A 21. születésnapja felé közelítő Sors Tamás Peking után Londonban is paralimpiai bajnok lett 100 méteres pillangóúszásban. A pécsi fiatalember egyelőre élvezi az úszást, de nem gondolja, hogy élete végig a medencéhez láncolja magát. Helyette tanul, most éppen jogot, a pécsi egyetemen
A paralimpia előtt mindenütt Sors Tamással lehetett találkozni:
óriásplakáton mosolygott, a televízióban imázsfilm főszereplője volt és
még sorolhatnám. Nem féltél, hogy ez visszaüt majd Londonban?
Izgultam persze, de azért úgy voltam vele, hogy amikor a sport a fontos, akkor csak azzal szabad foglalkoznom. Próbáltam azt az utat követni, amit Pekingben már végigjártam, úgy gondoltam, hogy ha mindent ugyanúgy, ugyanakkor csinálok, mint négy éve, akkor az biztosan jó lesz. Elismerem, a riportok, a szereplések miatt féltem. Nem attól, hogy meg kell jelennem, hanem attól, hogy rossz irányba befolyásolja a teljesítményemet. Szerencsére nem vett el belőle semmit.
Volt kimondott célod, vagy úgy voltál vele, hogy „én már Pekingben nyertem aranyat, most nyugodtan úszhatok”?
Magamra tettem a terhet, hogy meg akarom védeni a 100 méteres pillangóúszás bajnoki címét. Nagyon fárasztó volt, különösen az utolsó pár hét. Testben és lélekben is elfáradtam, eldöntöttem, még egyszer ilyen nem lesz. Szeretetből akarom csinálni. 2014-ben Rióban talán már tényleg elmondhatom magamról, nincs rajtam nyomás, hanem azért vagyok ott, mert szeretem ezt az egészet.
Most hobbi volt vagy munka az úszás?
Inkább valamiféle fanatizmusnak mondanám. Nagyon akartam nyerni, tudtam, hogy képes vagyok rá. A végére már abszolút akaratból ment minden.
Ezek után csalódott lettél volna, ha csak ezüstöt nyersz?
Biztosan. Nagyon… Kellett volna egy kis idő, amíg észhez térek. A fő számomban nem szeretek veszíteni. A világcsúcsot buktam, pedig sokáig én tartottam, de az olimpiai aranyhoz ragaszkodtam. Örülök, hogy így alakult.
A két olimpia, a pekingi és a londoni között volt hasonlóság?
Persze. Mindkettőn vízben úsztam… Más nem jut eszembe. Teljesen más volt a kettő. Négy éve fiatalabb voltam, az volt az első paralimpiám, vitt a forgatag, így ha akarnék, sem találnék hasonlóságot.
Egyetértesz azzal, hogy London újra emberközelivé tette az olimpiát?
Abszolút. Nem bizonyítási eljárás zajlott, hanem sportvetélkedő. Rengeteg emberrel. Nagyon sportszeretőek a londoniak, Pekingben nem láttam ennyi szurkolót, az biztos. A paralimpián is mindenhol telt ház volt, őrjöngtek a lelátókon. Hihetetlen sportszeretettel találkozhattunk.
Úsztál már ennyi ember előtt?
Soha az életben. Ez volt az első, el lehet képzelni, mennyire örültem neki.
A londoni szereplés után könnyebb lesz Magyarországon elfogadni és elfogadtatni a parasportolókat?
Szerintem sokkal inkább, mint korábban. Londonnak nagyobb volt a visszhangja, köszönhetően főleg a közösségi oldalaknak és a médiának. Jobban felfigyeltek ránk, sokat változott a megítélésünk, és látják, hogy nálunk is egyre nő a színvonal.
És milyenek a hétköznapok? Hogyan készültök például?
Ugyanúgy, mint mondjuk Cseh Laciék. Reggel kelünk, tizenegyet edzünk egy héten, méghozzá az épekkel együtt.
