- novella -
A mindennapi örömöket sajnos néha beárnyékolja a végzetszer sors.
Úgy gondoltam, erről és másról sem fogok életemben beszélni. Nem azért, mert számomra mély sebeket feszeget, hanem mert tehetetlen voltam, mint oly sokszor a kemény sors irányította életem alakulásában… Meg hát nem henceg az ember, ha negatív hatás éri testét s lelkét egyaránt. Tehát, ha valaki valami vidám történetet vár tőlem, az csalódni fog, és inkább bele se kezdjen olvasásába.
1984 késő őszét írtuk. Már rég megjelentek az első fagyok. Kopár volt a vidék, még kopárabb Ungvár. Ide jártam – az MHSZ égisze alatt működő – autós iskolába. A C jogosítvány megszerzésének ingyenességét a honvédség biztosította. Szóval hat hónapra meg volt írva előre az életem. Tizenhét évesen kell-e ennél több, hisz iskola után nem kell komolyan tanulni, és ott van az egész hétvége, azt tervez az ember, amihez csak kedve van. Épp ekkor kezdődött új kapcsolatom egy szomszéd falubéli lánnyal. Hétvégén találkoztunk volna másodszor a bálban, megígértem neki, hogy ott leszek.
Fázós péntek reggel volt, mikor átléptük a nagykaput, mi heten magyarok, akik egy osztályba jártunk. Általában egyszerre jött be vidékről buszunk. Ekkor még nem sejtettem, mi vár ránk a tanórák után. A nap folyamán semmi nem vetítette előre azt a szörnyűséget, amit át fogok élni, azt a szenvedést, amit ki kell majd állnom önmagamért, barátaimért, magyarságomért…
Itt-ott megjelent az első hópehely kabátomon, de nem húztam össze magamon, mert még magammal hoztam az osztály melegét. Heten s más évfolyamról is páran vártuk a 4-es városi buszt, hogy kivigyen a vidéki buszpályaudvarra. Sajnos, mint mindig, most is késett. Utolértek ukrán osztálytársaink és idegen arcok is. Nem szóltak semmit, csak nekünk estek. Később, visszaemlékezve csak arra emlékszem, hogy kaptam egy hatalmasat az államra. Elsötétült minden az ütésre, bár nem estem el, iszonyúan fájt, aztán én is elkezdtem szaladni legjobb barátom után keresztül a városon. És ők üldöztek, mint vadállat zsákmányát. Harmincöten voltak csak az osztálytársak, kikkel együtt jártunk már második hónapja, s hozzá a többiek, ki tudja hányan, ki tudja melyik osztályból. A máskor nyüzsgő város mintha kihalt volna péntek ebédidőben. Szabályos hajtóvadászatot éltünk meg mindahányan, mi ketten is csak azért kaptunk viszonylag keveset, mert sikerült a kálvárián át – a sírkövek takarásában - elérnem nagynéném házát, s oda húzódtunk be, míg múlik a veszély.
Ekkor már fáztam, reszketett minden tagom, de inkább társaimra gondoltam, mi lehet velük…
Dagadni kezdett fél arcom, unokatestvérem megkínált vodkával, mely után kicsit elzsibbadt a fájós rész. Taxit hívtunk, először a város végére akartuk csak vitetni magunkat, viszont féltünk, hogy így is megtalálnak a huligánok, s a városhoz eső legelső településig hajtattunk. A viteldíj kifizetése után maradt még pénzünk, hát vettünk egy üveg pálinkát, megfelezve egy húzásra meg is ittuk. Ezek után már újra nem éreztem semmit, holott fél sárgadinnyére duzzadt arcom, s minden kimondott szó nehézséget okozott. Fájt a beszéd…
Busszal leutaztunk Csapra, a magyarok több mint fele idevalósi volt, meg akartuk tudni, mi lett velük. Estére értek csak egyesével haza. Látszott rajtuk, hogy nem adták egykönnyen. Tépett kabát, repedt fül, koszos ruházat, szétrúgott táska beszélt helyettük is. Én este hétre kerültem haza, félpiásan, feldagadva, tisztán nem tudtam már ejteni a mássalhangzókat.
