Kosztolányi azt mondja: „Írni mindig annyit jelent, mint embertársaink képzeletét kevés eszközzel óriási működésre serkenteni”[1]. Ebben a kijelentésben egyetérthetünk a képzelet kiterjesztésével, amihez Kosztolányi írói tehetsége nagyban hozzájárult, némi szerénységre és iróniára vall a kevés eszköz említése, hiszen széles írói eszközpalettával rendelkezett. Kosztolányi szerint minden jó írás humoros, de ennek a humornak ő nem a kacagtató voltát emeli ki, hanem tágabb humorfogalommal rendelkezik. Azt mondja, hogy fontos, hogy a „legmagasabb szenvedély légkörében” mozogjon a regény. Lehet a mű gyászos, tragikus, szomorú, ha ennek a feltételnek nem felel meg, rossz a mű, és rossz az író is: „Csak a rossz író humortalan”.[2] Példaként a Hamletet hozza fel, amelynek sikere – véleménye szerint – a stílus humorában van.
„Aki ismeri az embereket s irgalom nélkül megrajzolja őket, az regényíró”[3] – mondja. Kosztolányi szerint a jó író egyik ismérve a kegyetlenség. Az írónak minden szereplőjét ismernie kell, megfelelően kell szelektálnia és kombinálnia: „egy alakom feje a zongoratanáromé, orra valamilyen rokonomé s nyakkendője az a nyakkendő, melyet ma pillantottam meg a villamosban egy öregúron vagy régi ismerősön”, ugyanakkor csak a legfontosabbakat kell elmondania a szereplőiről, ebben rejlik az igazi művésziség. Mindezt úgy kell végigvinni, hogy sohasem szabad megszabadulni a legvadabb ingertől, a valóságtól. Fontos a regényíró kiváncsisága, ez a kiváncsiság ugyanakkor nem mehet a precízség rovására.
A jakobsoni, az alkotás folyamatára vonatkozó szelekció-kombináció elvvel rokon nézeteket vallott Kosztolányi is, akinek kijelentésében is erre a kettősségére ismerhetünk rá: „Hidd el, nincs nagyobb művészet a törlésnél. Én, ha tőlem függne, az iskolában ezt előbb tanítanám, mint a fogalmazást. Végre az alkotás is ezzel kezdődik. Elhagyunk valamit, ezer millió dolgot, melyet mellékesnek tartunk, és kiemelünk valamit, egyetlenegy dolgot, melyet fontosnak tartunk. Aki tudja, hogy mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon”[4].
Kosztolányi a stílusról is vall[5]. Azt mondja, hogy ez sok körülmény együttes játéka határozza meg. Ahogy változik az író személyisége, úgy változik a stílusa is.
Hirsch azon a véleményen van, hogy a szerző szándéka bizonyos jelentés közlése, amely nem biztos, hogy sikeres[6]. A szövegben megtestesült jelentés nem az író magánügye többé. Kosztolányi is beszámol arról, hogy mennyire fél, hogy egy-egy írását nem értik meg, vagy félreértik[7]: „Félelmek félelme: az ürtől, a semmitől. Nem hogy ezt és azt nem értik majd, itt és ott, de hogy a szók makrancosan megbokrosodtak, megváltoznak, mint a fasorok nagy földrengések alkalmával, és a többi embereknek, akik most oly idegeneknek rémlenek, egyáltalán nem jelentik azt, amit nekem jelentettek. Lehet, hogy azt olvassák bánat és azt értik cwppwxwy. Én pedig erre az ingó talajra építettem mindenemet”.
Kosztolányinál olyan fogalmak kerülnek központi szerepbe, mint lelki szabadság, előítéletmentesség, hagyománytól való függetlenség[8] (ellentmondva ezzel a gadameri álláspontnak), valamint az írói alázat:” Mert a költő, a művész csak alázatos lehet”[9].
Kosztolányi véleménye szerint korában nem becsülték meg az írókat, sőt korlátozták őket, megfosztották az írói alkotáshoz szükséges szabadságtól.[10]
Hasonlóságot fedezhetünk fel Kosztolányi és Hans Robert Jauss értelmezésről vallott nézeteiben. Jauss is azt mondja, hogy a szöveg betűhalmazként semmit nem jelent, csak annyiban létezik a szöveg, amennyiben olvassuk[11]. Kosztolányi is azon a véleményen van, hogy egy jó könyv önmagában semmi, magukban semmit nem jelentenek a leírt szavak. Ahhoz, hogy értelmet kapjanak, kell az olvasó is, mert a könyvet az író és az olvasó ketten alkotják.
