A két Kós Károly munkásságának
és emlékének tiszteletére

Dolgozatom témája a terület, a régió és táji elkülönülések, elkülönítések elméleti problémáinak megközelítése. Az elemzés arra irányul, hogy mi rejlik a terület, a táj, a vidék vagy éppen a régió és a dialektusfelfogások és fogalmak mögött. Itt jegyzem meg, hogy míg az előbbi három magyar s finnugor eredetű - a köz és a szeg szavunk is -, addig a régió és dialektus szavunk csak alig kétszáz éve él nyelvünkben. A régiót a latinból vette át a magyar nyelv, de semmi mást nem jelöl, csak területet; a dialektus végeredményben görög eredetű, a nyelvjárásra, a nyelv elterjedésére vonatkozott eredetileg. Általában ezalatt hasonló jelenségek és azok változatainak az elterjedését értik a kutatók, mind időben, mind térben. A magyar néprajzkutatásban és nyelvjáráskutatásokban a területiség és regionális tagoltság évszázados probléma, és bizonyos alapfogalmai máig sem tisztázottak.1 Kutatásaim során arra a mások által is hangoztatott felismerésre jöttem rá, hogy míg mi önkényesen használjuk ezen kifejéseket, ezek sokszor nem élnek a parasztság tudatában; ha él is, nem úgy, mint a miénkben. Ez vezetett arra, hogy alaposabban megvizsgáljam a néprajztudomány „terület" koncepcióját, illetve azt, hogy miért rendszerezzük a felgyűjtött adatokat a területtel, és miért úgy, ahogyan azt csináljuk. Az is fontos kérdés lesz a továbbiakban, hogy meghatározzuk, mennyiben befolyásolja a terület-, a régió-beállítottságú szemlélet a néprajzi, folklorisztikai adatok felhasználhatóságát, a leírás és besorolás tudományosságát. Egyszerűbben: mások lennének-e a magyar néprajz- s folklórkutatás eredményei, ha nem lennének dialektushatárok és tájegységek, és a táji tagolódás nem lenne olyan döntően meghatározó a magyar népi kultúra kutatása számára?

Az angol antropológus, Edwin Ardener írja egyik dolgozatában, hogy nekünk, kutatóknak mennyire hasznos az, hogy távol eső területeket kutatunk, járunk be és fogalmazunk újra s újra cikkeinkkel.2 Ő azonban ebben nemcsak a területiséget mint olyat, hanem egy politikai és jelképi összetevőt is lát: mégpedig választ arra a kérdésre, hogy miért és kinek van szüksége ezekre a távoli, eldugott, sejtelmes és egzotikus vidékekre (ő így írja „remote regions"). Még akkor is, ha ezek a vidékek nincsenek nagyon távol -mármint kilométerben kifejezve -, sokszor úgy teszünk, mintha kutatási területünk távolra esne - tőlünk legalábbis. „Van valami abban az ötletben, hogy a távolság megerősíti, sőt megszépíti az antropológiai nézőpontot". írja Ardener.3 Kiválasztott terepünket nagyon sokszor látjuk, mint határvidéket; vagy azért, mert olyan messze esik, vagy azért, mert a távoli táj mindig más távoli tájakkal van kapcsolatban. Ardener szerint mi kutatók, akik mindig a központban vagyunk, jelen esetünkben ez Budapestet jelenti, még akkor is. ha éppen Kolozsváron, Pécsen, vagy éppen Szekszárdon dolgozunk, élünk, kutatási területünkben a távolit, a sejtelmest és a (hozzánk képest) messze eső vidéket, népcsoportot jelenítjük meg. Ennek az ellenkezője épp úgy igaz: kevés olyan néprajzos, folklorista és antropológus tevékenykedik ma Magyarországon, aki a távoli vidékkel szemben Budapest vagy bármelyik más nagyváros kultúráját kutatná.4

