Nosztalgiázni veszélyes – legalábbis filmkészítés esetén. Előfordulhat ugyanis, hogy miközben párás szemmel próbáljuk feleleveníteni azokat az alkotásokat, amelyeken felnőttünk, éppen csak arról feledkezünk meg, hogy a közönség többre vágyik annál, hogy régi szép idők filmjein merengjen. Arról nem is beszélve, hogy könnyen előfordulhat, hogy a mi szívünknek kedves alkotások nekik nem feltétlen számítanak mérvadónak. Tehát a filmnek meg kell állni a saját lábán is.
A másik veszély pedig, amire korunk egyik legelismertebb képregényírója, Alan Moore is figyelmeztet minket, hogy nem elég olyan szintű műveket letenni az asztalra, amik meghatározták gyerekkorunkat – olyan szintű műveket kell letenni, amilyennek fiatalságunk kedvenceire emlékszünk. Elvégre az eltelt évek során változtak az elvárások, ami egykor jó volt, az ma, változatlanul, nem feltétlen működne. Ezeket az elvárásokat, ironikus módon, sokszor pont ezek az alkotások változtattak meg, és többek között ebben is rejlett a varázsuk.
Persze, a veszélyek ellenére nem eleve elvetélt ötlet a filmvásznon nosztalgiázni – így születtek az olyan kasszasikerek is, mint az Indiana Jones vagy a Star Wars széria, és arra már csupán kevesen emlékeznek, milyen művek előtt emelték kalapjukat a szóban forgó alkotások. Kicsit más a helyzet a Super 8 esetén, ugyanis a mi generációnk még Steven Spielbergen szocializálódott, tehát nagyon is tisztában vagyunk, mik előtt tiszteleg a film. És annak ellenére, hogy az öregúr alkotásai mostanság megosztják a közönséget – elég csak az új Világok harcára gondolni –, nem lehet elvitatni tőle, hogy korábbi filmjei (Kincsvadászok, E.T. A földönkívüli) igen is meghatározók voltak a gyerekkorunkra és egész Hollywood számára is.
Jelentem, a Super 8 nem esett a fent tárgyalt csapdák egyikébe sem, és sikerrel repít minket vissza gyerekkorunkba, mi pedig felnőttfejjel egyszer sem mosolygunk gúnyosan. Nem rózsaszín, cukormázas maszlagról van szó ugyanis – hősünk, a 14-éves Joe (Joel Courtney) a közelmúltban egy balesetben vesztette el édesanyját. A legelső képen, amin őt látjuk, szótlanul üldögél a téli kertben egy hintán, anyukája nyakláncát szorongatva. Nem túl vidám egy felütés, amit némiképpen oldanak a barátai, akik a gyerekek esetlenségével tárgyalják ki egymás között a történteket. Tapintatlanok, noha emellett igen is igyekeznek tekintettel lenni barátjukra, mindössze a maguk módján dolgozzák fel az eseményeket.
A rendező – és a filmet egyben producerként és íróként is jegyző – J. J. Abrams ugyanis, ha mosolyogva is, de őszintén tekint vissza a gyerekkorra. Nem esik egyik végletbe sem, nem agonizál főhőse tragédiáján, de nem is ábrázolja ezt az időszakot felhőtlennek. A gyerekkor ártatlansága nem a teljes gondtalanságból fakad, mert mi is szembesültünk az élet keserű oldalával – csupán még tiszta szívből hittük, hogy egyszer mi is megértjük a világot, és az megszűnik iszonytatóan bonyolultnak lenni.
Ez a hozzáállás tetten érhető a karaktereken is, ennek megfelelően a gyerekek összetett személyiségek – nem csupán Joe, hanem a basáskodó Charles (Riley Griffiths), akire stílusa ellenére lehet számítani, a profán és bajkeverő Cary (Ryan Lee), vagy az először hűvös, de a főszereplőhöz hasonlóan sebzett Alice (Elle Fanning), akibe hősünk belehabarodik. Nem kis növésű felnőttek, de nem is végtelenül egyszerű, a szüleiknek csak gondot okozó ballasztok.