Van köztetek rivalizálás?
Hajaj! Bár parasportolók vagyunk, a vízben észre sem vesszük a különbséget, csak versenyzünk egymással. Egészséges versenyszellem uralkodik. Tudom, hogy csak akkor vagyok első, ha mindenkit legyőzök, tudom, hogy nem verhetnek meg – nálam például ilyen gondolatok jönnek elő.
Hogyan kerültél az uszodába?
Véletlenül. Amikor én elkezdtem úszni, Pásztory Dóri volt éppen sikeres, és ő Pécsett úszott. Reklám volt a klubnak, reklám volt az úszásnak, sokat segített a választásban.
Ha nem úszol, civilként mivel foglalkozol?
A diákéletemet élem. A pécsi jogi egyetemre járok, igaz, az elmúlt évem passzív volt. Most még pihenek egy kicsit, de szeptember végén már biztosan bejárok az órákra.
El tudod képzelni magad ügyvédként?
Az biztos, hogy nem akarok életem végéig a sporttal foglalkozni. Régebben beiratkoztam a sportszervezői szakra, de rájöttem, túl sok lenne a sport. A fiatal koromat az úszással töltöttem, és úgy voltam vele, szeretnék egy komolyabb iskolába beiratkozni, egy komolyabb iskolát elvégezni.
Öt-tíz év múlva hol és hogyan szeretnéd látni magad?
Remélem, addigra befejezem a sulit és elmondhatom, hogy a riói olimpiát is megjártam. De ennyire nem akarok előre tervezni, mert nem szeretnék abba a hibába esni, hogy mindent egy lapra teszek fel. Egyszer minden véget ér. Az úszás is, az iskola is, minden.
Rióban összejöhet a mesterhármas?
Nem tudom. Remélem… Jó lenne! Négy év sok idő. Bár még el kell telnie egy kis időnek, amíg lemegyek az uszodába. Pont most gondoltam arra, hogy jó lenne úszni egyet.
Mennyi időbe telt lebeszélni magad erről?
Amíg belegondoltam egy tízes szériába. Egyből biztosnak éreztem a talajt a lábam alatt. Maga az úszás viszont már hiányzik. Csak nem a medencében, hanem mondjuk egy strandon.
(Fotó: Bruzák Noémi)
Izgultam persze, de azért úgy voltam vele, hogy amikor a sport a fontos, akkor csak azzal szabad foglalkoznom. Próbáltam azt az utat követni, amit Pekingben már végigjártam, úgy gondoltam, hogy ha mindent ugyanúgy, ugyanakkor csinálok, mint négy éve, akkor az biztosan jó lesz. Elismerem, a riportok, a szereplések miatt féltem. Nem attól, hogy meg kell jelennem, hanem attól, hogy rossz irányba befolyásolja a teljesítményemet. Szerencsére nem vett el belőle semmit.
Volt kimondott célod, vagy úgy voltál vele, hogy „én már Pekingben nyertem aranyat, most nyugodtan úszhatok”?
Magamra tettem a terhet, hogy meg akarom védeni a 100 méteres pillangóúszás bajnoki címét. Nagyon fárasztó volt, különösen az utolsó pár hét. Testben és lélekben is elfáradtam, eldöntöttem, még egyszer ilyen nem lesz. Szeretetből akarom csinálni. 2014-ben Rióban talán már tényleg elmondhatom magamról, nincs rajtam nyomás, hanem azért vagyok ott, mert szeretem ezt az egészet.
Most hobbi volt vagy munka az úszás?
Inkább valamiféle fanatizmusnak mondanám. Nagyon akartam nyerni, tudtam, hogy képes vagyok rá. A végére már abszolút akaratból ment minden.
Ezek után csalódott lettél volna, ha csak ezüstöt nyersz?
Biztosan. Nagyon… Kellett volna egy kis idő, amíg észhez térek. A fő számomban nem szeretek veszíteni. A világcsúcsot buktam, pedig sokáig én tartottam, de az olimpiai aranyhoz ragaszkodtam. Örülök, hogy így alakult.