Amikor Nietzsche az igazságról vallott nézeteiről ír[12], azt mondja, hogy az emberek beérik az ingerek felfogásával, nem hatolnak az igazság mélyébe, megelégszenek az illúziókkal és álomképekkel. Amikor Kosztolányi arról ír, hogy hazudik-e a regényíró, akkor ezt az álmodás folyamatával ábrázolja:„…minden este, mikor aluszunk és álmodunk. Egy magasabb igazságot hazudunk. Itt is teljesen az álom logikája érvényesül. Nem is arról írunk, hogy mik vagyunk, hanem elképzelt egyéniségünkről, vágyainkról, melyeket csodálatosan beteljesítünk, hiányainkról, melyeket kegyesen megszüntetünk, szóval épp ellenkezőjéről annak, ami van. Ennélfogva minden regény megfordított önéletrajz…”
Véleménye szerint az írásnál nincs kockázatosabb dolog[13], mert sok apró mozzanatnak kell a helyén lennie, az író mindig a „fehér papír” rejtette veszélyektől szenved. Magáról, az írás folyamatáról nem tud beszámolni, csak annyit tud, hogy fájdalmas és rejtélyes mozzanatok kísérik a regényírást. Csodálatos izgalmi állapotban születnek a legjobb alkotások, a „termékeny homály” szüli őket, amelyben a nyelv mint munkatárs vesz részt. Kosztolányi szerint az írók nem az értelmüket használják fel a teremtéshez, hanem az ösztönüket:” Az alkotó egy másik korban gyökeredzik, s mélyen rejtett homályos emlékei, melyekből egyedül alkot és alkothat, mind arra utalnak”[14].
[1] OLASZ Sándor: A regényíró Kosztolányi = Tiszatáj, 49. 1995. 5. mell.: 11.old.
[2] Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, V. kötet, Ábécé, második kiadás, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T., Felelős kiadó: Illyés Gyula, Humor és írás, 85-88.old.
[3] Uo.: Indiszkréció az irodalomban 63-64.oldal
[4] Kosztolányi Dezső: Egy és más az írásról. In.: Nyelv és lélek. Bp.,1971. 171-174., Szerk: Réz Pál
[5] Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, V. kötet, Ábécé, második kiadás, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T., Felelős kiadó: Illyés Gyula, Az írás technikája, 33.old.
[6] E.D. Hirsch: A szerző védelmében = Ikonológia és műértelmezés 3. – A hermeneutika elmélete. (Szerk. fabiny Tibor, Ford. Kiss Anikó) Szeged, JATEPress 1998.267-283.
[7] Uo.: Rapszódia, 37.old.
[8] Uo.: A magyar könyv pusztulása, 54.old.
[9] Uo.: Rapszódia, 42.old.
[10] Uo.: Levél egy írótárshoz
[11] Hans Robert Jauss: Az irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja = Recepcióesztétika – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika (Ford. Bernáth Csilla), Bp., Osiris Kiadó, 1997., 36-84.old
[12] Friedrich Nietzsche: A nem-morálisan felfogott igazságról és hazugságról (Ford.: Tatár Sándor) Athenaeum 1992/3. ( A francia Nietzsche-recepció)
[13] Uo.: Hogy születik a vers és a regény?( Válasz és vallomás egy kérdésre)142-151.old.
[14] Lengyel András: Nietzsche, Freud, Kosztolányi. Az én-integritás bomlásának gondolkodástörténetéhez = Tiszatáj, 53.1999. 1.szám, 73.old.
„Aki ismeri az embereket s irgalom nélkül megrajzolja őket, az regényíró”[3] – mondja. Kosztolányi szerint a jó író egyik ismérve a kegyetlenség. Az írónak minden szereplőjét ismernie kell, megfelelően kell szelektálnia és kombinálnia: „egy alakom feje a zongoratanáromé, orra valamilyen rokonomé s nyakkendője az a nyakkendő, melyet ma pillantottam meg a villamosban egy öregúron vagy régi ismerősön”, ugyanakkor csak a legfontosabbakat kell elmondania a szereplőiről, ebben rejlik az igazi művésziség. Mindezt úgy kell végigvinni, hogy sohasem szabad megszabadulni a legvadabb ingertől, a valóságtól. Fontos a regényíró kiváncsisága, ez a kiváncsiság ugyanakkor nem mehet a precízség rovására.
A jakobsoni, az alkotás folyamatára vonatkozó szelekció-kombináció elvvel rokon nézeteket vallott Kosztolányi is, akinek kijelentésében is erre a kettősségére ismerhetünk rá: „Hidd el, nincs nagyobb művészet a törlésnél. Én, ha tőlem függne, az iskolában ezt előbb tanítanám, mint a fogalmazást. Végre az alkotás is ezzel kezdődik. Elhagyunk valamit, ezer millió dolgot, melyet mellékesnek tartunk, és kiemelünk valamit, egyetlenegy dolgot, melyet fontosnak tartunk. Aki tudja, hogy mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon”[4].
Kosztolányi a stílusról is vall[5]. Azt mondja, hogy ez sok körülmény együttes játéka határozza meg. Ahogy változik az író személyisége, úgy változik a stílusa is.