A film ugyanakkora hangsúlyt fektet a felnőttek karakterére is. Jackson (Kyle Chandler) például a zárkózott apafigura, aki fiát nyárra másfél hónapra táborba küldené – nem azért, mert ő tudja, mi a jó a fiának, nem azért, mert voltaképpen nem is szereti, egyszerűen csak fél megnyílni és sebezhetőnek mutatkozni Joe előtt, ahogy azt a legelső közös jelenetükben is teszi. Alice apját pedig bűntudat gyötri, mivel ha nem ivott volna a baleset napján, akkor Joe anyja még most is élne. Külön dicséret illeti az őt eljátszó Ron Eldardot, ugyanis gesztusaival tökéletesen visszaadja egy bizonytalan, gyengejellemű alkoholista figuráját. Nem gonosz, csupán egy gyarló ember, ahogy a filmben mindenki. Még a rideg Nelec (Noah Emmerich) ezredest sem kezeli egydimenziós szörnyetegként – nem is bonyolítja túl, nem kapunk hosszú freudi magyarázatokat tetteire, egyszerűen a film dramaturgiája nem démonizálja őt. Lehet gyűlölni, de nem muszáj.
Ez a hozzáállás pedig nemcsak emberekre terjed ki. A történet középpontjában ugyanis az a földönkívüli áll, aki egy vonatszerencsétlenségnek köszönhetően rászabadult Joék városkájára. A hadsereg persze igyekszik újra elfogni, ugyanis az idegen már vagy húsz éve élvezte az emberek „vendégszeretetét”, aminek köszönhetően nem zárt a szívébe minket. Nem egy, az életét az öldöklésnek szentelő gyilkológép, de nem is egy végtelenül bölcs és szeretetreméltó manó, aki a légynek sem tud ártani, hanem egy zavart élőlény, aki úgy cselekszik, ahogy egy ember, vagy egy fejlettebb állat tenné a helyében.
A történet maga ugyan nem túl bonyolult, és a filmet a karakterek és a hangulat viszik el a hátán, azonban így is vannak eltalált, emlékezetes pillanatok. A vasúti baleset például elég meredekre sikeredett, az állomáson forgató kölykök kis híján oda is vesznek. Persze, ez nem az a film, ahol tényleg gyerekek halnának meg, de azért a történet során érik őket komoly sérülések is. A földönkívüli támadások közül nem egy tényleg félelmetes lett – noha akad köztük olyan is, ahol költségtakarosan csak annyit látunk, hogy valami rátámad egy nem fontos karakterre –, és a kazamatás jelenet is hangulatos.
Nem mondom, hogy hibátlan lenne a film, mert bár tetszik, hogy az idegent nem egy lebutított jellemmel ruházták fel, az rejtély, hogy voltaképpen miért is vadászik emberekre, civileket, és nem csupán fegyveres katonákat is ideértve. Ugyanígy a végső megoldás elég spielbergi, és ezt nem feltétlen jó értelemben mondom, de végül is, a homázsolás leszámítva, ha elfogadjuk, hogy az ufó is csak ember, akkor belefér.
És persze nem lenne teljes a beszámolóm, ha nem említeném meg a gyerekek által forgatott zombifilmet, ami a maga bájos módján borzasztó – gondolom, mindenki számára ismerős, aki kölyökként szívét-lelkét beleadta egy regénybe vagy bármely más alkotásba, hogy aztán felnőttként elszörnyülködjön rajta. Bár a „művészek egy műben” eszköz lassan már klisének számít, a „filmben forgatott film” mégis hozzáad a Super 8-hoz. Mert igazából a legfőbb szerepe, hogy még jobban bemutassa a gyerekeket, egyébként csendben meghúzza magát a háttérben – hogy aztán stáblista alatt láthassuk a kész művet.
Persze, ha nagyon akarjuk, egyfajta metakommentárt is láthatunk bele: a zombifilm ugyanis a gyerekek minden igyekezete és „újraírva sokkal életszerűbb” hozzáállása ellenére tele van hibával, mégis, az eredmény szeretetreméltó. És bár ahogy fentebb írtam, a Super 8 sem tökéletes alkotás, mert vannak apróságok, amikért kár, de az erényei miatt mégis szemet tudunk hunyni ezek fölött. Mert önállóan megáll a lábán, és saját magában is emlékezetes filmet kapunk – és emellett visszarepít minket gyerekkorunkba, amikor a rideg valóságot képzeletünk segítségével próbáltuk feldolgozni. A nosztalgiafilmek iskolapéldája.
