Akinek az életművét a következő oldalakon a nemzeti és hitbéli megmaradásunk példájaként fel szeretném mutatni, a két világháború közötti erdélyi magyar szociológia, társadalom- és művelődéspolitika talán legkiemelkedőbb egyénisége. Amit a népéért a sajnálatosan rövid termékeny életszakaszában megtett, joggal nevezte egy kortársa Apáczai Csere János-i tettnek.
1913-ban, Csíkszeredában született, középiskolai tanulmányait az ottani katolikus főgimnáziumban végezte. Már tizenhét éves korában megnyerte „A magyar falu XIX. századi irodalmunkban” c. dolgozatával az Erdélyi Helikon irodalomtörténeti pályázatát, ami egy életre meg is határozta elkötelezettségét a falvak népe mellett. 1930-tól a kolozsvári tudományegyetem joghallgatója, egyidejűleg a kincses város Lyceum Könyvtárában dolgozott. 1935 és 1940 között az Erdélyi Iskola c. folyóirat ifjúságnevelési rovatát vezette, emellett technikai szerkesztő. Az 1935-ben megindult első, majd a következő évben átalakított Hitel c. nemzetpolitikai szemle és a belőle kisarjadt mozgalom tényleges vezetőjének Venczel Józsefet tekinthetjük.
1938-1945 között az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (az EGE) statisztikai és birtokpolitikai ügyosztályvezetőjeként is dolgozott. 1941-ben Bálványosváralján ő vezette a legnagyobb szabású, monografikus igényű táj- és népkutatást Erdélyben, de egyben a korabeli Magyarországon is. Venczel az EGE keretében harmincfős kutatócsoport élén, résztanulmányokban, majd kötetben dolgozta föl a magyarság számára végtelenül diszkriminatív romániai földreform kérdéskörét. 1940-45-ig az Erdélyi Tudományos Intézet tanára, később egyben az ügyvezető igazgatója. A Bolyai Tudományegyetemen 1945-47 között a statisztikai tanszék élén tevékenykedett.
Az áldott emlékű Márton Áron római katolikus püspök vezetésével az 1947. évi párizsi békekonferencia magyar küldöttsége számára memorandumot szerkesztettek. A szülőföldje ismételt elszakításának a megakadályozása érdekében a memorandum etnikai térképét Venczel József készítette. E „bűnét” az új hatalom sohasem felejtette el. Először megfosztották a katedrájáról: 1948-tól az Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltárát rendezte már főlevéltárosi minőségben.
1950-ben, a püspök elleni koncepciós perben őrizetbe vették, majd másokkal együtt elítélték. Tizenegy évet töltött embertelen körülmények között különböző börtönökben, ahonnan megromlott egészségi állapotban szabadult. Ezután még további nyolc esztendeig csak méltatlan kottamásolói és kerámiafestői munkát végezhetett. Élete utolsó időszakában kerülhetett csak vissza a tudomány közelébe: az akkor már Babeş–Bolyai névre keresztelt egyetem szociológiai tanszékén alkalmazták egy falukutatási anyag munkálatainál. Halála előtt még megadatott neki, hogy a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztési módszerét kidolgozhatta, majd összeállíthatta az abba bekerülő címszavak jegyzékét. 1972-ben visszaadta lelkét a Teremtőjének.
Egész tevékenységében az önismereti, hungarológiai indíttatású kutatás szociális, művelődési és értelmiségnevelő programmal párosult. A tudomány nála sohasem öncél volt, hanem a cselekvést megalapozó eszköz, amely mellé még egy nagyon tiszteletre méltó morális alapállás, küldetéstudat adta a többletet. Felfogásában a művelődéspolitika egyenértékű a gazdaságpolitikával, elsődleges célja a nemzetvédelem. Az evolúció, a lassú, de tudatos építkezés híve volt, követve a hitelesek Széchenyit, Szekfűt, Németh Lászlót követő reformszemléletét. Össze tudta egyeztetni a megőrizve haladást, a cselekvést és a hagyománytiszteletet: a család, a faluközösség, az iskola, az egyház, a civil szerveződések, a nemzet szerepének a párhuzamos szem előtt tartása, a társadalmi szolidaritás alapelve mind-mind átszövi Venczel József gondolati és gyakorlati rendszerét. Transzilvanizmusában mindez jól megfér az együtt élő népek és hitvallások tiszteletével.
