I. Károly aranyforintja elnevezéssel a Magyar Nemzeti Bank tízezer forintos címletű arany emlékérmét bocsátott ki, amely a Középkori magyar aranyforintok sorozat indító elemeként jelenik meg. Az érme ünnepélyes bemutatására egy konferencia keretében az ELTÉ-n került sor. A konferencián előadások hangoztak el a középkori Nyugat-Európa pénzhasználatáról, Anjou királyunk reformjairól és a firenzei mintákon alapuló, első magyar aranyforintról. A középkor leghíresebb aranyérmei közé tartozott a forint. Az aranyforint a nevét Firenze városról nyerte, ahol 1252 óta vertek aranypénzt. Ennek a pénznek a latin neve ugyanis florentinus, azaz „firenzei” volt, és ebből származik többek között a magyar forint neve is (régi alakja: florint). Az első európai uralkodó, aki országában bevezette az aranyvalutát, Károly Róbert volt. A magyar király ehhez az 1325-től firenzei mintára veretett magyar aranyforintot használta fel, mely körmöci dukátként is ismert volt. (Jellemzői: 23 karát 9 grém, 0,9896-s finomság, 3,55 gramm teljes tömeg, 3,52 szín súly.) A Károly Róbert-féle aranyokra Keresztelő Szent János képe volt vésve, Karolus rex körirattal. A firenzei mintájú aranyforintokat a magyar király példáját követve Európa majdnem összes uralkodója bevezette. A magyar aranyforint azonban továbbra is keresett pénznek számított, amit főleg annak köszönhetett, hogy minőségét monetáris zavarok esetén se rontották le. A Buda-Bécs-Antwerpen vonaltól északra még hamisították is, ami szintén a keresettségét igazolja. A hamisítás miatti panaszok hatására 1358-ban I. Lajos megváltoztatta az érmeképet Szent László képére. E gyakorlat Rudolf király koráig tartott, azután a magyar aranyakra a király arcképét verték. Aranyhasználat és aranypénzverés a középkori Nyugaton Dr. Dezső Tamás dékán rövid bevezetője után dr. Nagy Balázs, egyetemi docens tartott előadást Aranyhasználat és aranypénzverés a középkori Nyugaton címmel. Elmondta, hogy a középkori Nyugat-Európa pénzhasználata és pénzeinek készítése – más alternatíva híján – mind késő római, császárkori alapokon nyugodott, s a legfőbb minta Nagy Konstantin császár arany solidusa volt. A bizánci területeket leszámítva – ahol megmaradt az arany-, az ezüst- és a fémpénzek használata – Európa területein a germán királyságok egy az egyben (a császári képmással együtt) másolták le a római pénzeket. A VI. századtól jelent meg az a tendencia, hogy a frissen alakuló barbár királyságok uralkodói saját nevüket vésették a fizetőeszközre. A szakirodalom a középkori pénzverés három nagy szakaszát különíti el. Az első korszak a VI-VII. századra datálható, amikor még halványan élt az aranypénzverés szokása, s egyre kevésbé hasonlítanak a veretek a hajdani nyugati birodalom pénzeire. A VIII. és a XII. század közti időszakban – néhány elenyésző kivételtől eltekintve – az ezüstpénzek dominanciájáról beszélhetünk. A legjelentősebb fizetési eszköz az átváltási rendszert és a pénzverést birodalmában egységesítő Nagy Károly ezüst dénárja lett, amely mintaként szolgált az ezredforduló környékén újonnan alakuló államoknak, köztük a Magyar Királyságnak (Szent István ezüst dénárja). A harmadik korszak aranypénzeinek előfutáraként már II. Roger szicíliai uralkodó is vert aranyból érmét arab mintára 1140 körül, s meg kell említeni VIII. Alfonz kasztíliai királyt is, aki az arab dénárveretek pótlására készítetett aranyból pénzt. Ám a korszak igazi kezdete a 12-13. század fordulójához kötődik, amikor Enrico Dandalo Velencéje és II. Frigyes német-római császár Szicíliája is arany fizetőeszközt veretett magának. Az