Mai cikkemmel egy kínai utazásra invitálom Önöket, néhány teával kapcsolatos történet segítségével.Mint azt már tudjuk, a tea története körülbelül 5000 évvel ezelőtt kezdődött Kínában. Shen Nong, aki bölcs, tudós császár és a művészetek kedvelője volt, megkövetelte, hogy egészségügyi okok miatt a vizet forralják fel ivás előtt. Egy nap, amikor birodalma látogatása közben kíséretével megpihent, szolgái épp az ivásra szánt vizet melegítették. Véletlenül száraz levél hullott a forró vízbe, s így az barnává lett. A tudományokban jártas császár érdeklődését felkeltette az új folyadék, megkóstolta, s igen frissítőnek találta. Így született meg - a mítosz szerint - a tea.

 A kínaiak régen orvosságként itták a teát, és úgy tartották, hogy elűzi az álmosságot, megszabadít a testességtől, megszűnteti a fejfájást, tisztává és frissé varázsolja a szellemi képességeket. A teázás szokása eleinte az uralkodók kiváltásága volt, hiszen a jó minőségű tealevelek előállítása rengeteg időt és szakértelmet kívánt. A szertartásszerű kora tavaszi szüret idején például – amikor a legértékesebb gyenge leveleket szedték – a munkásoknak tartózkodniuk kellett a hagymás, fűszeres ételektől és a haltól, nehogy leheletükkel megrontsák a teát.

A mind nagyobb mennyiségben való termesztés után azonban a tea ára is csökkenni kezdett, így a teaivás is egyre jobban elterjedt az országban. Lassan kialakultak azok a mai napig is élő szertarások, amelyek a tea elkészítését, felszolgálását és fogyasztását kísérték. Szigorú szabályok irányították pl. a vendégfogadást: a leültetett vendéget rögtön teával kellett kínálni, és addig nem kezdődhetett el a társalgás, amíg meg nem ivott egy csészével az italból. Az előkelő nevelés "tananyagába" beletartozott a teaszertartás ismerete is.

A Tang-dinasztia idején, 800-ban Lu Ju, aki fiatal korában buddhista szerzetes is volt, megírta három kötetes művét, a Csa-King-et, melyben a tea termesztésétől kezdve a tea készítéséig és fogyasztásáig végigköveti a tea útját. Könyve igen nagy hatású volt, később ebből fejlődött ki és vált művészetté a teaivás.
1000 körül, a Szung-dinasztia idején teaházakat, teaszobákat hoztak létre, amik az akkori társadalmi, szellemi élet kedvelt helyei lettek.

A teát eleinte főzték, és nem forrázták le, mint manapság. Az úgynevezett teakalácsot (mozsárban megtört gőzölt tealevelek kalács formájúra gyúrva) rizzsel, sóval, gyömbérrel, néha vöröshagymával ízesítve főzték meg. Tibetben és a Mongóliában a mai napig is így fogyasztják. A kínaiak teája keserű, enyhén fűszerezve sóval és kevés gyömbérrel.

Az iható Nagy Vörös Köntös

Semmi tévedés, létezik olyan Nagy Vörös Köntös, ami iható.
Természetesen nem holmi ruhadarabról van szó, hanem egy teáról. Ám nem sok embernek adatik meg az, hogy ezt a teát kortyolgassa, hiszen rettenetesen drága. 2002-ben egy aukción a Nagy Vörös Köntös néven ismert teának 20 grammjáért 4,5 millió forintnak megfelelő összeget fizetett egy boldog, dúsgazdag teaimádó.

Miért ilyen drága ez a tea?

Dél-Kína Fujian tartományában létezik egy teafajta, egész pontosan négy, vénségesen vén teafa, amely az idővel mit sem törődve már 300 éve ontja a leveleit. Nem elég, hogy ilyen matuzsálemi kort megértek, és természetesen csodának számítanak, hanem még a teájuknak is valami különleges gyógyerőt tulajdonítanak. Ezek után nem véletlen, ha világra szóló hírnévre tettek szert. A négy nagy öreg teafa, a Wuyi-hegy oldalán, mint egy színpadon áll, és várja a kíváncsi turistákat, mert mára bizony turistalátványosság lett belőlük.

Persze, vannak utódaik, mert a természet és az ember gondoskodott erről is. Ezek azok a teák, amelyeket jelenleg Xiaohongpao néven ismer a világ. Olcsónak ezek sem olcsók, de legalább nem kérnek értük milliókat. Fél kilójáért 200-300 dollárt fizetnek a jómódú vásárlók.