Camerata Barbora - Beszélgetés Papp Sándor brácsaművésszel, karnaggyal, a Weiner Leó konzervatórium tanárával.

1977-ben szerzett diplomát a Liszt Ferenc Zeneakadémián. 1976-ban két díjat nyert a müncheni nemzetközi brácsaversenyen. 1974-88 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanárképző tagozatának tanára volt. 1984 óta az Éder Vonósnégyes tagja, amellyel vendégszerepelt Európa számos országában, az Egyesült Államokban és Ausztráliában, valamint számos hanglemezt (többek között Mozart és Sosztakovics összes vonósnégyese) készített. 1986 és 1996 között a Magyar Állami Operaház, 1996-tól 1999-ig a Budapesti Fesztiválzenekar szólóbrácsása. 1995-től a Budapest Vonóstrió tagja. Kamarazenészként, szólistaként és karmesterként is ismert közreműködője a hazai és a külföldi hangversenyéletnek.

- Talán kezdjük az elején, hogy válik valaki muzsikussá, milyen motivációk vezettek?
- Vagy a vérében van, vagy valaki terelgeti, és egyszer csak hangszer kerül a kézbe. Nekem az utóbbi adott volt, édesapám hegedült, édesanyám is szerette a zenét, gyönyörű hangja volt, sok népdalt és persze magyar nótát hallottam tőle. De úgy emlékszem, nem erőltették. Négy éves koromban magamtól ültem a zongorához, tanított is valaki két évig. Aztán a család élete vándorcigány jelleget öltött, ide-oda költöztünk, a zongora elmaradt. Elkezdtem zenét írni, mázsaszám firkáltam teli a kottapapírost, egyetlen nyoma maradt, én írtam a Práter utcai iskola kisdobos-indulóját hét éves koromban, még tíz év elmúltával is dalolták. Aztán tízévesen, rajtaütésszerűen elkezdtem hegedülni. Ezek voltak a kezdeti lépések, de ettől még egy apró ember nem zenész. Azzá akkor válik valaki, amikor megérti azt, amiről egyfolytában írnak, beszélnek a régi századokban, vagyis, hogy a zene arra való, hogy gondolatokat és érzéseket ébresszen azokban, akik játsszák, és azokban, akik hallgatják. És persze azt is, hogy egy partitúra nem titkosírás, melyet csak a „kiválasztottak” érthetnek, hanem egy nyelvforma, amely megtanulható. Rövid válasz a kérdésre az, hogy tán 15-20 éve tartom magam zenésznek.

- Miért épp a vonós hangszerek felé fordult az érdeklődésed, hiszen akkoriban minden fiatal gitár után áhítozott?
- Évek óta ott hevert egy hegedű a zongora tetején, gondoltam, hogy kipróbálom, aztán úgy maradtam. Sosem estünk egymással nagy szerelembe, az én igazi hangszerem a brácsa. Tizenhat évesen váltottam. Ez fontos pillanat volt, egy remek tanárembernek, Székács Jánosnak köszönhetem, hogy ez a hangszer ma is életem hűséges társa.

- A Zeneakadémia elvégzése után hogy alakult a pályád?
- Mondhatni, sehogy. Ez persze így felületes. Csináltam egy csomó haszontalan dolgot, például leírhatatlan mennyiségű kortárs zene előadásával töltöttem a drága időmet. Aztán elkezdtem mindenféle zenekarokkal, kamaraegyüttesekkel világot járni, akkor se szerettem, ma is utálom. Viszont megint, (ahogy gyerekkoromban) sokat olvastam, tanultam az életet, na meg a saját hangszeremet, mert a zeneakadémián ezt elmulasztották. Majd bekerültem az Éder vonósnégyesbe, ahol már kezdett kicsit alakulni zenész mivoltom.

- Sok a vadász, kevés a fóka, szokták mondani. Mennyire igaz ez a zenei életben, milyen fellépési lehetőségek vannak?
- Lehetne ezt most cifrázni kissé, de bennem már jó ideje nincs semmiféle megfelelési kényszer. Vagyis, ha nincsenek jó kapcsolataid, vagy Tel-Aviv felől jött ismerőseid, rokonaid, akkor igen nehéz dolgod lesz, és kizárólag a „magad uram, ha szolgád nincsen” nemes gondolata tart életben úgy, ahogy. Ez elég rosszul hangzik, de nagy előnnyel jár. Tényleg a magad ura vagy, Nincs pénzed, de abból azt csinálsz, amit akarsz. Lehet, hogy fából vaskarika, de a szabadságnak ma ez az ára.