Így munkánkat át- és átszövi az a gondolat és elmélet, hogy a központtal szemben-ahol minden változik, kozmopolita és nincsenek ilyen jellegű elszigetelt, történeti örökségek - a messzi táj, a távoli vidék ebben mindig gazdagabb, lokális színei mindig jobban sziporkáznak, emberei egy teljesen más tudattal rendelkeznek, és - valójában ez az, ami hajt bennünket - így. ide mindig azért kell elmennünk, hogy szellemileg felfrissüljünk, anyagot gyűjthessünk, vagy elméleteinket kipróbálhassuk. A „távoli vidék", írja Ardener, „mindig jobban bővelkedik a múlt emlékeivel".5 Ardener távoli vidékei, messzi tájai tehát a központtal szemben helyezkednek el, misztikus szimbólumokkal vannak felruházva, és/vagy politikai értékekkel telítődnek. Mivel ezek a területek legtöbbször vélt vagy valódi határt is jelentenek, ezért sokszor több nép is igényt tart rájuk. Ahogy Ardener írja, „a távoli vidékeken sokkal több az idegen"6. Sőt ezek a távoli vidékek még misztikusabbá válnak amiatt, hogy területünket mások is igénylik, kultúrájának eredete kérdéses, és népcsoportjai hovatartozása (statisztika, demográfia, migráció stb.) mindig megkérdőjelezhető. Sok-sok ilyen fontossággal és szimbólummal telített területtel rendelkezünk mi is, és mások is.

De sorolhatnánk a további példákat: gondoljunk az arabok, keresztények és zsidók által oly nagyon követelt Jeruzsálemre (mindhárom saját vallásának eredetét látja benne); gondoljunk Koszovóra, melyet albánok, macedónok és szerbek egyaránt a magukénak éreznek. (De távolabbi példákat is meg lehet említeni: ilyen a francia telepesek „cajun" vidéke, az Egyesült Államok Louisiana államában; Korzika, mely a franciáknál kiemelt jelentőségű; a japánok és az oroszok által egyaránt igényelt Kurile-szigetek; de ilyen még Falkland, Hokkaido, Moldva, Krím-félsziget és így tovább, ad nauseam.)

Tudományunkban - legyen az nyelvészet, történelem, néprajz, folklorisztika, antropológia stb. - nem tudunk a területiségtől, a vidékcentrikusságtól elszakadni. Nem tudunk másképpen gondolkodni, mint a tájban, ami tőlünk messze van, s amely csak a „kutatási terep" fontosságával bír számunkra, melynek népe olyan dolgokat tud, amit még nem, vagy már nem tudunk, s amit meg akarunk szerezni. A központban így mindig függőség! viszonyt alakítunk ki a messzi tereppel: oda megyünk, ott tanulunk, kutatunk, ott eszünk, de tudjuk, hogy ez csak rövid ideig tart; amint munkánkat befejeztük, visszatérünk megszokott, komfortos életünkhöz, hogy aztán mindezt megírjuk tudományunk számára (mivel másabb ez, mint a turizmus, kérdezhetnénk).

Így, Bartók népzenei dialektusai, vagy Martin György néptánc dialektusai után7 tényként vesszük, hogy a dunai, vagy az alföldi s erdélyi dialektusok léteznek, s alapvetően különböznek egymástól. Tudjuk, hogy ha széki népzenét akarunk hallgatni, akkor a háromtagú vonósbandára kell hegyezni a fülünket (annak ellenére, hogy az egyik széki lassú így kezdődik: „Be szépen szól a cimbalom..."). Hasonló a probléma akkor is, amikor a kalotaszegi táncok közül a legényest (vagy helyi nevén „figurást") emlegetjük. Martin György kutatásai figyelmeztettek arra a kalotaszegi sajátosságra, hogy ott a figurák „abbc" sorrendben kell hogy következzenek.8 Nagyon sok táncos azonban ezt nem tartja be, sőt a Nádas-mentén kívül inkább ennek a hiánya a mérvadó.9 Senki sem vonja továbbá kétségbe, hogy a bivalyok jelentős szerepet játszanak az erdélyi parasztgazdaságokban; sőt, mára ez már mintegy „erdélyi", tehát területi sajátosságnak tűnik.10 Jól tudjuk, hogy bivalyok a Partium és a magyar Alföld területén is bőven előfordultak a második világháború előtt.

