Hős székelyek
1849 júliusában, Tuzson János őrnagynak, a maroknyi székely csapat vezetőjének, Bereck térségében értesülnie kellett arról, hogy Háromszéket az ellenség újra megszállta, vagyis ellenség között haladhat tovább. Rövid tájékozódás után, habozás nélkül kiválasztotta a legrövidebb utat s elindította egységét Kézdiszentkereszt felé, onnan Szárazpatakon keresztül a Kászon völgyében fekvő Kászonújfaluba érkezett. Itt érte utol az ellenség és máris harcba kellett bocsátkoznia Clam-Gallas osztrák főparancsnok alakulatával, majd a túlerő miatt 31-én este a Nyerges-tetőig vonult és itt kedvező terepviszonyok közt védelmi állásba helyezte a Moldvából szerencsésen kivezényelt zászlóaljat
És mekkora volt az ellenség ereje? Az orosz haditudósítói naplók szerint az egyesített orosz–osztrák Clam-Gallas által vezetett haderő mintegy 1200 főből állt. Egy ilyen túlerő ellen vállalni a harcot önmagában is nagy bátorság és hőstett volt. A székely különítmény nem habozott, bár a feladat veszélyeivel tisztában kellett lennie.
Bereck főterén, egy rögtönzött emelvényre, fiatal katona lépett fel. Félhosszú, barna haját fújdogálta az enyhe, július végi szellő. Arca kipirult, tekintetét körbe-körbe járatta a köréje gyűlt embereken.
- Bem tábornok üzenetét hoztam el! – szólalt meg, korához képest mély hangon.
Kitekerte a kezében lévő papírlapot, bele- bele nézett, de nem olvasta, saját, lelkesítő szavaival mondta el Bem üzenetét.
- Az oroszok minden hadüzenet nélkül Magyarország területére és Erdélybe újra behatoltak. Mivel a magyarok az oroszokkal életre, vagy halálra küzdenek, azt szeretnék, hogy az orosz járom alatt nyögő szomszéd országok is szabadok legyenek! Moldvaiak! Ha szabadok akartok lenni, keljetek fel! Kétszáz székely katona elindult Nyerges-tető felé, hogy megállítsa az orosz-osztrák seregek beözönlését Erdélybe. Moldvaiak, ha nem akarjátok az orosz rabigát, csatlakozzatok hozzánk! Gyertek velünk, megállítani az oroszokat! – lelkesítő szavai messze szálltak.
A morvai asszonyok közelebb húzódtak, a férfiak kicsit távolabbról hallgatták a lelkesítő szavakat.
- A hazánkat újra el akarják foglalni! Moldvai férfiak, ne hagyjátok, hogy gyermekeitek és asszonyaitok rabigában sínylődjenek! Meg kell és meg tudjuk állítani az orosz és osztrák inváziót! Bem tábornok visszafoglalta Erdélyt, kiűzte a betolakodókat! Most Nyerges felől próbálkoznak behatolni szülőföldünkre! Védjük meg hazánkat! Moldva ifjai csatlakozzatok a mindenre elszánt székely ifjakhoz, akik már útban vannak Nyerges felé! Ők életük árán is megvédik hazájukat, Erdély földjét!
Lelkes szavait néma csend követte.
Egy feketébe öltözött idősasszony lépett az emelvény elé.
- Mond neked valamit ez a név: Avram Lancu? –kérdezte csendes.
A fiatalember nagyot nyelt.
- Igen. - felelte szomorúan. – Kisenyedi vagyok. 1848. október 14-én a románok 140 embert, férfit, nőt, gyermeket mészároltak le. Köztük voltak a szüleim és a bátyám két gyönyörű gyermeke.
- Én Székelykocsárdi vagyok. – mondta csendesen, könnyeivel küszködve az idősasszony.
- A falumban 60 magyart végeztek ki. Az egész családomat megölték.
Egy idős ember lépett hozzájuk.
- Nálunk Boklyán 30 magyart gyilkoltak le. – keze ökölbe szorult.
Egy borzas hajú férfi fellépett az emelvényre, kicsit félre tolta a toborzó fiatalembert. Kezében összetekert papírokat szorongatott.
