Százhúsz éve, 1892. július 23-án született Hailé Szelasszié, Etiópia utolsó, sorrendben 225. császára.
mti - Tafari Makonnen néven látta meg a napvilágot, apja rasz
(herceg), II. Menelik császár unokaöccse volt. Tizennégy éves korától a
fővárosban az előkelő ifjak számára alapított középiskolába járt, majd
két tartomány kormányzását bízták rá. 1911-ben a trónörökös parancsára
megnősült, és bár házassága nem szerelmi, hanem politikai alapon
köttetett, évtizedeken át élt boldogságban feleségével, Menennel.
Jóllehet Tafarinak születésekor esélye sem volt a trónra, 1916-tól
bonyolult udvari intrikák eredményeképpen ő lett a régens, aki az "ifjú
etiópok" élén mérsékelt reformokra törekedett.
1923-ban felvetette országát a Népszövetségbe, a húszas évek elején első etióp vezetőként utazott külföldre: Rómába, Párizsba és Londonba. 1930-ban hosszas és kegyetlen hatalmi harc után ért a hatalom csúcsára: Négus Tafari, Ő Császári Felsége I. Hailé Szelasszié, Juda Törzsének Győzelmes Oroszlánja, Isten Választottja, Etiópia Királyainak Királya felléphetett a császári trónra. Az új uralkodó 1931-ben alkotmányt adott az országnak, eltörölte a rabszolgaság évezredes intézményét, könnyített az adórendszeren, iskolákat alapított. Etiópia ekkor - Libéria mellett - Afrika egyetlen független országa volt, három évezredes múltra visszatekintő, folyamatos államisággal.
A függetlenség azonban veszélybe került, amikor az Imperium Romanum újraalapításáról álmodozó olasz diktátor, Benito Mussolini csapatai 1935-ben megtámadták Etiópiát. Az emigrációba kényszerült uralkodó a Népszövetség genfi központjában megrendítő beszédben kért segítséget hazájának, a szervezet erejéből azonban erőtlen szankcióknál többre nem tellett. A császár csak 1941-ben térhetett csak haza angol segítséggel. Első beszédében még "új korszakot" hirdetett, de hamar kiderült, hogy az új kor nemigen különbözik az előzőtől.
A lényegi változások elmaradtak: nem történt földreform, nem költöttek az oktatásra és az infrastruktúrára, pangott a gazdasági élet. Az alkotmány deklarálta ugyan az állampolgári jogokat, de a föld egyik legszegényebb és legelmaradottabb országában ennek nem volt jelentősége. Az ország a valóságban Hailé Szelasszié magánbirtoka volt, aki azt vallotta: "az uralkodó tudja, mi kell a népnek, de maga a nép ezt nem tudja".
Elnézte ugyan a minden szintet behálózó korrupciót, de még a legkisebb ügyekben is fenntartotta magának a döntési jogot, a rendőrség például minden egyes Etiópiába érkező külföldiről referált neki. A császár ügyes személyi politikával, állandó személycserékkel és a besúgók kiterjedt hálózata révén szerzett információkkal biztosította uralmának fenntartását. A trón támasza a hadsereg volt, amely a költségvetés felét kapta, közcélú kiadásokra viszont alig jutott.
1923-ban felvetette országát a Népszövetségbe, a húszas évek elején első etióp vezetőként utazott külföldre: Rómába, Párizsba és Londonba. 1930-ban hosszas és kegyetlen hatalmi harc után ért a hatalom csúcsára: Négus Tafari, Ő Császári Felsége I. Hailé Szelasszié, Juda Törzsének Győzelmes Oroszlánja, Isten Választottja, Etiópia Királyainak Királya felléphetett a császári trónra. Az új uralkodó 1931-ben alkotmányt adott az országnak, eltörölte a rabszolgaság évezredes intézményét, könnyített az adórendszeren, iskolákat alapított. Etiópia ekkor - Libéria mellett - Afrika egyetlen független országa volt, három évezredes múltra visszatekintő, folyamatos államisággal.
A függetlenség azonban veszélybe került, amikor az Imperium Romanum újraalapításáról álmodozó olasz diktátor, Benito Mussolini csapatai 1935-ben megtámadták Etiópiát. Az emigrációba kényszerült uralkodó a Népszövetség genfi központjában megrendítő beszédben kért segítséget hazájának, a szervezet erejéből azonban erőtlen szankcióknál többre nem tellett. A császár csak 1941-ben térhetett csak haza angol segítséggel. Első beszédében még "új korszakot" hirdetett, de hamar kiderült, hogy az új kor nemigen különbözik az előzőtől.