A másik veszély pedig, amire korunk egyik legelismertebb képregényírója, Alan Moore is figyelmeztet minket, hogy nem elég olyan szintű műveket letenni az asztalra, amik meghatározták gyerekkorunkat – olyan szintű műveket kell letenni, amilyennek fiatalságunk kedvenceire emlékszünk. Elvégre az eltelt évek során változtak az elvárások, ami egykor jó volt, az ma, változatlanul, nem feltétlen működne. Ezeket az elvárásokat, ironikus módon, sokszor pont ezek az alkotások változtattak meg, és többek között ebben is rejlett a varázsuk.
Persze, a veszélyek ellenére nem eleve elvetélt ötlet a filmvásznon nosztalgiázni – így születtek az olyan kasszasikerek is, mint az Indiana Jones vagy a Star Wars széria, és arra már csupán kevesen emlékeznek, milyen művek előtt emelték kalapjukat a szóban forgó alkotások. Kicsit más a helyzet a Super 8 esetén, ugyanis a mi generációnk még Steven Spielbergen szocializálódott, tehát nagyon is tisztában vagyunk, mik előtt tiszteleg a film. És annak ellenére, hogy az öregúr alkotásai mostanság megosztják a közönséget – elég csak az új Világok harcára gondolni –, nem lehet elvitatni tőle, hogy korábbi filmjei (Kincsvadászok, E.T. A földönkívüli) igen is meghatározók voltak a gyerekkorunkra és egész Hollywood számára is.
Jelentem, a Super 8 nem esett a fent tárgyalt csapdák egyikébe sem, és sikerrel repít minket vissza gyerekkorunkba, mi pedig felnőttfejjel egyszer sem mosolygunk gúnyosan. Nem rózsaszín, cukormázas maszlagról van szó ugyanis – hősünk, a 14-éves Joe (Joel Courtney) a közelmúltban egy balesetben vesztette el édesanyját. A legelső képen, amin őt látjuk, szótlanul üldögél a téli kertben egy hintán, anyukája nyakláncát szorongatva. Nem túl vidám egy felütés, amit némiképpen oldanak a barátai, akik a gyerekek esetlenségével tárgyalják ki egymás között a történteket. Tapintatlanok, noha emellett igen is igyekeznek tekintettel lenni barátjukra, mindössze a maguk módján dolgozzák fel az eseményeket.
A rendező – és a filmet egyben producerként és íróként is jegyző – J. J. Abrams ugyanis, ha mosolyogva is, de őszintén tekint vissza a gyerekkorra. Nem esik egyik végletbe sem, nem agonizál főhőse tragédiáján, de nem is ábrázolja ezt az időszakot felhőtlennek. A gyerekkor ártatlansága nem a teljes gondtalanságból fakad, mert mi is szembesültünk az élet keserű oldalával – csupán még tiszta szívből hittük, hogy egyszer mi is megértjük a világot, és az megszűnik iszonytatóan bonyolultnak lenni.
Ez a hozzáállás tetten érhető a karaktereken is, ennek megfelelően a gyerekek összetett személyiségek – nem csupán Joe, hanem a basáskodó Charles (Riley Griffiths), akire stílusa ellenére lehet számítani, a profán és bajkeverő Cary (Ryan Lee), vagy az először hűvös, de a főszereplőhöz hasonlóan sebzett Alice (Elle Fanning), akibe hősünk belehabarodik. Nem kis növésű felnőttek, de nem is végtelenül egyszerű, a szüleiknek csak gondot okozó ballasztok.