Ami ezen példák mögött megbújik, az nem más, mint a régióban, táji tagolódásában való gondolkodás, a távoli területek elrendezése, hierarchizá-lása. A hierarchizálás magába foglalja, hogy a területeknek van egy időbelisége. Ez az időbeliség bizonyítása annak, hogy a területen élők kultúrája más, korábbi időszakok maradványaiból tevődik össze. Ezt vagy úgy bizonygatják a kutatók, hogy a folklór sajátosságok, vagy a tárgyak múltjában látnak „ősi", „évszázados" hagyományokat; vagy ezzel szemben, az adatközlőkre hivatkoznak, akikben „elevenen él közös múltjuk emléke, származásuk".11

A hierarchizálás természetesen azt is magával vonja, hogy bizonyos régiók és tájegységek a néprajzkutatás divatjait követve be lesznek vezetve a kutatási irányzatokban, és így, mintegy központi helyet foglalva el, elsőbbséget élveznek más, kisebb, kevésbé „jelentős" vidékekkel szemben. Így tehát vannak régiók, melyek élnek és meghalnak, s mint az embereknek, a tájegységeknek is van születésük, virágzásuk és haláluk. Sok-sok történelmi tájegységre igaz ez (Kővár-vidék, Bihar, Zaránd etc). A 19. században kihalt Jászkunságban, vagy a Kiskunságban élők „mi-tudata" épp most születik újjá a szemünk előtt. Az időbeliséggel párhuzamosan, a területiség másik alapvető meghatározója - mint ahogy azt Ardener meghatározta -, a távolság-koncepció. Lehet, hogy a Galga-mente messze van a központtól, de Hetés még messzebb esik; Erdély vagy Moldva viszont a maga kiemelt, vagy éppen elhanyagolt fehér foltjaival aztán a legtávolabb van. Ez a hierarchia azonban csalóka! Bonyolítja a problémát az, hogy amit dialektusokkal elválasztunk egymástól, azt a típusokkal vagy stílusokkal összemossuk. Ezt a kétféle eljárást az segíti, hogy a területiségben csak történetiséget látunk. Illetve a területiség maga - mint fogalom - a történeti modellnek van alávetve, s azt igyekszik támogatni minden egyes újabb adatával. A történelmi „egyenetlen fejlődés", vagy marginális helyzet pedig táji színként és sajátosságként él tovább. Azonban sem a történeti fejlődés, sem a periférikus helyzet, sem pedig a táji eltérés (exkluzív dialektusokban való gondolkodás) önmagában nem magyaráz meg semmit: ugyanis e fogalmak és „tények" jelentését magunknak kell megmagyarázni, elemezni és bizonyítani minden egyes esetben.

Nyilvánvaló, hogy a dialektus (régió-területiség) modell, egy sajátságosan funkcionalista örökséget, beállítottságot takar, amelynek talán az egyik legnagyobb hibája éppen az, hogy nem eléggé történeti szempontú, annak ellenére, hogy a modell történetiségen alapszik. Azt is hangsúlyoznom kell, hogy a területiség (a táji csoportokban való gondolkodás) nem mindig pontos: néha vegyíti, de inkább elveti azokat az elméleti vagy népi tájszemléletű megfogalmazásokat, amelyeknek sokkal fontosabbaknak kellene lenniük. A fogalmakkal való visszaélésnek egyik lehetőségét jellemzi az, hogy például Barabás Jenő tíz (!) zonális struktúrára tesz javaslatot a néprajz tudományos táj szemléletének kidolgozására; u Voigt Vilmos pedig használhatatlan, idejétmúlt szemiotikai és kommunikációs modellek felhasználásával az „emberi kultúra térbeliségének" hét különböző vonatkozását elemzi.13 Ebből is érzékelhető, hogy a táji, az etnikai, a néprajzi vagy az etnokulturális csoport kategóriák milyen koncepcióbeli problémákat takarnak, és milyen egyéni célt szolgálhatnak. Különösen azért fontos ezen elméleti feltételezések és kifejezések tisztázása, mert sokan minden megkülönböztetés és meghatározás nélkül felcserélve használják. Jó példa erre az etnikum vagy etnikai csoport-meghatározás visszássága a cigányság kérdésében; a nem etnikum hangoztatása, és mint csak néprajzi csoport elismerése. Így érvelve természetesen megérthetjük, hogy mezőségi etnikum sincs, de van etnikus tudat a Mezőségben. A táji tagolódás egyik legnagyobb problémája, a határok kérdésének kényessége, mind a mai napig nincs pontosítva, illetve megfogalmazva, ennek politikai dimenziója pedig nincs felismerve.