A lényegi változások elmaradtak: nem történt földreform, nem költöttek az oktatásra és az infrastruktúrára, pangott a gazdasági élet. Az alkotmány deklarálta ugyan az állampolgári jogokat, de a föld egyik legszegényebb és legelmaradottabb országában ennek nem volt jelentősége. Az ország a valóságban Hailé Szelasszié magánbirtoka volt, aki azt vallotta: "az uralkodó tudja, mi kell a népnek, de maga a nép ezt nem tudja".
Elnézte ugyan a minden szintet behálózó korrupciót, de még a legkisebb ügyekben is fenntartotta magának a döntési jogot, a rendőrség például minden egyes Etiópiába érkező külföldiről referált neki. A császár ügyes személyi politikával, állandó személycserékkel és a besúgók kiterjedt hálózata révén szerzett információkkal biztosította uralmának fenntartását. A trón támasza a hadsereg volt, amely a költségvetés felét kapta, közcélú kiadásokra viszont alig jutott.
Az etióp
belpolitikai viszonyok éles kontrasztja volt a külpolitika, ahol a
"négus" valóban sikert sikerre halmozott. Az ő javaslatára jött létre az
ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottsága (ECA), ő kezdeményezte az Afrikai
Egységszervezet 1963-as megalakítását,é s a legtekintélyesebb afrikai
vezetőként viták sokaságát simította el. Tegyük hozzá: az olasz
agresszió egykori áldozata 1952-ben maga is hódítóként lépett fel,
amikor megszállta Eritreát.
Az elmaradott, babonás országban egész kultusz épült ki a császár személye körül: képe ott volt minden templomban, őhozzá imádkoztak, neki tulajdonították Krisztus tetteit, őt festették az oltárokra. 1955-ben az alkotmány hivatalosan deklarálta, hogy a császár Salamon király és Sába királyné egyenes ági leszármazottja. Az uralkodót csak meggörnyedve lehetett megközelíteni, hátat senki nem fordíthatott neki. Napjait évtizedeken keresztül ugyanazon rend szerint élte, a nép életéről palotájából, távcsövön szemlélődve tájékozódott. A palotaforradalmak sokaságát, tizenöt puccskísérletet és számtalan lázadást átvészelt császárságnak az 1973-as aszály és a nyomában fellépő súlyos éhínség vetett véget.
A dédelgetett hadsereg fellázadt, és 1974. szeptember 12-én Júda Oroszlánját megfosztották trónjától: a hatalomban a kommunista katonatiszt, Mengisztu Hailé Mariam követte. Az agg uralkodót a világtól elzárva tartották, és 1975. augusztus 26-án máig tisztázatlan körülmények között meghalt, a hivatalos kommüniké szerint betegség végzett vele. Holtteste csak 1992-ben került elő. Születésének századik évfordulóján, a kopt keresztény egyház szertartása szerint temették újra.
Az elmaradott, babonás országban egész kultusz épült ki a császár személye körül: képe ott volt minden templomban, őhozzá imádkoztak, neki tulajdonították Krisztus tetteit, őt festették az oltárokra. 1955-ben az alkotmány hivatalosan deklarálta, hogy a császár Salamon király és Sába királyné egyenes ági leszármazottja. Az uralkodót csak meggörnyedve lehetett megközelíteni, hátat senki nem fordíthatott neki. Napjait évtizedeken keresztül ugyanazon rend szerint élte, a nép életéről palotájából, távcsövön szemlélődve tájékozódott. A palotaforradalmak sokaságát, tizenöt puccskísérletet és számtalan lázadást átvészelt császárságnak az 1973-as aszály és a nyomában fellépő súlyos éhínség vetett véget.
A dédelgetett hadsereg fellázadt, és 1974. szeptember 12-én Júda Oroszlánját megfosztották trónjától: a hatalomban a kommunista katonatiszt, Mengisztu Hailé Mariam követte. Az agg uralkodót a világtól elzárva tartották, és 1975. augusztus 26-án máig tisztázatlan körülmények között meghalt, a hivatalos kommüniké szerint betegség végzett vele. Holtteste csak 1992-ben került elő. Születésének századik évfordulóján, a kopt keresztény egyház szertartása szerint temették újra.
0 Megjegyzések