A film ugyanakkora hangsúlyt fektet a felnőttek karakterére is. Jackson (Kyle Chandler) például a zárkózott apafigura, aki fiát nyárra másfél hónapra táborba küldené – nem azért, mert ő tudja, mi a jó a fiának, nem azért, mert voltaképpen nem is szereti, egyszerűen csak fél megnyílni és sebezhetőnek mutatkozni Joe előtt, ahogy azt a legelső közös jelenetükben is teszi. Alice apját pedig bűntudat gyötri, mivel ha nem ivott volna a baleset napján, akkor Joe anyja még most is élne. Külön dicséret illeti az őt eljátszó Ron Eldardot, ugyanis gesztusaival tökéletesen visszaadja egy bizonytalan, gyengejellemű alkoholista figuráját. Nem gonosz, csupán egy gyarló ember, ahogy a filmben mindenki. Még a rideg Nelec (Noah Emmerich) ezredest sem kezeli egydimenziós szörnyetegként – nem is bonyolítja túl, nem kapunk hosszú freudi magyarázatokat tetteire, egyszerűen a film dramaturgiája nem démonizálja őt. Lehet gyűlölni, de nem muszáj.
Ez a hozzáállás pedig nemcsak emberekre terjed ki. A történet középpontjában ugyanis az a földönkívüli áll, aki egy vonatszerencsétlenségnek köszönhetően rászabadult Joék városkájára. A hadsereg persze igyekszik újra elfogni, ugyanis az idegen már vagy húsz éve élvezte az emberek „vendégszeretetét”, aminek köszönhetően nem zárt a szívébe minket. Nem egy, az életét az öldöklésnek szentelő gyilkológép, de nem is egy végtelenül bölcs és szeretetreméltó manó, aki a légynek sem tud ártani, hanem egy zavart élőlény, aki úgy cselekszik, ahogy egy ember, vagy egy fejlettebb állat tenné a helyében.
A történet maga ugyan nem túl bonyolult, és a filmet a karakterek és a hangulat viszik el a hátán, azonban így is vannak eltalált, emlékezetes pillanatok. A vasúti baleset például elég meredekre sikeredett, az állomáson forgató kölykök kis híján oda is vesznek. Persze, ez nem az a film, ahol tényleg gyerekek halnának meg, de azért a történet során érik őket komoly sérülések is. A földönkívüli támadások közül nem egy tényleg félelmetes lett – noha akad köztük olyan is, ahol költségtakarosan csak annyit látunk, hogy valami rátámad egy nem fontos karakterre –, és a kazamatás jelenet is hangulatos.
Nem mondom, hogy hibátlan lenne a film, mert bár tetszik, hogy az idegent nem egy lebutított jellemmel ruházták fel, az rejtély, hogy voltaképpen miért is vadászik emberekre, civileket, és nem csupán fegyveres katonákat is ideértve. Ugyanígy a végső megoldás elég spielbergi, és ezt nem feltétlen jó értelemben mondom, de végül is, a homázsolás leszámítva, ha elfogadjuk, hogy az ufó is csak ember, akkor belefér.
És persze nem lenne teljes a beszámolóm, ha nem említeném meg a gyerekek által forgatott zombifilmet, ami a maga bájos módján borzasztó – gondolom, mindenki számára ismerős, aki kölyökként szívét-lelkét beleadta egy regénybe vagy bármely más alkotásba, hogy aztán felnőttként elszörnyülködjön rajta. Bár a „művészek egy műben” eszköz lassan már klisének számít, a „filmben forgatott film” mégis hozzáad a Super 8-hoz. Mert igazából a legfőbb szerepe, hogy még jobban bemutassa a gyerekeket, egyébként csendben meghúzza magát a háttérben – hogy aztán stáblista alatt láthassuk a kész művet.
Persze, ha nagyon akarjuk, egyfajta metakommentárt is láthatunk bele: a zombifilm ugyanis a gyerekek minden igyekezete és „újraírva sokkal életszerűbb” hozzáállása ellenére tele van hibával, mégis, az eredmény szeretetreméltó. És bár ahogy fentebb írtam, a Super 8 sem tökéletes alkotás, mert vannak apróságok, amikért kár, de az erényei miatt mégis szemet tudunk hunyni ezek fölött. Mert önállóan megáll a lábán, és saját magában is emlékezetes filmet kapunk – és emellett visszarepít minket gyerekkorunkba, amikor a rideg valóságot képzeletünk segítségével próbáltuk feldolgozni. A nosztalgiafilmek iskolapéldája.
Pusztai Dániel
0 Megjegyzések