Reggelre hótakaró borította a tájat, egészen belepte a negyven kilométerre fekvő Ungvárt is, próbálta eltakarítani a tegnapi mocskot az utcákról. Lassan haladtunk a város felé. A kórházi röntgen állkapocscsonttörést jelzett. Jöhetett a kis műtéti beavatkozás. Minden fogam között drótot húztak, két egészséges fogam ki kellett venni, és összegumizták négy hétre az alsó és felső fogsorom. Négy hétig csak szívószállal táplálkoztam…
Egy hét is eltelt, mire a rendőrség megkeresett, (a kórház jelentette kötelezően az esetet!). Csupán azért nem tehettem, tettem terhelő vallomást támadóinkra, támadómra, mert akkor a barátaimat is megbüntetik, ők ugyanis visszaütöttek. Ezt pedig igazán nem akartam. Közben szüleivel egyetemben megkeresett megütőm is, sírva kérték, hogy ne jelentsem fel őket, most így katonaság előtt, ne legyen priusza a fiuknak. Sőt még tetemes pénzt is felajánlottak. Én pedig lemondtam mindenről…
Hosszú négy hét után kiszedték, kitépték szabályosan a már benőtt fogínnyel együtt a drótokat fogaim közül. Spriccelt a vér szanaszét. De még ez sem fájt úgy, ahogyan lelkem. Azóta is sokszor álmodom az esetről, mikor is nem tudok elfutni támadóim elől, nem visznek lábaim. Én, aki soha senkire nem emeltem kezet, még ma is felrezzenek álmomból.
Nem jártam többet az iskolába. Érdekes módon megengedték, hogy így is levizsgázhassak másokkal, tehát végül én is megkaptam jogosítványomat.(Egyébként jó hasznát vettem a későbbiekben szolgálatteljesítéskor.)
Hetünk közül egy fiú, legjobb barátom, Afganisztánban szolgálta Szovjetuniót, azt az országot, amely már akkor sem védte meg, mikor először kellett. Afgánokat ölt parancsra tankistaként. Hazatérve idegroncs lett, s ma már azon sem csodálkoznék, ha nem élne…
A mindennapi örömöket sajnos néha beárnyékolja a végzetszer sors.
Úgy gondoltam, erről és másról sem fogok életemben beszélni. Nem azért, mert számomra mély sebeket feszeget, hanem mert tehetetlen voltam, mint oly sokszor a kemény sors irányította életem alakulásában… Meg hát nem henceg az ember, ha negatív hatás éri testét s lelkét egyaránt. Tehát, ha valaki valami vidám történetet vár tőlem, az csalódni fog, és inkább bele se kezdjen olvasásába.
1984 késő őszét írtuk. Már rég megjelentek az első fagyok. Kopár volt a vidék, még kopárabb Ungvár. Ide jártam – az MHSZ égisze alatt működő – autós iskolába. A C jogosítvány megszerzésének ingyenességét a honvédség biztosította. Szóval hat hónapra meg volt írva előre az életem. Tizenhét évesen kell-e ennél több, hisz iskola után nem kell komolyan tanulni, és ott van az egész hétvége, azt tervez az ember, amihez csak kedve van. Épp ekkor kezdődött új kapcsolatom egy szomszéd falubéli lánnyal. Hétvégén találkoztunk volna másodszor a bálban, megígértem neki, hogy ott leszek.
Fázós péntek reggel volt, mikor átléptük a nagykaput, mi heten magyarok, akik egy osztályba jártunk. Általában egyszerre jött be vidékről buszunk. Ekkor még nem sejtettem, mi vár ránk a tanórák után. A nap folyamán semmi nem vetítette előre azt a szörnyűséget, amit át fogok élni, azt a szenvedést, amit ki kell majd állnom önmagamért, barátaimért, magyarságomért…
Itt-ott megjelent az első hópehely kabátomon, de nem húztam össze magamon, mert még magammal hoztam az osztály melegét. Heten s más évfolyamról is páran vártuk a 4-es városi buszt, hogy kivigyen a vidéki buszpályaudvarra. Sajnos, mint mindig, most is késett. Utolértek ukrán osztálytársaink és idegen arcok is. Nem szóltak semmit, csak nekünk estek. Később, visszaemlékezve csak arra emlékszem, hogy kaptam egy hatalmasat az államra. Elsötétült minden az ütésre, bár nem estem el, iszonyúan fájt, aztán én is elkezdtem szaladni legjobb barátom után keresztül a városon. És ők üldöztek, mint vadállat zsákmányát. Harmincöten voltak csak az osztálytársak, kikkel együtt jártunk már második hónapja, s hozzá a többiek, ki tudja hányan, ki tudja melyik osztályból. A máskor nyüzsgő város mintha kihalt volna péntek ebédidőben. Szabályos hajtóvadászatot éltünk meg mindahányan, mi ketten is csak azért kaptunk viszonylag keveset, mert sikerült a kálvárián át – a sírkövek takarásában - elérnem nagynéném házát, s oda húzódtunk be, míg múlik a veszély.
