Mindent meg akartam kérdezni, mindenről beszélgetni akartam vele. Megtudni, mit gondol a világról Müller Péter író, dramaturg.

www.licium.hu - Amikor találkoztam Müller Péter íróval, egy egyszerű, méltóságteljes ember állt előttem, aki megmutatta a csodát, melyről azt gondoltam, messze van, de igazából közelebb, mint hittem: azt, hogy lélegzünk, dobog a szívünk, ereinkben pulzál a vér – azt, hogy élünk.

A szentendrei ház kertjéből a Duna íves kanyarjában gyönyörködtem, és a körülöttünk szétáradó nyugalomra lettem figyelmes, mely a város forgatagát rögtön elfeledtette velem.

A hűs szobában ülve csak néztem az írót, akit most nem előadóteremben vagy zsúfolt könyvesboltban láttam. Most csak rám várt türelmesen – most csak hozzám szólt, de mégis mindenkihez...

Olyan dolgokról ír, amelyek bennünk vannak. Mélyen elrejtve, csak nem tudjuk, hogyan hozzuk őket a felszínre...

A mai embernek a legnagyobb tragédiája az, hogy nem veszi észre: csodában él. Természetesnek tartja az egészet. Mondok egy csodát: ver a szívünk. Abban a pillanatban, amikor bekövetkezik az infarktus veszélye, és meghalljuk a szirénázó mentőautót, hirtelen kiderül, hogy ami idáig volt, az csoda. Ahhoz, hogy az ember minden pillanatért hálás legyen, ezt át kell élnie! Azt kérdezi, „hogyan". Én erre azt tudom mondani, hogy a pokolban tanultam meg. A második világháborúban kisgyerekként az anyámmal egy gödörben éltem hónapokon keresztül, és boldog voltam. Ott tanultam meg azt, hogy minden pillanat ragyog, és az élet gyönyörűséges.

Van, aki nem tud felülkerekedni egy ilyen szörnyű élményen, és egy másik pokolba kerül! De Ön „hasznot tudott kovácsolni" ebből, és megpróbál segíteni, hogy a többi embernek is sikerüljön.

Mindenki ki van téve annak, hogy rosszul éli meg az életét – manapság különösképpen. Művésznek lenni - és én most szándékosan művészetről beszélek, nem hitről, spiritualitásról, mert azt is mondhatnám - azt jelenti, hogy az ember az életen nem győz ámuldozni és hálásnak lenni. Lehet, hogy ez vallásos vagy spirituális élmény, de ha színdarabot írok, ezt át kell adnom. Ha bejön valaki szürkén, kimennie színesen kell - föl kell emelni a lelkét.

Ehhez nyitottnak kell lennie az embernek..., befogadóképesnek!

A nyitott jobb szó! Az ember nem befogadó, hanem kinyílik. Aki nem nyílik ki, nem tud befogadni semmit! Én egy női lapnak dolgozom. Ez egy női élet alapmondata. Kinyílni kockázatos!

És nehéz! Van, aki nem nyílik ki egész életében.

Hát igen, ez a szerencsétlen verzió...

A Nők Lapja-beli publikációiban Önnel csodálkozunk rá az életre, és tanulunk folyamatosan...

Szeretek a Nők Lapjában dolgozni, mert egyrészt tudom, hogy sok emberhez eljut, másrészt rákényszerít arra, hogy a lehető legegyszerűbben mondjam el azokat a dolgokat, amelyekről egy egész könyvet is tudnék írni. A szándékom mindig az, hogy megérintsem az emberek lelkét, megszólítsam őket – valamiképp mindenki megszólítható.

Békés környezet kell, hogy ilyeneket tudjon írni valaki...

Nem föltétlenül! A legsötétebb állapotokból is fantasztikus csodák tudnak kinőni, ha megnyílunk rá. Kitűnő műveket írtak az emberek a legmélyebb nyomorban.

Számomra a nyugalom árad az írásaiból!

Igen, igyekeztem ezt az életemben is megteremteni óhatatlanul. Rendkívül érzékeny ember vagyok - sok munkám van abban, hogy nyugodt legyek.

Talán jó is, hogy ennyire érzékeny!

Pontosan! Nem tudnék írni, ha nem az volnék!

A nyitottságra visszatérve: nemcsak az olvasónak, hanem az írónak is nyitottnak kell lennie. Az emberek iránti közvetlenség, törődés érződik a műveiből.

Nem kell minden ember iránt nyitottnak lenni! Az nem jó! Olyan, mintha bőr nélkül, eleven sebekkel járnánk a világon. Nem véletlenül van a testünknek védőpáncélja! A lélek is ilyen - megvan a maga „védőernyője". Manapság hallatlanul fontos, hogy csak olyannak nyíljak ki, akinek én ki akarok nyílni – de mindenki mástól védjem meg magam. A mai világ oly mértékig tele van sötét, rossz erőkkel, negatív energiákkal, gyűlölettel, agresszióval – és sorolhatnám még –, hogy az önvédelem: kötelező. Ez időtlen idők óta így van, csak most még rosszabb a helyzet. Minden valódi spirituális mester arra nevelte a tanítványait, hogyan óvják meg magukat a méltatlan körülmények között.

Nehéz megtalálni a megfelelő pillanatot, amikor kinyílhatunk - össze van zavarodva a világ.

Ez sok mindennel függ össze, például a magamban való hittel. Az, aki önmagában erősen hisz, aki tudja, hogy fényt őriz belül, annak végtelen nagy ereje van. Ennek az erőnek a természete, hogy néha kijön, néha nem, de nincs félnivalója! Önmagam megóvása az élet taktikájához tartozik. Különböző hangoltságúak, érzékenységűek vagyunk. Vannak finomabb műszerek - azokra jobban kell vigyázni!

