ellenőrzés nélkül léptük át, amin már nem is csodálkoztam. Budán elbúcsúztunk egymástól, több orvostól, lovagtól névjegykártyát kaptam. Felemelő volt a pillanat, hogy én is részese lehettem a ritkaságszámba menő zarándoklatnak. Bandi bácsi lakására szállított minket, s másnapra tűzte ki a hazaindulást. Ez számomra szinte a véget jelentette, hisz már annyira hiányoztak gyermekeim. Családéhségemet egy telefonhívással sikerült csillapítani, hála istennek mindenki egészséges odahaza, csak már ők is nagyon várnak. Csigalassúsággal teltek az órák, a percek, éjszaka egy szemernyit sem aludtam, barátom se, mivel megtudta, kitették a szűrét otthonról.
A magyar-ukrán határon aztán pecsételtek, hadd teljen úgymond a drágán kiváltott útlevél.
Bandi bácsi pár évvel ezelőtt, Imre barátom tavaly hagyott itt. Bennem mostanra csillapodott a gyász. Mostanra csillapodott az űr, minek betöltetlenségét nap mint nap tapasztalom. Haláluk óta többször álmodtam velük kapcsolatban, hogy utazunk a nagy ismeretlenbe. S nem hiszem, hogy életemben találkozni fogok-e még két ilyen egyszerű-nagyszerű emberrel, nagybetűssel - EMBERREL - , akikkel mindig jól éreztem magam, akikkel jó volt telefonálni, akik nem érdemeltek ilyen rövidre szabott földi életet. Ám hiszem, hogy fenn elfoglalták méltó, megérdemelt helyüket. Nyugodjatok békében…
Ui. Imre barátomat nyolc éve átköltöztettem egyetlen lány testvéréhez Miskolcra, nálam is tartózkodott előtte majd három hónapot. A tizenöt éves barátság örök mementói, képei díszítik házunk szinte minden falát. Ezermester volt rokkantan is. Testvérétől még a befogadó nyilatkozatot sem kaphatta meg, így nem is lehetett magyar állampolgár. Neki is csak nyűg volt a nyakán, ha ápolni kellett, sógorára támaszkodhatott. A sors furcsa fintora szerint azonban őt is elérte végzete, kómába esett. Testvére valószínűleg örökre egyedül maradt. Imre barátom a városi kórházban halt meg, béna szervezete feladta a napi küzdelmeket, urnás sírját a helyi temetőben kell keresni.
Sajnos csak halálod után tudok e rövid írásban emlékezni rád. No nem azért, mert nem volt elegendő időm, nem volt kész a mondandó. Most érzem igazán hiányod, melyet falaimon lógó képeid sem tudnak pótolni, bármennyire sokan is vannak.
1996-ban újságíróskodtam az akkori egyetlen megyei magyar lapnál, s mivel egyikünknek felajánlottak egy franciaországi utat egy rokkantbeteg kísérőjeként, kapva kaptam az alkalmon, hisz nyugaton még soha nem jártam. Kiválasztott társamnak lejárt a vízuma, így én éppen kéznél voltam. Útlevelem is rendben, készen álltam hát arra az útra, mely gyökeresen megváltoztatta addigi szinte ateista lelki életem. A zarándoklat alatt ismertem meg életem két legemberibb emberét – dr. Atzél Endrét, mindenki Bandi bácsiját, a külhoni és a csángó magyarok „védőszentjét” Budapestről (nem azonos a médiással) és a deréktól lebénult Bertics Imrét Ungvárról. Előbbinek, aki különben máltai lovag volt, köszönhetem az utat, utóbbinak a kísérést. Imre a cseresznyefáról leesve törte gerincét. Úti célunk egyébként Lourdes, a híres katolikus zarándokhely, ahol egy pásztorleánynak – Bernadettnek – megjelent a Szűzanya, s amely helyen forrás fakadt.
Kora májusban kisbusszal jött értünk Bandi bácsi. Kölcsönös szimpátia alakult ki közöttünk már az első órákban. Az országhatáron könnyedén átjutottunk, érdekes módon minket meg sem néztek, ellenben sorstársainkkal, akiket rögtön a gödörre küldtek teljes szétszedésre… Már ekkor csodálatomat élvezte szervezőnk, gyámolunk minden cselekedete, jelenléte.
Útlevelünkbe csak az osztrák vízum került bele a budapesti konzulátuson, utólag nem is tudtam volna bizonyítani, hogy átutaztam nem csak Ausztrián, de Németországon, Svájcon, Olaszországon is. S két hétig éltünk a számomra fenséges Franciaországban.