Ez a táji-történeti modell megerősítést, elméleti alapozást nyert: Kósa László és Filep Antal A magyar nép táji-történeti tagolódása című, 1975-ben kiadott könyvében.14 Azért érdemes itt kezdeni, mert bár segítik a modell továbbéltetését, könyvük bevezetőjében mégis megjegyzik:

A táji csoport átmeneti kategória, megközelítési lehetőség, ha úgy tetszik, munkahipotézis, a népi kultúra táji tagoltságának tanulmányozásához (azért), hogy az eljövendő pontosító kutatásoknak keretet, támaszt, alapot nyújtson, de korántsem azzal, hogy javaslatait egyedül lehetséges megoldásnak tartsa.15

A szerzők továbbá kijelentik, hogy „a tájilag-történetileg kialakult csoportok kutatása nem más, mint a magyar népi műveltség analitikus felbontása"16 Ez valószínűleg Tálasi István egyetemi előadásainak, és Tálasi saját elképzeléseinek az összefoglalása - de anélkül, hogy azt megemlítenék - Kósa és Filep munkájában. Tálasi ugyanis korábban így érvelt:

A néprajzi csoportok kutatása egy nép kultúrájának analitikus felbontása a tájikig adott, történetileg különböző időkben létrejött, a közös műveltséget differenciált fokon és mértékben bíró csoportokon keresztül - amelyek azonban maguk is integrálódott kulturális egységek.17

Mivel Tálasi és Kósa-Filep az analitikus felbontásra teszi a voksát, én szeretném az építő kritika segítségével ezt az analitikus felbontást folytatni, és ezáltal a néprajzkutatás táji szemléletének lehetőségeit, problémáit pontosítani.

A táji csoportok „analitikus felbontása" az az elemző módszer, amely arra irányul, hogy „Azok a vélt vagy valós specifikumok, amelyek alapján a néprajz fölfigyelt az egyes csoportokra, illetőleg, amelyeket a csoportok jellemzőjének tart, közös műveltséghez tartozó, más-más időben és fejlődési fokon kialakult, esetleg megrekedt jelenségek."18 Nyilvánvaló tehát, hogy a területiség egyszerűen mint időbeliség jelentkezik. Hogy ez miért van, illetve miért igaz, arra is megkapjuk a szerzőktől a választ. Kósa és Filep szerint: ,A közelmúlt konkrét vizsgálatai azt tanúsítják, hogy a magyar paraszti kultúrának a »csoportok« prizmáján szóródó színképe az elmúlt százötven-kétszáz esztendő fejlődésének eredménye".19 A történészek figyelmeztetése, s ezen belül Egyed Ákos „tájtörténeti modellje"20 sajnos nem vált igazán a néprajzosok munkamódszerévé, annak ellenére, amint azt látjuk a Kósa-Filep idézetből is, hogy a magyar néprajzkutatás, vagy az európai etnológia, történeti tudományágként tartja magát számon.

A történelemszemlélet központiságára a sajátságosan bizonyított példák a palócok 18. századi déli kivándorlása és az Alföld benépesítése, a Sárköz, Ormánság, a barkók, a gyimesi csángók „klasszikusnak mondható néprajzi képe", amely a „XIX. században alakult ki".21

A kérdés számunkra azonban az, hogy mi van akkor, ha nem a „közelmúltat", hanem a jelent vagy a távoli múltat kutatjuk? Akkor is az elmúlt százötven-kétszáz év felfedezései adják meg a modellek és az időbeliség kereteit? A kérdést úgy is megfogalmazhatnám: valóban lehetséges ilyen a priori feltevéssel összemosni olyan területeket, mint például Gyimes, Palócföld vagy az Ormánság? Tehát csak azért, mert ezeket a területeket a 19. század utolsó negyedében fedezi fel a nemzetiesített néprajztudomány, a történeti hátterüket csak a „klasszikusnak mondható néprajzi kép" felfedezésével egyidejűnek kell mondanunk? Kósa és Filep arra is rátapintott, hogy:

A csoportok határai nem azonosak a kulturális határokkal... (mert)... karakterüket épp az adja, hogy határaikon túlnyúló jelenségek vagy jelenségcsoportok az adott területen egyedi módon találkoznak és sűrűsödnek, sajátos struktúrában rendeződnek el22

Arra azonban nem kapunk választ, mit is jelent az, hogy „karakter", „egyéni módon" való „találkozás", „összesűrűsödés" vagy „sajátos struktúrában" való „elhelyezkedés"? Így érthetjük meg tehát azt az elméleti problémát, hogy hogyan lesznek bizonyos tájegységek mintegy időzítve, és „karakterrel", „jelenségekkel", felruházva kisajátítva a néprajztudomány bizonyos használói számára.