- Moldva népe! Ébredjetek! Ne hagyjátok, hogy ezek a szörnyűségek újra megtörténjetek! Ne várjátok ölbe tett kézzel, hogy népirtók lemészároljanak benneteket! Emlékezettetőül, vagy elrettentésül felolvasom nektek azon gaztetteket, melyeket a román lázadók követtek el Erdélyben az elmúlt ősszel és idén tavasszal. - hangja ércesen csengett a néma csendben.
Az emelvény körül egyre nagyobb tömeg gyűlt össze. Mivel hetivásár volt a szomszédos falvakból is sokan eljöttek.
- Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg. – kezdte el a felsorolást a borzas férfi.
- Balázsfalván és környékén 400 magyar mészároltak le. Szintén legyilkolták Mikeszásza teljes magyar lakosságát. Zalatna bányavárost felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 700 magyar esett itt áldozatul. Október 23-án Boroskrakko és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200 volt. Október 28-ról 29-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki. Október 29-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg. Borobocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki. Algyógyon 85 magyart gyilkoltak meg. Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva. Soroljam még? - kérdezte szemében, gyűlölet fénye izzott.
Egy fiatal lány csatlakozott az emlékezőkhöz.
- A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Lancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.
A tömeg némán, párás szemmel hallgatott. Sokan közülük személyesen élték meg a szörnyűségeket, csodával határos módon menekültek meg.
Az idősasszony szemét törölgetve suttogta maga elé.
- Még el sem hervadt a virág a sírjukon.
Az emelvényen a férfi rendületlenül sorolta tovább.
- Ez még nem volt elég a népirtóknak! Még a pópák is megtették a magukét! A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente Sever és Prodan Simion pópák vezetésével felkelők rohanták meg Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították.
1849 májusában Abrudbányán mészároltak le megközelítőleg 1000 magyart, valamint Bucsesden még 200-at.
Összetekerte a papírlapokat.
- Moldvaiak! Gyertek velünk, segítsük a székely ifjakat, hogy ezek a szörnyűségek soha többé ne ismétlődjenek meg népeinkkel!
Néhány fiatalember az emelvényhez lépett, alig voltak húszan. A nép lassan oszlani kezdett.
Hajnali ködpára takarta a Nyerges-tetőt ezen az augusztusi reggelen. A hatalmas fenyők sejtelmesen susogtak, mintha a lágy szellő titkot suttogott volna a lomboknak.
Egy lovas csapat kaptatott fel a hegyoldalon. A tetőre érve leugrottak lovaik hátáról, ahol a székely katonák táboroztak.
Tuzson őrnagy már várta a felderítőket.
- Őrnagy úr, az oroszok már nagyon közel járnak. – jelentette az ifjú katona, szemében harci tűz égett.
- Köszönöm Balázs!
Maga köré intette tisztjeit.
- Én felmegyek, a hegytetőre onnan irányítom a támadást. Gábor, az ágyúkat vigyétek az útra, de csak annyira, hogy a kaptatón feljövő oroszok csak akkor vegyék észre, amikor már tüzet nyitunk rájuk! Az ágyúk mellé annyi katonát állíts, hogy folyamatosan tudjanak tüzelni. Remélem a puskapor nem ázott el a tegnapi nagy esőben.
- Nem Uram! Ma reggel ellenőriztem.– válaszolta a magas, fiatal tüzértiszt.
- Balázs! - fordult a lovasság parancsnoka felé - A felderítők folyamatosan figyeljék az ellenség mozgását. Nem szeretném, ha valahol ösvényt találnának és bekerítenének minket.
- Őrnagy úr, ez képtelenség! Úgy ismerem a Nyergest, mint a tenyeremet! Ide csak az úton lehet feljutni, olyan meredek a hegyoldal, hogy még gyalogosan sem meri megkockáztatni senki.
- Rendben, de azért nem árt az óvatosság.
- Csaba a gyalogság vonuljon fedezékbe, minden puska és karabély legyen megtöltve. – fordult a szőke hajú, még szinte gyermek fiú felé.
Csaba bólintott szemében huncut fény csillant.
- Őrnagy úr! Ne nagyon lőjék szét a seggüket, hagyjanak nekünk is belőlük. Nem szeretnék szégyenszemre haza menni azzal, hogy még a puskámat se próbáltam ki. – szeretettel simogatta meg fegyverét, melyet nem régen kapott az őrnagytól.
- Lesz módod kipróbálni. – válaszolta mosolyogva Tuzson, de szemében aggodalom látszott.
