A turul a magyar pogány ősvallás szereplője. Erre utal az is, hogy a turult Géza fejedelem koráig (X. század közepe) használták címerként a magyarok és a hunok. Géza korának legfontosabb eseménye a keresztény térítés erősödése, azaz a vallásváltás. Amiből következően a turult a kereszténység kedvéért hagyhatták el a címerből - nyilván éppen a jelkép pogány hiedelemvilághoz való kötődése miatt. Honfoglaló eleink számára a turul a pogány ősvallás Istenét jelképezte. Ez magyarázza meg, miért nem maradhatott a kereszténnyé vált uralkodóház címerében.

A pogány gyökerű turul csak a XIII-XIV. században bukkan fel ismét, méghozzá azokban a középkori krónikákban (Anonymus Gesta Hungaroruma, Kézai Simon, Kálti Márk krónikái), amelyek célja az uralkodóház legitimitásának alátámasztása, dinasztikus érdekek szolgálata volt.

Hosszú idő után a turult a XIX. század végén fedezték fel ismét, mint ősmagyar jelképet. A nemzeti öntudat megerősödésének idején új kultusza keletkezett Magyarországon. Ekkor már Szent István hagyományainak és az ország területi integritásának őrzőjeként emlegették. Az ábrázolás is megváltozott: míg az 1358-as, Kálti Márk-féle Képes Krónikában a magyar vitéz turulos zászlaján a madár csukott szárnnyal pihen, a Millenniumkor kitárt szárnyú, hazát oltalmazó madár képében születik újjá. A Millennium évében és az azt követő években koronás és Szent István-kardos turulszobrok lepték el Magyarországot.

A Millenium évében, 1896-ban hét turulmadaras emlékművet állítottak fel, méghozzá a munkácsi várhegyen, a nyitrai Zoborhegyen, a dévényi várhegyen, Pannonhalmán, a zimonyi várhegyen, Pusztaszeren és a brassói Cenk hegyen. A szobrokat Berczik Gyula műépítész, műszaki tanácsos készítette a Wekerle-kormány megbízására.

A helyszínek kiválasztását Anonymus gesztája nyomán a honfoglalással összefüggésben magyarázták: „A munkácsi emlék hivatva van elbeszélni, hogy e ponton lépett Árpád a haza földjére; a Zobor-hegyi emlék, hogy a hazánk síkságáig benyomult Morva Birodalmat a honfoglaló hadak a Kárpátok közül kiszorították, mert a haza egységének erre szüksége volt; ott, ahol a Duna hazánkba jő, a dévényi szobor, hogy Árpád a német elem határszélével szemben a haza határát ide ütötte fel; a pusztaszeri emlék hivatva van fenntartani, hogy a honfoglalás közben Árpád ... megtartotta az első magyar országgyűlést; a Cenk-hegyi emlék, hogy ... Erdély szintén elfoglaltatott, s a haza határa a délkeleti Kárpátok ormáig terjesztetett.”

A pannonhalmi és a zimonyi azonban kilép a honfoglalás keretei közül. Szent Márton hegyéről ugyanis csak annyit ír Anonymus, hogy „Árpád vezér meg nemesei ... mikor a hegyre felhágtak, Pannónia földjének szépségét látva igen megörültek”, s ez önmagában kevés alapot ad egy emlékműnek. Az évszázad múlva itt alapított kolostor és Szent István szelleme indokolja ennek létesítését. A zimony turul pedig „áttekint a Száván, Nándorfehérvárra: a Hunyadi, Kinizsi, Dugovics védte falakra.”

A szobroknak - a pannonhalmi és a pusztaszeri kivételével - a korabeli politikai felfogásnak megfelelően határvédő-figyelmeztető funkciójuk volt. A magyar állam területi integritásának megvédését voltak hivatva hangsúlyozni kifele a szomszédos államoknak üzentek a külső fenyegetést elhárítandó, befele az országot szétszakítással fenyegető nemzetiségeket figyelmeztették a magyar fennhatóságra.

A dévényi, munkácsi, zimonyi és brassói emlékművek az ország „négy kapuját” szimbolizálták. Közös jellemzőjük, hogy mindegyik „átnézett a határon”, azaz az országból kifelé fordult. Így címzettjük is egyértelmű: Ausztriával, Oroszországgal, Szerbiával és Romániával szembefordulva jelezték, hogy megvédik a magyar állam integritását.

A szobroknak belső figyelmeztető funkciójuk is volt: a nyitrai a felvidéki szlovákokat, a munkácsi a kárpátaljai ruténeket, a brassói az erdélyi románokat és szászokat, a zimonyi a délvidéki szerbeket és horvátokat volt hivatva a magyar állam integritására inteni.

„Te pedig emlékkő, állj az időknek végezetéig. Állj, míg a haza áll!” - ezzel a formulával zárult az az okirat, melyet mind a hét emlékmű alapkövében elhelyeztek az eljövendő ezredév reményével. A hét szoborból ma már csak a pusztaszeri áll.

A fenti hét, kormányzati kezdeményezésre felállított turulszobron kívül a Monarchia utolsó két évtizedében még számos turulszobor épült helyi kezdeményezésként.

Mindközül a legnagyobb a tatabányai (bánhidai) emlékmű, amelynek felállításáról 1896-ban Komárom vármegye közössége döntött, ám pénzhiány miatt csak 1907-ben avathatták fel. Donáth Gyula szobrászművész készítette a 15 méteres szárnyfesztávolságú, kiterjesztett szárnyú bronzmadarat, karjában karddal, fején a stilizált aranyozott Szent Koronával.

A trianoni diktátum után, az elszakított területeken ledöntötték, szétfűrészelték, beolvasztották a turulszobrokat, többségében még a huszas években. Megkezdődött tehát az utódállamok szimbolikus térnyerése, amelyet azonban nemcsak a turulszobrok sínylettek meg...

A két világháború között a turulszobrok második reneszánszukat élték: immáron a megcsonkolt országban, majd néhány évig a visszacsatolt területeken (például a partiumi Bihar településen, a bácskai Kishegyesen). Rengeteg turulszobros emlékművet emeltek az I. világháború hősi halottainak. Az 1919-es Tanácsköztársaság kommunistái által megrongált szobrokat - például a tatabányait - felújították.