Nem vagyunk egyformák! Azt honnan tudjuk, hogy a sorsunknak megfelelő úton járunk, és nem tértünk le róla?

A léleknek van egy visszajelzése – ez azért működik pontatlanul, mert a mai ember mindig a könnyebb utat szereti járni. Az igazi út mindig a nehezebb ösvény: amit először csinál, amit most tanul; ami még nem megy, amiért meg kell küzdeni - ami még nem az enyém.

Ha rosszul döntünk?

Erről írtam egy könyvet: a Jóskönyv egy hétezer éves műnek a mai szemléletű feldolgozása. Ez éppen arról szól: az élet minden helyzetében meg lehet kérdezni a sorsot, a bölcseket, hogy jelenleg miben vagyok benne, és mi az üdvös lépés. Hallgathatok magamban a közönséges énemre, az egómra, és hallgathatok a felsőbbrendű énemre. Az igazi valómra, amelyet a könyv úgy ír, hogy „igaz ember". Az üdvös út mindig a harmónia irányába megy!

Itt szokott lenni a gond: melyik énemre is hallgassak...

...hogy ki az, aki belülről súg nekem. Ez nehéz kérdés! A könyv kijelzi, mit súg az egyik, mit súg a másik. Nem lehet általában bölcselkedni, mert minden helyzetben más a jó cselekvés taktikája. Egy jó edző sem adhat mindig ugyanolyan utasítást a versenyzőjének!

Igaz az a mondás, hogy van, aki a szívére, és van, aki az eszére hallgat?

Nem! Az én felfogásom szerint az igazi értelem a szívben lakik. A szív az abszolút én-tudatnak, az önérzetnek a székhelye. A szívre való hallgatás nem azt jelenti, hogy az érzéseimre hallgatok, hanem azt, hogy a saját bensőm igaz valójára – ott lakom Én. Az ész és a szív – külön-külön mindegyik félreviszi az embert. Etimológiailag a két szó azonos gyökérből származik: érezni és érteni – mindkettő lényege: érinteni. A harmonikus, egészséges ember a kettővel együtt tájékozódik – egyszerre ért és érez.

Ezt kell tisztáznunk magunkban, hogy nem két különálló dologról beszélünk, mert egy tőből fakad ez a két láng!

Ott, ahol a lelket nevelik, fölfedezi a mester, hogy valamelyik oldal fejletlenebb abban az emberben, akkor azt kell fölhoznia belőle. A kettőt egyensúlyba kell hozni! Ha valaki érzelmileg fejlettebb, de értelmileg fejletlenebb, annak értelmi feladatokat adnak.

Tudatosan kell tehát művelnie magát mindenkinek!

Föl kell ismernünk, hogy milyenek vagyunk! Nem szabad azt mondani, hogy „én egy hülye vagyok, de nagy szívem van"! Ebbe nem szabad belenyugodni – el kell kezdeni dolgozni azon, hogy én ezt nem hagyom így. A legnagyobb tragédiákat az idézheti elő, ha valaki túl okosnak tartja magát, s azt hiszi, hogy mindent tud és ért.

Beképzelt lesz...

Egyrészt beképzelt lesz, másrészt el tudja rontani az életét. Például egy párkapcsolatot tökéletesen tönkre tud tenni egy mindent racionálisan elgondoló, érzelemszegény ember. Általában ez a férfi-oldal gyengesége szokott lenni. Meg sem érti, hogy a másikban mi történik – kikövetkeztet mindent a fejével, és kiderül, hogy a másik lélekben egy egészen más történet van. Magyarán szólva: nem ismeri a lelkét annak az embernek, akivel él. De fordítva is van! Elképzelhetjük azt, hogy egy hatalmas érzelemgombóc, aki össze-vissza érez, és villognak benne a pozitív-negatív hangulatok, olyan ésszerűtlen életet él, hogy nagyon nehéz vele együtt lenni.

Most jön az, hogy a rossz utat választja...

Egy túl racionális ember bizonyos helyekre bele sem tud férni. Olyan rácsot tesz a világra, amely önmagában logikus és teljes. Mondok egy példát: párkapcsolatban sokszor mondják azt, hogy „üljetek le, és beszéljétek meg".

Ez a tipikus mondat...

Ennek híve is vagyok, de talán éppen az a baj, hogy túl van „beszélve" ez a kapcsolat. Lehet, a gond ott van, hogy nem tudja jól megsimogatni, megcsókolni, nem tud együtt nevetni, sírni vele. Az kéne, hogy egyszer bőgjék el magukat együtt, és abban a pillanatban meg van oldva minden, beszéd nélkül! Ebben a korban azt hiszik, racionalitással el lehet intézni azt, hogy szeressék egymást!

Van egy magyar író, akinek a munkásságát fontosnak tartja, hogy megismerjék az emberek: ő Hamvas Béla. Miért ajánlaná például a mai fiatal generációnak, hogy olvassák a műveit?

Én nem azt ajánlom, hogy olvassák, hanem hogy csak Hamvas Bélát olvassák! Ha Hamvas írásait a magukévá tették, akkor utána lehet esetleg mást is olvasni. Ő hatalmas előnyhöz juttatta a magyarságot azáltal, hogy csodálatosan leírta azt, ami az örök bölcsesség, és annak szinte valamennyi kicsi és nagy vonatkozását. Ennek a népnek a mestere – sőt több is annál! Sajnos nincsenek lefordítva a művei – nagy szegénység a többi nációra nézve, hogy nem ismerik Hamvast. Mi meg roppant gazdagok vagyunk! Meg kell ismerni, amire tanít – ezt mindennél fontosabbnak tartom!
Rácz Edina