- Milyen fiatal és lelkes, látszik, hogy még nem hallott ágyúdörgést! – ingatta a fejét Bálint, az öreg zupás katona.
Ő végig harcolta a szabadságharcot és most is önként vállalkozott erre a szinte reménytelennek látszó csatára.
- Ne hidd! Szinte még gyerek volt, amikor bátyjával, Balázzsal beálltak Bem tábornok seregébe. Két veszett székely! Ott voltak minden csatában és félelmet nem ismerve, úgy harcoltak, mint két oroszlán. – szemével követte Csabát, aki bátyjához érve először mókásan meghajolt, majd gyengéden hátba vágta.
- Valamit nem értek. Balázs lovon, Csaba gyalogosan? – szemével ő is követte a magas, jó kiállású ifjút, aki éppen összeölelkezet fivérével.
- Két árva gyerek, egyetlen örökségük két ló volt. Csaba lovát kilőtték alóla, Szeben győzedelmes bevételénél. Akkor megfogadta, hogy soha többé nem ül lóra. – válaszolta az őrnagy.
Tuzson János néhány katonával felkaptatott a magas fenyőkkel borított hegytetőre. Onnan jól rá lehetett látni a tetőre vezető útra. Az oroszok minden elővigyázat nélkül vonultak hosszú sorban felfelé.
- Ezek vagy nagyon ostobák, vagy nem számítanak arra, hogy itt vagyunk. – nevetett Bálint.
- Valóban elővigyázatlanok, de nekünk ez a szerencsénk. – válaszolt az őrnagy, bajsza alatt elnyomva egy mosolyt.
Kilépett a fák takarásából a másik irányba és elégedetten nyugtázta, hogy az ágyúkat már felállították az ellenségre várva. Az orosz seregek már lőtávolságba kerültek, Tuzson felemelte jobb kezét, az ágyúk mögött várakozó tüzérek felé, majd kiadta a tűzparancsot.
Sorra dördültek el az ágyúk, iszonyú kartácstüzet zúdítva a mit sem sejtő ellenségre. A hajnali csendben az ágyúk dörgését a magas hegyek visszhangozták. Az orosz sereg elejét szinte lesöpörték az útról. Még fel sem ocsúdtak, az előbbre tolt ágyúkból ismét zúdult rájuk a kartácstűz. Az ágyúk dörgése, és az ellenség sebesültjeinek fájdalmas kiáltása töltötte be a Nyerges-tetőt.
Miután kissé felszállt a füst, az erdő szélén álló Csaba, aki a fák takarásából nézte az iszonyú pusztítást, hangos üdvrivalgásba tört ki. A székely ifjak vele együtt örvendeztek.
Tuzson a felszálló füst után felmérte az ágyúk okozta veszteséget, az ellenség soraiban. Az orosz katonák fejvesztetten menekültek visszafelé, de a parancsnokok visszavezényelték őket, igaz most már némi fedezéket keresve.
Egy lovas katonát küldött le a tüzérekhez az újabb paranccsal. Az őrnagy még előbbre vezényelte az ágyukat, most már nem csak az utat lövette, hanem az út két oldalán fedezékben előre nyomuló ellenséget is.
Az egyoldalú támadás délig tartott, hatalmas veszteséget okozva az ellenségnek, és mérhetetlen büszkeséget és önbizalmat a bátor 200 székely katonának.
Tuzson megbeszélést tartott vezetőivel.
- Ez nem lesz így jó! Az oroszok elesett társaikat használják fedezékül. Az ágyúink egyre kisebb veszteséget okoznak, csak a lőszert pazaroljuk. Valahogy meg kell tisztítani az utat.
- Őrnagy úr, néhány ágyút vigyünk fel oda, arra tisztásra, onnan lőjük őket. Az ellen nincs fedezékük, hiszen felülről kapják az áldást. – javasolta Gábor.
Amíg néhány ágyút lovak segítségével felvonszoltak a kijelölt helyre, addig az őrnagy újra elfoglalta helyét a hegytetőn. Az ellenég sem tétlenkedett ez idő alatt. Ágyúakat felállították és lőni kezdték a védőket. Az első lövések a felállított székely ágyúk mögött csapódtak a földbe, szétszaggatva az ott lapuló katonák testét. Ettől kezdve már komoly csata alakult ki. Az oroszok belőtték ágyúiakkat, nagy veszteségeket okozva az székelyeknek. Hatalmas hangzavar verte fel a Nyerges- tető csendjét, ágyúk dörgése, sebesültek jajgatása, kidőlő fenyőfák recsegése, sziklákról visszapattanó lövegek süvítése.