Ekkor már fáztam, reszketett minden tagom, de inkább társaimra gondoltam, mi lehet velük…
Dagadni kezdett fél arcom, unokatestvérem megkínált vodkával, mely után kicsit elzsibbadt a fájós rész. Taxit hívtunk, először a város végére akartuk csak vitetni magunkat, viszont féltünk, hogy így is megtalálnak a huligánok, s a városhoz eső legelső településig hajtattunk. A viteldíj kifizetése után maradt még pénzünk, hát vettünk egy üveg pálinkát, megfelezve egy húzásra meg is ittuk. Ezek után már újra nem éreztem semmit, holott fél sárgadinnyére duzzadt arcom, s minden kimondott szó nehézséget okozott. Fájt a beszéd…
Busszal leutaztunk Csapra, a magyarok több mint fele idevalósi volt, meg akartuk tudni, mi lett velük. Estére értek csak egyesével haza. Látszott rajtuk, hogy nem adták egykönnyen. Tépett kabát, repedt fül, koszos ruházat, szétrúgott táska beszélt helyettük is. Én este hétre kerültem haza, félpiásan, feldagadva, tisztán nem tudtam már ejteni a mássalhangzókat.
Reggelre hótakaró borította a tájat, egészen belepte a negyven kilométerre fekvő Ungvárt is, próbálta eltakarítani a tegnapi mocskot az utcákról. Lassan haladtunk a város felé. A kórházi röntgen állkapocscsonttörést jelzett. Jöhetett a kis műtéti beavatkozás. Minden fogam között drótot húztak, két egészséges fogam ki kellett venni, és összegumizták négy hétre az alsó és felső fogsorom. Négy hétig csak szívószállal táplálkoztam…
Egy hét is eltelt, mire a rendőrség megkeresett, (a kórház jelentette kötelezően az esetet!). Csupán azért nem tehettem, tettem terhelő vallomást támadóinkra, támadómra, mert akkor a barátaimat is megbüntetik, ők ugyanis visszaütöttek. Ezt pedig igazán nem akartam. Közben szüleivel egyetemben megkeresett megütőm is, sírva kérték, hogy ne jelentsem fel őket, most így katonaság előtt, ne legyen priusza a fiuknak. Sőt még tetemes pénzt is felajánlottak. Én pedig lemondtam mindenről…
Hosszú négy hét után kiszedték, kitépték szabályosan a már benőtt fogínnyel együtt a drótokat fogaim közül. Spriccelt a vér szanaszét. De még ez sem fájt úgy, ahogyan lelkem. Azóta is sokszor álmodom az esetről, mikor is nem tudok elfutni támadóim elől, nem visznek lábaim. Én, aki soha senkire nem emeltem kezet, még ma is felrezzenek álmomból.
Nem jártam többet az iskolába. Érdekes módon megengedték, hogy így is levizsgázhassak másokkal, tehát végül én is megkaptam jogosítványomat.(Egyébként jó hasznát vettem a későbbiekben szolgálatteljesítéskor.)
Hetünk közül egy fiú, legjobb barátom, Afganisztánban szolgálta Szovjetuniót, azt az országot, amely már akkor sem védte meg, mikor először kellett. Afgánokat ölt parancsra tankistaként. Hazatérve idegroncs lett, s ma már azon sem csodálkoznék, ha nem élne…
0 Megjegyzések