A két olimpia, a pekingi és a londoni között volt hasonlóság?
Persze. Mindkettőn vízben úsztam… Más nem jut eszembe. Teljesen más volt a kettő. Négy éve fiatalabb voltam, az volt az első paralimpiám, vitt a forgatag, így ha akarnék, sem találnék hasonlóságot.
Egyetértesz azzal, hogy London újra emberközelivé tette az olimpiát?
Abszolút. Nem bizonyítási eljárás zajlott, hanem sportvetélkedő. Rengeteg emberrel. Nagyon sportszeretőek a londoniak, Pekingben nem láttam ennyi szurkolót, az biztos. A paralimpián is mindenhol telt ház volt, őrjöngtek a lelátókon. Hihetetlen sportszeretettel találkozhattunk.
Úsztál már ennyi ember előtt?
Soha az életben. Ez volt az első, el lehet képzelni, mennyire örültem neki.
A londoni szereplés után könnyebb lesz Magyarországon elfogadni és elfogadtatni a parasportolókat?
Szerintem sokkal inkább, mint korábban. Londonnak nagyobb volt a visszhangja, köszönhetően főleg a közösségi oldalaknak és a médiának. Jobban felfigyeltek ránk, sokat változott a megítélésünk, és látják, hogy nálunk is egyre nő a színvonal.
És milyenek a hétköznapok? Hogyan készültök például?
Ugyanúgy, mint mondjuk Cseh Laciék. Reggel kelünk, tizenegyet edzünk egy héten, méghozzá az épekkel együtt.
Van köztetek rivalizálás?
Hajaj! Bár parasportolók vagyunk, a vízben észre sem vesszük a különbséget, csak versenyzünk egymással. Egészséges versenyszellem uralkodik. Tudom, hogy csak akkor vagyok első, ha mindenkit legyőzök, tudom, hogy nem verhetnek meg – nálam például ilyen gondolatok jönnek elő.
Hogyan kerültél az uszodába?
Véletlenül. Amikor én elkezdtem úszni, Pásztory Dóri volt éppen sikeres, és ő Pécsett úszott. Reklám volt a klubnak, reklám volt az úszásnak, sokat segített a választásban.
Ha nem úszol, civilként mivel foglalkozol?
A diákéletemet élem. A pécsi jogi egyetemre járok, igaz, az elmúlt évem passzív volt. Most még pihenek egy kicsit, de szeptember végén már biztosan bejárok az órákra.
El tudod képzelni magad ügyvédként?
Az biztos, hogy nem akarok életem végéig a sporttal foglalkozni. Régebben beiratkoztam a sportszervezői szakra, de rájöttem, túl sok lenne a sport. A fiatal koromat az úszással töltöttem, és úgy voltam vele, szeretnék egy komolyabb iskolába beiratkozni, egy komolyabb iskolát elvégezni.
Öt-tíz év múlva hol és hogyan szeretnéd látni magad?
Remélem, addigra befejezem a sulit és elmondhatom, hogy a riói olimpiát is megjártam. De ennyire nem akarok előre tervezni, mert nem szeretnék abba a hibába esni, hogy mindent egy lapra teszek fel. Egyszer minden véget ér. Az úszás is, az iskola is, minden.
Rióban összejöhet a mesterhármas?
Nem tudom. Remélem… Jó lenne! Négy év sok idő. Bár még el kell telnie egy kis időnek, amíg lemegyek az uszodába. Pont most gondoltam arra, hogy jó lenne úszni egyet.
Mennyi időbe telt lebeszélni magad erről?
Amíg belegondoltam egy tízes szériába. Egyből biztosnak éreztem a talajt a lábam alatt. Maga az úszás viszont már hiányzik. Csak nem a medencében, hanem mondjuk egy strandon.
(Fotó: Bruzák Noémi)
0 Megjegyzések