Venczel a 30-as évekbeli Erdély huszonéveseinek a nemzedékét nem kizárólag generációs, hanem eszmei, lelki társulásként határozta meg, amelyhez mindenki csatlakozhatott korkülönbség nélkül, aki a közös munkából: a szellemi programalkotásból és a gyakorlati kivitelezésből ki kívánta venni a részét. Konzervatív reformirányzatuk keresztény és nemzeti alapokon nyugodott, ám nyitott volt a nemzetmegtartás és -építés feladatát vállaló más világnézetű és vallású, jó szándékú szerzők és szakemberek irányába is.
A korabeli erdélyi magyarság csaknem háromnegyed része falun élt, következésképp Venczel a parasztságot az ottani magyar társadalomban minden törekvésnek elindítójaként és cél-okaként határozta meg. Gondolatrendszerében a „falumunka” kifejezés három, egymást kölcsönösen feltételező és egymásra épülő tennivalót takar: a tényfeltáró tárgyi-szellemi falukutatást, a népnevelési, egészségügyi, népszervezési falusi munkaszolgálatot és az értelmiségnevelést. Joggal tekinthetjük az erdélyi magyarságtudomány megalkotójának.
A venczeli életmű zöme máig korszerű, hisz szaktudományos alapokra épül, elmélet és gyakorlat egységét valósította meg, s ott találjuk benne azt az erkölcsi többletet, ami ha hiányzik egy társadalomkutatóból, akkor öncélúvá válhatnak a vizsgálatai. Eredményes társadalompolitika ma sem létezhet alapos kutatás és elemzés nélkül: aki a népesség megtartását, a népegészségügyet, a szociálpolitikát, az oktatás-nevelést és a kultúrát nem stratégiai ágazatként kezeli, a nemzete jövőjét ássa alá. Venczel József már akkor, máig érvényesen megállapította azt is, hogy „Közép-Európában csak egy magyar kultúra létezik, ha országhatárokkal elválasztott magyar népcsoportok is művelik. S ebben a kultúregységben világos a transzilvanizmus szerepe: kiképezni Erdély sajátos belső tényezőit a közép-európai magyar kultúrával egybehangzóan.” Munkássága tehát a megmaradásunk szempontjából máig nem vesztett az időszerűségéből, méltó a felmutatásra, fogódzót nyújthat a mai össznemzeti feladataink számbavételére és megoldására egyaránt.
1913-ban, Csíkszeredában született, középiskolai tanulmányait az ottani katolikus főgimnáziumban végezte. Már tizenhét éves korában megnyerte „A magyar falu XIX. századi irodalmunkban” c. dolgozatával az Erdélyi Helikon irodalomtörténeti pályázatát, ami egy életre meg is határozta elkötelezettségét a falvak népe mellett. 1930-tól a kolozsvári tudományegyetem joghallgatója, egyidejűleg a kincses város Lyceum Könyvtárában dolgozott. 1935 és 1940 között az Erdélyi Iskola c. folyóirat ifjúságnevelési rovatát vezette, emellett technikai szerkesztő. Az 1935-ben megindult első, majd a következő évben átalakított Hitel c. nemzetpolitikai szemle és a belőle kisarjadt mozgalom tényleges vezetőjének Venczel Józsefet tekinthetjük.
1938-1945 között az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (az EGE) statisztikai és birtokpolitikai ügyosztályvezetőjeként is dolgozott. 1941-ben Bálványosváralján ő vezette a legnagyobb szabású, monografikus igényű táj- és népkutatást Erdélyben, de egyben a korabeli Magyarországon is. Venczel az EGE keretében harmincfős kutatócsoport élén, résztanulmányokban, majd kötetben dolgozta föl a magyarság számára végtelenül diszkriminatív romániai földreform kérdéskörét. 1940-45-ig az Erdélyi Tudományos Intézet tanára, később egyben az ügyvezető igazgatója. A Bolyai Tudományegyetemen 1945-47 között a statisztikai tanszék élén tevékenykedett.
Az áldott emlékű Márton Áron római katolikus püspök vezetésével az 1947. évi párizsi békekonferencia magyar küldöttsége számára memorandumot szerkesztettek. A szülőföldje ismételt elszakításának a megakadályozása érdekében a memorandum etnikai térképét Venczel József készítette. E „bűnét” az új hatalom sohasem felejtette el. Először megfosztották a katedrájáról: 1948-tól az Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltárát rendezte már főlevéltárosi minőségben.