Kalotaszeg kutatása és határai

Tehát ennyiből is világosan kitűnik, hogy a „táji csoport" a néprajztudományban használatos felfogásának milyen kényes és máig eldöntetlen határai vannak. Az alábbiakban Kalotaszegre szeretnék hivatkozni ezen teóriák, elképzelések tükrében. Kalotaszeg kutatásának számos olyan pontja van, amely erre a problémára hívja fel a figyelmet, annak ellenére, hogy Kalotaszeg ma már nem tartozik a legfontosabb divatterülethez - az ardeneri távoli régióhoz, mint a századfordulón, bár még mindig sokan vannak, akik emiatt keresik fel.

Érdemes megjegyezni, hogy „Kalotaszeg" elnevezés valószínűleg délszláv eredetű, s már a 15. század írott forrásaiból ismerjük.23 A történeti és régészeti kutatások eddig nem tudták bizonyítani Kalotaszeg magyarságának nem-magyar eredetét és összetételét, annak ellenére, hogy néptörténeti és népetimológiai emlékek törökös, illetve tatáros eredetet hangoztatnak. Ez a jól ismert és sokat hangoztatott „tatár eredet" azonban minden bizonyosságot mellőz. Annyi azonban bizonyos, főleg a nyelvtörténeti kutatások alapján, hogy jelentős gepida, szláv (bolgár), avar lakosság élt Erdély kalotaszegi részén, a magyarság honfoglalása előtt.24 Hasznos az az adat, amit a történeti kutatásokból megtudunk: a legkorábbi dokumentumokban a kalo-tai esperesség Kolozsvártól egészen Nagyváradig terjedt el.25 Ami talán irányadó a korai évszázadokból, hogy Kalotaszeg határkérdése - több más vidékhez hasonlóan persze - már akkor politikai kérdések és hatalmi törekvések játékszere. Az eredetileg a nagyváradi püspökség kalotaszegi esperességének ismert Kalotaszeg a püspöki hatalomból a Mikola nemzetséghez és annak leszármazottaihoz (Kabos, Veres, Vitéz, Kemény, Gyerőffi) kerül.26 A reformáció után a váradi püspökség, s ezen belül a Közép- és Kiskalota névvel illetett részek jelentősége megszűnik, ugyanúgy mint Bihar megyei fennhatósága.27 A kalotaszegi tudatnak tehát legkevesebb a messzi történelmi tudata, bár elszigetelt irodalmi bizonyítékok léteznek a kalotaszegiség bizonyítására. A 18. század során Kőröspataki B. János, egyik kevésbé ismert históriás énekíró, megénekelte Kalotaszeg pusztulását az 1658-as töröktatár bosszúálló hadjárat alkalmával, mikor így kesergett „Erdélynek és Magyarországnak szörnyű romlásáról és az népeknek rabságba viteléről való rövid históriá'-jában:

Együtt veszel te is Kalotaszeg,
Kiben az ifjúság volt mint virágsereg.

Kalotaszeg milyenségét, elütő voltát a többi vidékektől a 19. században fedezik fel és éltetik. Kőváry László 1854-ben ezt írja:

Három kiváló pontja van Erdélynek, hol a magyar nép az ősmagyar szokásokat, mint ugyanazon drágakő különböző oldalai ugyan, de mégis lehető színben visszatükrözi. E három pont: a Szilágyság, Kalotaszeg és Torockó.28

Kalotaszegről Kőváry, valamint Téglási Ercsei József és Soós Antal ismertetései a különböző újságcikkekben jelentek meg - mint a Hon és Külföld, Vasárnapi Újság, Székely Néplap stb.29 - az első populáris híradásokként a 19. század közepéről. Már ekkor felhívják a figyelmet Kalotaszeg egyedi sajátosságaira: az ősmagyar hagyományokhoz való ragaszkodás, a viselet cifrasága, a menyasszonyfa (lakodalmi fa) használata. Érdekes, de talán érthető, hogy ekkor még nem emlegetnek Kalotaszeggel kapcsolatosan sem kivándorlást, sem egykézést30, amelyek később mint kalotaszegi jellegzetességek szerepelnek majd.