- Őrnagy úr! Az oroszok közül valaki onnan fentről irányítja a tüzéreiket, azért tudnak ilyen pontosan célba találni. Engedje meg, hogy becserkésszük. – kérte Balázs, az út túloldalán emelkedő hegytetőre mutatva.
- Rendben! Vigyen magával annyi katonát, amennyit jónak lát. – válaszolta némi töprengés után Tuzson.
Balázs elégedett mosollyal nyugtázta az engedély és elindult, de az őrnagy utána szólt.
- Balázs! Csak semmi meggondolatlanság!
Balázs bólintott, majd leszaladt és maga köré gyűjtött jó néhány fiatal bajtársat.
Tuzson szemével követte őket, míg el nem tűntek a túloldal magas fenyői között. A tüzérek heves ágyútüzet nyitottak az ellenségre, füstbe burkolva a harcteret, így fedezték Balázs kis csapatát.
Balázs és Csaba egymás mellet kúszott a lehullott tűleveleken, őket követték a többiek. Lőfegyver nem volt náluk, csak tőröket vihettek magukkal. A hegygerincre érve, még a fák takarásában, meglátták azt az öt orosz katonát, akik a tüzéreket irányították.
Balázs félkört írt le kezével, ezzel jelezte, hogy kerítsék be az ellenséget. Az egyik székely keze alatt megreccsen egy száraz ág, mire az oroszok felkapták fejüket. Balázs haragosan nézett az elővigyázatlanra és bár még elég messze voltak az ellenségtől, kénytelen volt támadást indítani. Rövid kézitusa után, sikerült legyőzni a meglepett ellenséget, de az egyik hangos kiáltással jelezte a támadást a hegyoldalban lapuló társainak. Az oroszok heves tűz alá vették őket. Hárman azonnal meghaltak, ketten megsérültek.
- Gyerünk, tűnjünk el! - adta ki a parancsot Balázs.
A két sebsültet a hátukra vették és amilyen gyorsan csak lehetett vissza mentek a táborba.
Miután az őrnagynak beszámolt Balázs a látottakról, Tuzson a gyalogság egy részét, felküldte a hegygerincre, hogy az onnan settenkedő ellenséget megállítsák.
A maroknyi székelynek sikerült újra és újra visszaverni a hatalmas orosz túlerő támadását.
- Őrnagy úr! Jönnek a morvaiak! – kiáltott fel Gábor.
Lázárfalva felől egy kisebb csapat közeledett, élükön a Berec főterén toborzó fiatalember, és a borzas hajú férfi lépkedett. A csapat mögött néhány társzekeret húztak a fáradt lovak. A szekerek meg voltak rakva élelmiszerrel, amit a morvai asszonyok gyűjtöttek össze.
Tuzson homlokát ráncolva várta a közeledőket.
- Őrnagy úr, ennyi tellett a moldvaiaktól. – szabadkozott Áron, a toborzó.
- Ez nem sok. – válaszolta Tuzson, szomorúan.
- Az oroszok és a románok megfenyegették Moldva lakosságát, ha csatlakoznak a magyarokhoz, szörnyű megtorlás következik. – lépett melléjük a borzas hajú férfi.
Az őrnagy kérdőn nézett rá.
- Őrnagy úr, engedje meg, hogy csatlakozzam. Mihály a becsületesen nevem. Poéta vagyok, a Segesvárnál hősi halált halt Petőfi Sándor barátja és harcostársa.
- Mihály barátom itt tollal nem sokra megy. – szólalt meg mellettük gúnyosan az öreg Bálint.
- Jó öreg, én a karddal legalább olyan jól bánok, mint a tollal! – felelte, fejét büszkén felemelve.
A szóváltásnak az orosz ágyúk dörgése vetett véget. Szinte minden talpalatnyi földet elárasztottak a lövedékek. Mindenki fedezékbe vonult. Miután az ágyúzás elcsendesedett, a sebesülteket gyorsan bekötözték, a halottakat felhordták a Nyerges- tető egy csendes helyére.
Tuzson szomorúan állt fölöttük. Életerős, elszánt ifjak feküdtek szép sorjában lábai előtt. Már több volt a halott katona, mint az élő.