1950-ben, a püspök elleni koncepciós perben őrizetbe vették, majd másokkal együtt elítélték. Tizenegy évet töltött embertelen körülmények között különböző börtönökben, ahonnan megromlott egészségi állapotban szabadult. Ezután még további nyolc esztendeig csak méltatlan kottamásolói és kerámiafestői munkát végezhetett. Élete utolsó időszakában kerülhetett csak vissza a tudomány közelébe: az akkor már Babeş–Bolyai névre keresztelt egyetem szociológiai tanszékén alkalmazták egy falukutatási anyag munkálatainál. Halála előtt még megadatott neki, hogy a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztési módszerét kidolgozhatta, majd összeállíthatta az abba bekerülő címszavak jegyzékét. 1972-ben visszaadta lelkét a Teremtőjének.
Egész tevékenységében az önismereti, hungarológiai indíttatású kutatás szociális, művelődési és értelmiségnevelő programmal párosult. A tudomány nála sohasem öncél volt, hanem a cselekvést megalapozó eszköz, amely mellé még egy nagyon tiszteletre méltó morális alapállás, küldetéstudat adta a többletet. Felfogásában a művelődéspolitika egyenértékű a gazdaságpolitikával, elsődleges célja a nemzetvédelem. Az evolúció, a lassú, de tudatos építkezés híve volt, követve a hitelesek Széchenyit, Szekfűt, Németh Lászlót követő reformszemléletét. Össze tudta egyeztetni a megőrizve haladást, a cselekvést és a hagyománytiszteletet: a család, a faluközösség, az iskola, az egyház, a civil szerveződések, a nemzet szerepének a párhuzamos szem előtt tartása, a társadalmi szolidaritás alapelve mind-mind átszövi Venczel József gondolati és gyakorlati rendszerét. Transzilvanizmusában mindez jól megfér az együtt élő népek és hitvallások tiszteletével.
Venczel a 30-as évekbeli Erdély huszonéveseinek a nemzedékét nem kizárólag generációs, hanem eszmei, lelki társulásként határozta meg, amelyhez mindenki csatlakozhatott korkülönbség nélkül, aki a közös munkából: a szellemi programalkotásból és a gyakorlati kivitelezésből ki kívánta venni a részét. Konzervatív reformirányzatuk keresztény és nemzeti alapokon nyugodott, ám nyitott volt a nemzetmegtartás és -építés feladatát vállaló más világnézetű és vallású, jó szándékú szerzők és szakemberek irányába is.
A korabeli erdélyi magyarság csaknem háromnegyed része falun élt, következésképp Venczel a parasztságot az ottani magyar társadalomban minden törekvésnek elindítójaként és cél-okaként határozta meg. Gondolatrendszerében a „falumunka” kifejezés három, egymást kölcsönösen feltételező és egymásra épülő tennivalót takar: a tényfeltáró tárgyi-szellemi falukutatást, a népnevelési, egészségügyi, népszervezési falusi munkaszolgálatot és az értelmiségnevelést. Joggal tekinthetjük az erdélyi magyarságtudomány megalkotójának.
A venczeli életmű zöme máig korszerű, hisz szaktudományos alapokra épül, elmélet és gyakorlat egységét valósította meg, s ott találjuk benne azt az erkölcsi többletet, ami ha hiányzik egy társadalomkutatóból, akkor öncélúvá válhatnak a vizsgálatai. Eredményes társadalompolitika ma sem létezhet alapos kutatás és elemzés nélkül: aki a népesség megtartását, a népegészségügyet, a szociálpolitikát, az oktatás-nevelést és a kultúrát nem stratégiai ágazatként kezeli, a nemzete jövőjét ássa alá. Venczel József már akkor, máig érvényesen megállapította azt is, hogy „Közép-Európában csak egy magyar kultúra létezik, ha országhatárokkal elválasztott magyar népcsoportok is művelik. S ebben a kultúregységben világos a transzilvanizmus szerepe: kiképezni Erdély sajátos belső tényezőit a közép-európai magyar kultúrával egybehangzóan.” Munkássága tehát a megmaradásunk szempontjából máig nem vesztett az időszerűségéből, méltó a felmutatásra, fogódzót nyújthat a mai össznemzeti feladataink számbavételére és megoldására egyaránt.
Székely András Bertalan
0 Megjegyzések