Budapestről Bécsbe kisbuszokon utaztunk, összesen 9 beteg és 23 kísérő, abból 6 lovag, a többiek pedig rajtam kívül orvosok és szakápolók. A hegyeshalmi határon még az útlevelünket sem kellett elővenni?!
Bécsből indult különvonatunk. Majd minden tervezett állomáson, minden előbb felsorolt országban újabb vagonokat kapcsoltak mozdonyunkhoz. Lourdes-ba érve tizenhét kocsit számoltam meg. Minket az úton az osztrák betegkísérők láttak el minden földi jóval, finomabbnál finomabb készételekkel és italokkal, sört is lehetett kérni. Én mint csóró külhoni meg csak gyűjtögettem családomnak is a finomságokat. Úri dolgunk volt végig az úton. Négyóránként takarítottak utánunk és fertőtlenítették a vagonokat. Nem az Ungvár-Munkács elektricska. Alagutak, gyönyörű táj, tisztaság fogadott mindenütt. És nem voltak határok, szögesdrótosak. Nem pecsételtek útlevelünkbe, csodálatos érzés fogott el, nem tudhattam ekkor még, hogy számomra mindez a közeljövőben elérhetővé válik. Európai leszek Európában.
Gyönyörű kisváros fogadott bennünket, sehol egy eldobott csikk, egy papírfecni. Csak a nyelv, ami hiányzott. A magyar útitársainkon kívül sajnos senkivel sem tudtam beszélgetni, mivel csak oroszul tudok anyanyelvemen kívül, ám senkit nem találtam, ki megértett volna. Hiába tanultam az iskolában, sőt az egyetemen is angolul, csak pl. Moszkva város, a Párt, a Komszomol és esetleg a családom rövid bemutatására vállalkozhattam volna csak igazán. Ahogy mondják, egy pohár vizet képtelen lettem volna kérni angolul. S ez fájt itt idegenben, nagyon fájt. S a családom hiánya – fiam 6, lányom 3 éves volt már ekkor. Sokszor elsírtam magam, ha egyedül félrevonultam cigarettázni, hogy én itt dúskálok az élvezetekben, addig ők szerényen élik mindennapjaikat. Mi pedig éltük a gondtalan zarándokok életét.
Napi ötszöri étkezés alatt úgy meguntuk a legalább ötvenféle sajtot, hogy a camembertek szélét levágtuk és nem ettük meg. Mi balgák. Ilyen jó dolgunk még nem volt eddigi életünkben. S a borok is igazán finomak voltak, nem túl savasak, nem túl szárazak. Én a rosé-t kedveltem meg.
Megkedveltem még mást is, ami kimaradt addigi életemből társadalmi berendezkedésem, neveltetésem, szűklátókörűségem, butaságom miatt. Ez pedig a hit. Isten és a vallás. Igaz, mindkét nagymamám titokban megkeresztelt születésem után nem sokkal. Egyikük görög katolikusként, míg másikuk reformátusként (akár József Attilát). S második gyermekem keresztelésekor újra fogadalmat tettem a református vallás tanításai előtt. Itt pedig római katolikus misék alatti magamba való fordulások alkalmával igyekeztem közelebb kerülni Istenemhez különböző nagy elismert egyházakhoz nem feltétlenül ragaszkodva. A napi többszöri szentmise alatt volt elég időm a rágódásra, bűnbánatra. Néha ekkor is megcsillantak könnyeim, szeretteimre gondolva, mint éhező báránya Istennek, úgy tekintettem a feszületekre, a Golgota megfestett képeire, rokkant-beteg zarándokokra, önzetlen kísérőikre. Imre barátom sem nevelkedett a kornak megfelelően buzgó istenhívőnek. Látszott rajta, ő is küszködik meghasonlott énjével. Már akkor látszott, hogy nem szívesen beszél családjáról, egyetlen lányáról szemben velem, akinek minden gondolata Kisdobronyhoz kötődött. Még vett neki egy aranyláncot összekuporgatott s ajándékba kapott pénzéért, de odaadni már nem volt kinek. Bandi bácsi az elsősorban lelki kaland után ugyanis nem a saját lakására szállította vissza, hanem nyugdíjas édesanyjához, haza már nem mehetett, nem kellett a hasznavehetetlen apa, férj…
Az elején hosszúnak tűnt a két hét, de számomra mégis hamar véget ért. Betudható annak is, hogy szinte nem volt csöppnyi szabadidőnk se. Rágyújtani (akkor még szívtam) is titokban kellett félrevonulni, amit Bandi bácsi rosszalló biccentéssel honorált minduntalan. Persze toltam Imrét is, hisz ő élete végéig nem tudott leszokni ez egyetlen káros szenvedélyéről.