Hirsch azon a véleményen van, hogy a szerző szándéka bizonyos jelentés közlése, amely nem biztos, hogy sikeres[6]. A szövegben megtestesült jelentés nem az író magánügye többé. Kosztolányi is beszámol arról, hogy mennyire fél, hogy egy-egy írását nem értik meg, vagy félreértik[7]: „Félelmek félelme: az ürtől, a semmitől. Nem hogy ezt és azt nem értik majd, itt és ott, de hogy a szók makrancosan megbokrosodtak, megváltoznak, mint a fasorok nagy földrengések alkalmával, és a többi embereknek, akik most oly idegeneknek rémlenek, egyáltalán nem jelentik azt, amit nekem jelentettek. Lehet, hogy azt olvassák bánat és azt értik cwppwxwy. Én pedig erre az ingó talajra építettem mindenemet”.
Kosztolányinál olyan fogalmak kerülnek központi szerepbe, mint lelki szabadság, előítéletmentesség, hagyománytól való függetlenség[8] (ellentmondva ezzel a gadameri álláspontnak), valamint az írói alázat:” Mert a költő, a művész csak alázatos lehet”[9].
Kosztolányi véleménye szerint korában nem becsülték meg az írókat, sőt korlátozták őket, megfosztották az írói alkotáshoz szükséges szabadságtól.[10]
Hasonlóságot fedezhetünk fel Kosztolányi és Hans Robert Jauss értelmezésről vallott nézeteiben. Jauss is azt mondja, hogy a szöveg betűhalmazként semmit nem jelent, csak annyiban létezik a szöveg, amennyiben olvassuk[11]. Kosztolányi is azon a véleményen van, hogy egy jó könyv önmagában semmi, magukban semmit nem jelentenek a leírt szavak. Ahhoz, hogy értelmet kapjanak, kell az olvasó is, mert a könyvet az író és az olvasó ketten alkotják.
Amikor Nietzsche az igazságról vallott nézeteiről ír[12], azt mondja, hogy az emberek beérik az ingerek felfogásával, nem hatolnak az igazság mélyébe, megelégszenek az illúziókkal és álomképekkel. Amikor Kosztolányi arról ír, hogy hazudik-e a regényíró, akkor ezt az álmodás folyamatával ábrázolja:„…minden este, mikor aluszunk és álmodunk. Egy magasabb igazságot hazudunk. Itt is teljesen az álom logikája érvényesül. Nem is arról írunk, hogy mik vagyunk, hanem elképzelt egyéniségünkről, vágyainkról, melyeket csodálatosan beteljesítünk, hiányainkról, melyeket kegyesen megszüntetünk, szóval épp ellenkezőjéről annak, ami van. Ennélfogva minden regény megfordított önéletrajz…”
Véleménye szerint az írásnál nincs kockázatosabb dolog[13], mert sok apró mozzanatnak kell a helyén lennie, az író mindig a „fehér papír” rejtette veszélyektől szenved. Magáról, az írás folyamatáról nem tud beszámolni, csak annyit tud, hogy fájdalmas és rejtélyes mozzanatok kísérik a regényírást. Csodálatos izgalmi állapotban születnek a legjobb alkotások, a „termékeny homály” szüli őket, amelyben a nyelv mint munkatárs vesz részt. Kosztolányi szerint az írók nem az értelmüket használják fel a teremtéshez, hanem az ösztönüket:” Az alkotó egy másik korban gyökeredzik, s mélyen rejtett homályos emlékei, melyekből egyedül alkot és alkothat, mind arra utalnak”[14].
[1] OLASZ Sándor: A regényíró Kosztolányi = Tiszatáj, 49. 1995. 5. mell.: 11.old.
[2] Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, V. kötet, Ábécé, második kiadás, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T., Felelős kiadó: Illyés Gyula, Humor és írás, 85-88.old.
[3] Uo.: Indiszkréció az irodalomban 63-64.oldal
[4] Kosztolányi Dezső: Egy és más az írásról. In.: Nyelv és lélek. Bp.,1971. 171-174., Szerk: Réz Pál
[5] Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, V. kötet, Ábécé, második kiadás, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T., Felelős kiadó: Illyés Gyula, Az írás technikája, 33.old.
[6] E.D. Hirsch: A szerző védelmében = Ikonológia és műértelmezés 3. – A hermeneutika elmélete. (Szerk. fabiny Tibor, Ford. Kiss Anikó) Szeged, JATEPress 1998.267-283.
[7] Uo.: Rapszódia, 37.old.
[8] Uo.: A magyar könyv pusztulása, 54.old.
[9] Uo.: Rapszódia, 42.old.
[10] Uo.: Levél egy írótárshoz
[11] Hans Robert Jauss: Az irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja = Recepcióesztétika – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika (Ford. Bernáth Csilla), Bp., Osiris Kiadó, 1997., 36-84.old
[12] Friedrich Nietzsche: A nem-morálisan felfogott igazságról és hazugságról (Ford.: Tatár Sándor) Athenaeum 1992/3. ( A francia Nietzsche-recepció)
[13] Uo.: Hogy születik a vers és a regény?( Válasz és vallomás egy kérdésre)142-151.old.
[14] Lengyel András: Nietzsche, Freud, Kosztolányi. Az én-integritás bomlásának gondolkodástörténetéhez = Tiszatáj, 53.1999. 1.szám, 73.old.
Tokos Bianka (felsofokon.hu)
0 Megjegyzések