igazi nagy lépés 1252-ben történt meg, amikor Firenze és Genova (egymástól függetlenül) külön aranypénzt készített. A firenzei „fiorino d’oro” közvetlen mintája lett a cseh és a magyar arany fizetőeszközöknek. I. Károly gazdaságpolitikája A konferencia második előadója dr. Draskóczy István egyetemi tanár volt, aki I. Károly (1301-1342) gazdaságpolitikájáról beszélt. Előadásában kitért a Kárpát-medence kitűnő gazdasági adottságaira, amit az Árpád-korban alig használtak ki. A 12 évesen az országba érkező Anjou Károly Róbert észlelte a lemaradást, s a közel két évtizedig tartó hatalom-megszilárdítási akciója után nyomban munkához is látott. Magyarország fejletlen gazdaságpolitikája miatt az ásványi kincsekben gazdag államból szomszédjai húztak hasznot, főként Velence, az árumegállító joggal rendelkező Bécs és a magyar réz kereskedelmére berendezkedett Krakkó. I. Károly gazdaságpolitikájának legfőbb elemei a következőek voltak: bányászat fellendítése, a kereskedelem fejlesztése, a városok számának növelése és a mindezeket támogató pénzügypolitika. Az új király felismerésének és erélyének köszönhetően az ország kihasználta, hogy Európa nemesfémkészletének 90 százaléka a Kárpát- és a Cseh-medencében található. A királytalálkozóknak (közülük a leghíresebb az 1335-ös visegrádi) köszönhetően a vámpolitika segítségével új kereskedelmi útvonalakat hoztak létre, a kiváltságlevelek adományozásával pedig településeket emeltek városi rangra, ami az ország kereskedőhálózatának megújulását jelentette. Károly gazdaságpolitikájának leghíresebb és legnagyobb volumenű eleme az új, értékálló, nemzetközileg elismert és elfogadott aranypénz veretése volt, amely révén a királyság bekapcsolódhatott az „európai világgazdaság” vérkeringésébe. Florenus Ungaricalis Harmadik szereplőként Tóth Csaba, a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárának munkatársa tartott előadást „Florenus Ungaricalis – Az első magyar aranyforint” címmel. A numizmatikus megemlítette a Magyarországra begyűrűzött cseh garas és a firenzei aranyforint szerepét, majd a magyar aranyforint első írásos említéséről beszélt, amely egy olmützi püspök 1326-os végrendeletében fordult elő. A történészek ebből arra következtettek, hogy Károly legalább egy évvel korábban elkezdte a magyar forint önálló, szuverén veretését. A király haszonbérleti szerződésbe adta a pénzverő kamarákat, amelyek három helyen – Budán, Körmöcbányán és Erdélyben (valószínűleg Kolozsvárott) – működtek, mindezt az uralkodó és a bérlő közti magánjogi szerződésként kell felfognunk. A haszon ezáltal a bérlőé lett, a bérleti díjat az általa veretett forintból kellett fizetnie. Az új magyar fizetőeszköz értékét és fontosságát az alapján is meg lehet ítélni, hogy már az első magyar aranyforintnak is voltak hamisítványai. Az előadó ezután ismertette a forint főbb jellegzetességeit: 23 és ¾ karátos aranyból készült, egyenként 3,5 gramm súlyúak voltak, s a 14. századi kereskedői feljegyzésekben színaranyként tüntették fel az első magyar stabil fizetőeszközt. A korban bevett szokás szerint Firenzei mintára készült, ami azt jelenti, hogy kezdetben teljesen átvették a Firenze város védőszentjét, Keresztelő Szent Jánost ábrázoló díszítést, csupán a köríven futó REX CAROLUS és egy kis koronaábrázolás utalt a magyar vonatkozásokra. Egy másik típusú magyar aranyforint is ismert, amelyet szintén Károly veretett, ám erről csupán írott források emlékeznek meg; ez egy 1785-ös hamburgi árverésen bukkant fel, s egy rajzról ismerjük, pedig kuriózum lehetne, hiszen önálló ábrázolások díszítik.