Kultúra | Míg
hajdan jövedelmező vállalkozás volt, ma már alig találunk Szegeden
tiszai halászt. A helyiek többnyire a Fehér-tóhoz járnak, de a folyó
menti kisebb települések lakói – Tápén, Algyőn, Mindszenten vagy
Mártélyon - ma is a Tiszán gyakorolják az ősi mesterséget, melynek
koráról régészeti leletek is tanúskodnak.
Már
Árpád-kori oklevelek is megemlékeznek a tápéi, illetve Szeged környéki
halászó helyekről, melyek nem csupán a helyieket látták el, hanem
országszerte az egyházi intézményeket is, például Tihanyba és
Garamszentbenedekre is évszázadokon keresztül vittek tiszai halat.
Az
1840-es évek második felétől zajló folyószabályozással megváltozott a
természetes élőhely, csökkent a kifogott hal mennyisége is. Az 1930-as
években jöttek létre az első mesterséges tavak, a két világháború között
már a szegedi halászcsárdákat is zömmel a Fehér-tóban fogott hallal
látták el a szegedi halászok, jóllehet egészen az 1960-as évek végéig
folyt halászat a Tiszán Szegednél - tudtuk meg Bárkányi Ildikótól, a Móra Ferenc Múzeum néprajzkutatójától.
A
tiszai halállományt nagy fajgazdagság jellemezte: a mai napig fogható
ponty, kárász és keszegfélék mellett értékes ragadozó halak, mint a
viza, a tok, a harcsa, a fogas, a kecsege, illetve a menyhal is
halászható volt.
Fisérek és nagyhálósok
A 18. századig a tiszai halászat a folyó menti települések polgárai
számára kis termelékenységű eszközökkel szabadon gyakorolható volt. A
18. század végétől, a 19. század elejétől erősödött meg a bérleti
rendszer: a folyó egyes szakaszait a birtokosok (Szeged város, a
Mindszent-algyői uradalom) bérbe adták a halkereskedelemmel is
foglalkozó vállalkozóknak, a fiséreknek. Ők azután úgynevezett nagyhálós
halászbokrokat (hat-nyolctagú halászcsapat) fogadtak fel. A fisér
biztosította az eszközöket, így szervezett, üzemszerű halászat jött
létre. A nagyhálós halászok szakmája nagy presztízsnek örvendett, nem
volt ugyanis egyszerű a sokszor 150-200 méteres, hallal teli hálót
partra vontatni. A „nagybani” pikkelyesfogás mellett a fisérek
megengedték nekik, hogy kis halászszerszámaikkal – a tapogatóval,
varsával, kecével vagy a dobóhálóval, amit Szegeden pöndölhálónak hívtak
– maguk számára is gondoskodjanak a napi halról. A Tisza menti
vízállásokban előszeretettel használták a súlyozás nélküli könnyűhálót, a
marázsát – mutatta a múzeum állandó néprajzi kiállításán sorakozó
eszközöket a néprajzkutató.„Halat tessék a Keszegből!”
A
kifogott pikkelyesek haltartó bárkákba kerültek, melyeket rendszerint a
csónak után kötöttek. Kisebb, néhány hal tárolására alkalmas darabok
mellett egészen 15-20 méter hosszú bárkák is voltak, mint a Keszeg nevű
haltartó (legalsó képünkön), mely Szegeden egészen a
kilencvenes évekig a vár udvarán állt. Hasonló társaiból a két
világháború között az Antalffy és Társa Halászati Részvénytársaság
árulta a zsákmányt.
Hasítva, sózva
Mind a bérlőhalászat korában, mind az azt megelőző időkben Szegeden és
környékén jellemző mesterség volt a halhasítás. Gyakorta került ugyanis
olyan nagy halmennyiség a bárkába, hogy nem tudták mindet élőhalként
eladni, viszont Arad és Temesvár környékén, a szerb, illetve a
görögkeleti vallású területeken szívesen vásárolták és fogyasztották
böjti ételként is a sózott halat. A kifogott pikkelyesek halhasító
tanyákra kerültek, ahova lányokat, asszonyokat fogadtak fel. A halakat
kibelezték, sós lében áztatták, majd felfűzték és megszárították.
Mivel
Szegeden a bérlőhalászat révén hamar meghonosodott az üzemszerű,
kapitalista jellegű gazdálkodás, így nem alakultak ki a dunaihoz vagy a
balatonihoz hasonló halászcéhek - magyarázta Bárkányi Ildikó.
2012. szeptember 1.
Fotó: a Móra Ferenc Múzeum fotótárából
){kind=link}
0 Megjegyzések