A Nap lassan lemenőben volt. A csatatér elcsendesedett. A fáradt sereg kicsit megpihent.
- Győztünk! – kiáltott fel Csaba lelkesen, felfelé rohanva az útról. – Az oroszok visszavonulnak!
A katonák felugrottak örömükben, összevissza ugráltak, sapkáikat a levegőbe repítve.
Lázárfalva felől egy lovas vágtatva közeledett, porfelhőt kavarva maga mögött.
Tuzsonhoz érve leugrott lova hátáról.
- Őrnagy úr, bekerítettek bennünket! Egy román pásztor a hátunkba vezette az orosz sereget! – jelentette a felderítő katona.
Az örömmámort elsöpörte az árulás szörnyű híre.
- Feladjuk Nyergest, visszavonulunk! – jelentett ki határozottan Tuzson.
- Van egy hegyi ösvény, ami levezett Csíktusnádra, onnan biztonságban elérhetünk Udvarhelyre. – javasolta az egyik újonnan érkezett morvai férfi.
- Indulás, amíg nem késő! – adta ki a parancsot az őrnagy.
- Mi nem megyünk őrnagy úr! – szólalt meg a háta mögött Balázs.
Tuzson megfordult és szemben találta magát a székely ifjakkal.
- Ez parancs Uraim! – felelte.
- Őrnagy úr, vigye magával a sebesülteket, mi maradunk! – válaszolta elszántan Csaba.
- Én is maradok! – mormogta maga elé az öreg Bálint.
- Ez öngyilkosság! Semmi esélyünk sincs! – kiabálta mérgesen Tuzson.
- Ez nem esély kérdése, ez hazaszeretet. – állt a maradók közé a poéta Mihály.
Tuzson tehetetlenül nézett rájuk, majd fejet hajtott előttük és elindult maroknyi seregével és azzal a néhány sebesülttel, aki vele tartott.
A székely ifjak és az öreg zupás, némán néztek a távozók után. Tudták, hogy maradásukkal megásták Nyerges-tetőn a sírjukat. A magas fenyők zúgva hajladoztak a feltámadt szélben.
Gábor a még használható ágyúkat és lövedékeket felhordatta az út jobb oldalán álló magaslatra.
Minden puskát és tiszti karabélyt megtöltöttek, úgy várták az ellenséges túlerőt.
Nem kellett sokáig várniuk.
Az úton mindkét irányból özönlött az ellenség. A székely ágyúk rendet vágtak soraikban, de nem tudták megakadályozni, hogy az oroszok ágyúikat felállítsák velük szemben.
Az ellenséges ágyútűz megtette hatását. A székelyek maroknyi csapata szinte megsemmisült.
Amint az oroszok látták, hogy a székelyek már nem tüzelnek, leállították a támadást.
- Székelyek! Adjátok meg magatokat! – kiáltotta a román pásztor a beállt csendbe.
Bálint, Csaba, Gábor és még három katona, több sebből vérezve, lassan felemelkedett. Kezükben puskájukat szorongatva. Csaba megcsókolta fegyverét. Körülöttük nem voltak sebesültek, csak békés halottak.
- Soha nem adjuk meg magunkat! – mondták szinte egyszerre.
Mellettük az öreg Bálint már nem tudott felállni, mindkét lábát ellőtték. Puskáját lassan megtöltötte, kicsit homályosan látott. Megrázta fejét, látása kitisztult, célzott és lőtt.
A román pásztor holtan terült el földön. Bálint győzedelmes mosollyal a száján, szép lassan letette fejét a véres földre és meghalt.
Gábor a jobb kezében szorongatott székely zászlót a földbe szúrta.
- Hazánkért, Erdélyért! – kiáltották az ifjú székelyek.
Vállukhoz emelték puskáikat és kilőtték utolsó töltényeiket.
Orosz sortűz volt a válasz. A hős székely ifjak lassan előre dőltek, karjukat széttárták, magukhoz ölelve szeretett hazájuk földjét.
Az orosz parancsnok megállt fölöttük, kiemelte a földből a székely zászlót, megdöntötte, azzal tisztelgett hősiességük előtt.
A hős székelyeket a Nyerges –tetőn temették el, megadva nekik a végtisztességet.
„Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
Székely himnusz részlet.
(Az adatokat a Wikipédiából vettem át.)
0 Megjegyzések