Az Alsó-Garam menti Kisbény község viselete, mely a 19–20. századfordulón virágzott. Egy viseletcsoportot (és exogám házasodási körzetet) képez a szintén r. k. Bart, Kisgyarmat, Páld, Kéménd és Kőhidgyarmat viseletével. 

Több vonásban rokona a martosi viselet. A kendervásznat a nők szőtték. A bényi viselet kisipari és gyári kellékeit főleg Esztergomból szerezték be. A férfiviseletben csak a nagy ülepű, szűk szárú gatya volt jellegzetes. A magyar női viseletek közül a bényi viseletnél helyezkedik el legalacsonyabban a derékvonal. A gyári fehér kelméket erősen kékítették; a színesek közül a piros, kék és zöld a legkedveltebb.

A férfiak fejrevalója a kerek tetejű fekete kalap volt,nyári munkaruhájuk fehérítetlen vászon. Ünneplő gyolcsingük ráncos, bő ujja kézelőbe fogott. Az ing alját betűrve viselték. Csizmanadrágjuk és ujjasuk fekete posztó vagy szövet. Mellényük kivágása ék alakú. Télen gyapjúból kötött vagy barhentből varrt ujjast (undera, unterci) és pamutból kötött nyakravalót is viselnek. Tánckor gatyájuk elé háromszögűre hajtott tarka kendőt tűztek.

Hordtak ködmönt, gubát és nagy gallérú szűrt is. Oldalt varrott szárú, ráncos, fekete csizmájuk sarkára csörgőt kötöttek felfűzött acélkarikákból.

A nők hajukat T alakban választották el, kétoldalt feszesen lefésülték, a fül fölött 1–1 kis fonatot (lányok esetleg csak sodratot) vezettek hátra. A lányok (néha) a hátulsó hajcsomó egy részéből is egy fonatot vezettek le a tarkóig, s ott az egész hajat egybefogva lelógó fonatot készítettek, ünnepen színes selyemszalagokba fonva.

Az asszonyok a hátulsó hajcsomót s az oldalfonatok végét fonatlanul kontyba csavarták a tarkójuk fölött. Két darabból szabott, textilbevonatú keménypapír tokkal, konttyal fedték a hajkontyot. Elöl a sűrűn bodrozott, széles fehér (öregeknek fekete) csipkefodor, a homlokpárta (pintli) félkörívben fedi hajukat. Kimenőre piros vagy fekete, tarkón kötött kendőt vettek fel olyanformán hajtva, hogy fülük fölött a hajuk kilátsszék. 

Az ünnepi konty arany- vagy ezüstszálas csipkével borított, hátul széles szalag lóg róla a szoknya aljáig. Áttetsző fehér tüll kendőt vettek föléje, amely vagy keményített, háromszögűre hajtott négyzetlap volt, amelyet áll alatt csak megtűztek, vagy puha, hosszú, keskeny téglalap, amelynek végeit nyakuk köré csavarták. Ingválluk gyolcs, bevarrott ujjú. 

Ünnepi ingük ujja bő – a köznapi szűk –, vállban kibuggyozódott, lejjebb szűkre összevarrott. Könyök fölött ráhúzott gumival erősítették meg, melyen hátul színes szalagcsokor díszlik. Az ingujj végének jellegzetesen rendkívül széles, puha fodra leomlik az alsókarra. Pendelyüket 3 szél vászonból vagy gyolcsból varrják, széles derékpánton kantárokkal. 

A vállpántos farpárnát, a pofándlit ( csípőpárna) 15–20 cm-rel a derék alá helyezték s így a csípőnek nemcsak terjedelmét, de helyét is módosították. A hosszított derék a 20. sz.-ban egyre hangsúlyozottabb és a szoknya egyre rövidebb. A farpárnára csak ráakasztották a gyakran 10–15 db ráncos szoknyát, melyek 7–9 szélből álltak. A női csizma oldalt varrott, puha szárú, magas sarkú volt Hétköznap feketét, ünnepen pirosat, harmonikaráncosat viseltek, ennek talpára csikorgót, sarkára fémdarabokból csergő sarkantyút erősítettek. Hordtak bőr vagy bársony magas sarkú félcipőt is piros vagy fekete színben, színes szalagokkal díszítve, hozzá piros bokás kék harisnyát.