- Úgy tartják, a siker kulcsa egy jó menedzser. Hogy álltok ezzel, ki intézi a fellépésekkel, lemezkiadásokkal járó feladatokat?
- Kétféle dologról van szó. Az egyik a Camerata Barbora, a nagy szerelem, egy baráti és mélyen emberi társulás. Szinte fillér nélkül tesszük a dolgunkat, gondolatokat és érzéseket ébresztünk, magyar lelkületű hangversenyeket adunk, csodás hangú tündéreink népdalokat énekelnek, én magyar népmeséket olvasok fel, beszélek rólunk, magyar emberekről, múltunkról, jelenünkről, jövőnkről, és közben jó zenéket játszunk, jól.
A másik vonal a professzió. Sokszor mindennapi kulimunka, persze itt is akad öröm. Nemrég fejeztük be Bartók Béla hat vonósnégyesének felvételét, novemberben jelenik meg az új Bartók összkiadásban a Hungarotonnál. Hatalmas munka volt, de Bartók zenéjében élni mindig boldogság.

- A Weiner Leó konzervatóriumban tanítasz. Mi késztetett arra, hogy a rendszeres muzsikálás mellett még ezt a manapság nem túl hálás feladatot is felvállald?
- Tévedés, ez hálás feladat. Rengeteget tanultam a gyerekektől, amit nem könyvből tudok, annak nagy részét az egyszerű parasztemberektől és a növendékeimtől tanultam. Az iskola körüli évszázados bajokról pedig nem a gyerekek tehetnek, hanem a Trefortok és Budenzek, és történelemhamisító, hazugsággyáros utódaik.

- Camerata Barbora. Mikor és milyen körülmények között alakult meg a zenekarotok? Mennyire vagytok ismertek itthon és külföldön? Mi alkotja a repertoárotok gerincét?
- Már akkor is működött, amikor még nem volt. Amióta tanítok, mindig visszajárnak a végzősök, koncertsorozataink voltak, a Kővágóörsi Zenei Napok pedig már több mint tíz éve rendszeresen megrendezésre kerülnek. Nevünk három esztendeje van. A barbora szó egyébként a nagybőgő régi, népi neve. A külföldet hagyjuk. Amíg mosolygó, csillogó szemű magyar embereknek játszhatunk, addig erről szó se essék. Ha meg már nem játszhatunk, akkor azért nem.

- Kővágóörs – zenei napok. Honnan az ötlet és hogy lehet megvalósítani egy ilyen programot, ami vélhetően állami támogatás nélkül jön létre?
- Az iskolának kerestünk zenei táborhoz helyet. Megismerkedtem egy ottani borásszal, lementünk, körülnéztünk, és én fülig szerelmes lettem a földkerekség egyik legcsodálatosabb tájába, a Káli-medencébe. Úgy létezhetünk, hogy jó emberek segítenek. A hangversenyeken például koldulunk. Nem szégyen az, egy széken ott a székely kalap, nemzetiszín szalaggal és hál'Istennek általában megtelik. Mindenki türelmes, akkor fizetünk, amikor tudunk.

- Említetted korábban, hogy gyermekkorodban ott lapult az ágy alatt a Női test című könyved. Mit jelentettek a nők az életedben?
- A könyv nem az enyém volt, úgy kellett mindig lecsórni a polcról. A nő maga az élet. Mit is jelenthetnének? Mindent! Én nem vagyok költő, ők ezt nálam jobban tudják. Csak nagy tisztelettel és alázattal szólhatok a nőkről, amit elviseltek csak az utóbbi ötven évben, az leírhatatlan. Most épp ott tartunk, hogy mama ül a csuklós busz volánjánál, a papa pedig otthon van gyesen. De ez sem tart már sokáig.

- Nem kerülhetem meg a kérdést, hiszen egy hazában élünk, milyennek ítéled meg a mai magyar valóságot, a hazai közéletet?
- Azt is mondhatnám, hogy nem értem a kérdést. Ott nincs közélet, ahol nem a közért tesznek azok az adóforintjainkból eltartott, magukat politikusnak nevező börtöntöltelékek, akik lassan húsz éve folyamatosan becsapják az embereket. Jobbról is, balról is, teljesen mindegy. A magyar valóság pedig az, hogy ez az ország gyarmat. A tiszaeszlári perrel elkezdődött egy folyamat, amely megállíthatatlanul sodort bennünket a teljes pusztulás felé.
A szerencsénk az, hogy rájöttünk arra, amire kellett, és nincs még késő. Felállunk, és rendet csinálunk. Nem véletlenül utálják a rend szót „odaát”, viszolyognak egy valódi alkotmányos rendnek még a gondolatától is. Pedig nincs messze az idő, amikor se harácsolás, se össze-vissza hazudozás, se a cigányok uszítása nem segít rajtuk.

„A világhódítók hatalmát csak az igazság kimondásával törhetjük meg” Ezt Marschalkó Lajos, mondta, a kiváló újságíró. Az igazság felismerése és kimondása pedig már kezdetét vette.
Botz Domonkos - Pólus Média