Egyik nap megmártóztattak a Szent Bernadett forrásvízben is, bár csak kb. tíz fokos volt, mégsem fázott meg senki a betegek közül sem. Mintha újjászülettem volna, eleddig nem hittem semmi hókuszpókuszban, de megmerítésem, két férfi tartotta erős vászonanyagban ülve, követően másképpen tekintettem egyes dolgokra, történésekre, más megvilágításban láttam a megmagyarázhatatlant, de a megmagyarázottat is…
S eljött a búcsú napja is, egymagamban végigjártam az összes helyet, az összes templomot a városban. Kinyitottam utolsó doboz ukrán cigimet és rápöfékelve mikroszkopikusan rögzítettem minden kis helyet szürkeállományomban, ahol csak megfordultam ittlétem alatt.
Ajándékra nem volt pénzem, csak 5 frankért vettem levendulát. Imrének maradt a láncra félretett pénzéből. Minden nagyon drága volt nekünk, hát úgy döntöttem, hogy csak Magyarországon vásárolok a családnak. S bár semmiben nem szenvedtünk hiányt, mégis irigyeltem az üzletekben vásárlókat, a kávézókban tereferélőket, a luxuskocsit vezetőket, a nyugati zarándokokat, egyszóval mindenkit körülöttem, én az ágrólszakadt sehonnai üres pénztárcával magyarként ukrán útlevéllel.
Visszafelé az úton az egyik ápolóval felkérezkedtünk a mozdonyba, így Svájcból Ausztriába menet gyönyörű panoráma tárult elénk, amit a 120 km/h sebesség sem csökkentett. Hiába, szép az Alpok, izgatóak az alagutak, fantasztikusak a sebesen áramló folyók. Felejthetetlen élmény volt, annyit mondhatok, néha majdnem leszédültem forgós székemről, mikor egy-egy sorompót átszeltünk robogásban. Vonatunk vágtatott keresztül hegyeken, völgyeken. A határállomásokon leszálltam, hogy legalább szemügyre vehessem, milyenek is a nyugati határőrök, milyen öltözékkel bírnak, ha már pecsétet nem kapok útlevelembe.
Begördültünk Bécsbe, de már nem akartam az óriáskerékre felülni, mint két héttel ezelőtt, minden gondolatom csak családom körül forgott, ilyen hosszú időre még soha nem maradtam ki.
A magyar határt megint csak útlevél ellenőrzés nélkül léptük át, amin már nem is csodálkoztam. Budán elbúcsúztunk egymástól, több orvostól, lovagtól névjegykártyát kaptam. Felemelő volt a pillanat, hogy én is részese lehettem a ritkaságszámba menő zarándoklatnak. Bandi bácsi lakására szállított minket, s másnapra tűzte ki a hazaindulást. Ez számomra szinte a véget jelentette, hisz már annyira hiányoztak gyermekeim. Családéhségemet egy telefonhívással sikerült csillapítani, hála istennek mindenki egészséges odahaza, csak már ők is nagyon várnak. Csigalassúsággal teltek az órák, a percek, éjszaka egy szemernyit sem aludtam, barátom se, mivel megtudta, kitették a szűrét otthonról.
A magyar-ukrán határon aztán pecsételtek, hadd teljen úgymond a drágán kiváltott útlevél.
Bandi bácsi pár évvel ezelőtt, Imre barátom tavaly hagyott itt. Bennem mostanra csillapodott a gyász. Mostanra csillapodott az űr, minek betöltetlenségét nap mint nap tapasztalom. Haláluk óta többször álmodtam velük kapcsolatban, hogy utazunk a nagy ismeretlenbe. S nem hiszem, hogy életemben találkozni fogok-e még két ilyen egyszerű-nagyszerű emberrel, nagybetűssel - EMBERREL - , akikkel mindig jól éreztem magam, akikkel jó volt telefonálni, akik nem érdemeltek ilyen rövidre szabott földi életet. Ám hiszem, hogy fenn elfoglalták méltó, megérdemelt helyüket. Nyugodjatok békében…
Ui. Imre barátomat nyolc éve átköltöztettem egyetlen lány testvéréhez Miskolcra, nálam is tartózkodott előtte majd három hónapot. A tizenöt éves barátság örök mementói, képei díszítik házunk szinte minden falát. Ezermester volt rokkantan is. Testvérétől még a befogadó nyilatkozatot sem kaphatta meg, így nem is lehetett magyar állampolgár. Neki is csak nyűg volt a nyakán, ha ápolni kellett, sógorára támaszkodhatott. A sors furcsa fintora szerint azonban őt is elérte végzete, kómába esett. Testvére valószínűleg örökre egyedül maradt. Imre barátom a városi kórházban halt meg, béna szervezete feladta a napi küzdelmeket, urnás sírját a helyi temetőben kell keresni.
0 Megjegyzések