A magyar történelmi tankönyvekben úgy emlegetik augusztus 29-ét, mint hazánk történetének legszerencsétlenebb napját, amikor a mohácsi vészt követően vége lett a középkori Magyar Királyság virágzásának. Vajon, tényleg olyan végzetes vereséget szenvedtünk? Gyors mozgósítás 1526. augusztus 29-én a gyorsan összeszedett magyar sereg összecsapott az oszmán törökök alaposan kiképzett és szervezett hadával. A déli határok védelmének elhanyagolása, a török had erejének alábecsülése vezetett a mohácsi vereséghez. Az összegyűlt magyar csapatokból sokan nem is vettek részt az ütközetben, hiszen az ország más részein is állomásoztak jól mozgósítható erők. Szapolyai erdélyi serege sem ért oda a csatára, az idő rövidsége miatt nem tudták elérni Mohácsot. Mások a kulcsfontosságú erősségeket védtek (például Visegrádon a Szent Koronát). Az ütközetről tudósító Brodarics István kancellár szerint csupán huszonnégy- vagy huszonötezren voltak a magyarok, akiknek egy háromszázezer főre becsült sereggel kellett megküzdeni.
A király halála Augusztus 29-én, Keresztelő János fővételének a napján megkezdődött a csata, ahol a túlerőben lévő törökök alig másfél óra alatt arattak győzelmet. Sok főnemes és egyházi méltóság maradt a csatamezőn, de sokakat a csata után törökök fejeztek le. A legnagyobb veszteség II. Lajos király halála volt, hiába menekítették ki az ágyúzáporból, nem jutott messze. A korhű beszámoló nem tud arról, hogy a király a Csele-patakban fulladt meg, hanem a következőket írta el: „A mocsár is nem egyet nyelt el mély örvényeiben: sokan azt mondták, hogy a király is ott pusztult el. Azonban később egy meredek part hasadékában lelték meg Mohács fölött, félmérföldnyire a Csele nevezetű falu alatt. Ezen a helyen akkor a Duna áradása miatt a szokottnál magasabban állott a víz: itt fulladt bele a vízbe lovával együtt úgy, ahogy fel volt fegyverkezve. Még mások is vesztek itt el, valamivel arrább találták Trepka András és Aczél István holttestét.” Utóbbiak a király védelmére voltak kirendelve. Nagyon valószínű, hogy a király nem természetes úton távozott az élők sorából.
Mohács után Bár a csatavesztés a maga korában volt olyan mérföldkő, mint ahogyan a hazai történészek beállítják, a törökök például egy rövid portya után kivonultak. Az oszmán terjeszkedés kétszáz éves történetében ez nem volt egy jelentős győzelem. A történeti folyamatok vizsgálata alapján az látható, hogy nem Mohács pecsételte meg a magyarság sorsát, hanem az 1526 és 1540 közti politikai játszmák, amelyek a pusztulás szélére sodorták hazánkat. A fiatal király hirtelen halála után a Habsburgok benyújtották trónigényüket. II. Lajos halálhíre után az özvegy királyné, Habsburg Mária nem a gyásszal volt elfoglalva, hanem ellopta a palotában lévő kincseket egy hajóra rakodta, és azokkal menekült nyugatra. A kincses hajó azonban elsüllyedt, így a hatalmas értékű királyi kincskészlet nagy része Komáromnál a Dunába veszett. Pártoskodás eredménye Lajos halála után az országban a megosztás lett úrrá, a főurak és a papság egy része támogatta az idegen Habsburg Ferdinánd megkoronázását, hiába érveltek mások, főleg a köznemesség, hogy magyar királyt kell maguk fölé emelni. Ez a pártütés volt az, amelyik megpecsételte az ország sorsát. Mohács után a magyar nemesség még mindig nem az ország védelmével és felvirágoztatásával volt elfoglalva, hanem önös érdekeit helyezte előtérbe és egymás ellen háborúzott, ami végképp kimerítette a Magyar Királyság erejét. A magyarság számára nem a törökök jelentették a legnagyobb veszélyt, hanem az osztrákok, akik 1526 óta folyamatosan pusztították az országot, 1541-ben pedig már Budát akarták kirabolni. A törökök ekkor a magyarok oldalán avatkoztak be és megszerezték a magyar fővárost maguknak. Mohács helyett inkább a Habsburgok ármánykodásában láthatjuk a középkori magyar királyság vesztét és a magyarság szerepének folyamatos visszaszorítását. Erről azonban a Habsburg-párti történetírók sohasem beszéltek, hol Mohácsra, hol Szapolyaira hárítják a felelősséget.Emlékeztető: „Jaj annak a népnek, amelynek történetét az ellenségei írják!” (Caius Suetonius)