Kalotaszeg néprajzi, tudományos felfedezését azonban Jankó Jánosnak köszönhetjük. Jankó János 1890-ben és 1891-ben járta be Kalotaszeget, s gyűjtött anyagot. Ez meg is jelent 1892-ben Kalotaszeg magyar népe címmel, melyet 1993-ban reprint kiadásként újranyomtattak Budapesten. Már itt találkozunk azokkal a fejezetekkel, melyek a későbbiek folyamán néprajzos témák lesznek. Pregnáns példaként kiemelném a nevek és gúnynevek használatát, melyet Jankónak és Czucza Jánosnak, Jankó segítőjének, köszönhetünk, mint divatos néprajzi témát; ezt folytatta a későbbiekben Márton31 és B. Gergely kalotaszegi témával.32 Ilyen kiemelt téma még a cifraságon belül, Kalotaszeg és a kalotaszegiek specialitása a fafaragás, valamint a kőfaragás, melyet Hála József dolgozott fel.33 De vannak elszórt kutatások is, mint például Wlislocki Henrikné, aki több fontos témát is feldolgozott Kalotaszeggel kapcsolatban.34

Jankó „Kalotaszege" azonban meghatározta a magyar néprajzkutatás Kalotaszeg behatároltságát. Harmincnégy „kalotaszegi faluból melyek Ko-lozs megye bánffy-hunyadi, gyalui, kolozsvári és almási járásban helyezkedtek el" gyűjtött anyagot Jankó János. A terület klasszikus „néprajzi" körülhatárolása nála így olvasható:

Kalotaszeg tehát, mint földrajzi fogalom könnyen meghatározható, nem más az, mint a Kalota és Körös völgye; s így nem tartozik belé sem a Nádas, sem az Almás völgye, vagy forrásvidéke. Ethnographiailag a Kalotaszeg határainak megvonása már sokkal nehezebb, s ezt ma csak feltevések alapján kísérelhetem meg. Azon eredmények alapján, melyeket az alábbi könyvbe foglalok össze, bizonyos az, hogy a földrajzilag értelmezett Kalotaszeg a néprajzi Kalotaszegnek ma is magvát képezi, de ide tartozik még a Nádas völgye Kolozsvárig, az almási Nagyalmásig; kétségtelen az, hogy az általam átkutatott 34 falu mind Kalotaszeghez tartozik, de hogy a keleti határok hol vonhatók meg, ma még nem tudom, csak valószínűleg tartom azt, hogy a Kolozsvár körül elterjedő magyar nyelvsziget, mely minden felől oláhsággal és szásszal van körülvéve s melyet csak vékony fonalak, kicsiny falvak által jelzett sorok fűznek össze egyrészt a tordai, másrészt a szilágysági magyarsággal, e körülzárt helyzetében ethnographiájában is teljesen egységes.35

A keleti határok bizonytalansága azt jelentette Jankó és kortársai számára, hogy a Jára-völgye, Fenes, Magyarlóna, Léta, Györgyfalva, Tordaszent-lászló kimaradt a kutatásból. Azonban nála találkozunk Kalotaszeg kistáji hármas felosztásával is legmarkánsabban: 1. „Körös medenczéje" (Felszeg), 2. „Almás medenczéje" (Alszeg), 3. „Nádas medenczéje" (kolozsvári átmeneti terület).36 Igaz, már 1864-ben Pesty Frigyes leírta az Alszeg és a Felszeg kifejezéseket Kalotaszeggel kapcsolatosan, mint használatos népi térneveket; így van ennek a régiónak, tájnak egy, az ottlakók által is tudatosult, megélt és használt földrajza is, még akkor is, ha ez mára már kissé eltompult. Ez, s nem az Almás-mente, a Nádas-mente és a Kapus-mente kifejezések - melyekkel ez idáig még sem korai írásos formákban, sem népi gyakorlatban nem találkoztam - takar valamilyen fokú táji, halvány kalotaszegi „mi-tudatot".

Jankó „hagyományos" megfogalmazása, igen sokáig tartotta, és tartja magát mind a mai napig, annak ellenére, hogy volt ellenvetés határmegállapítása miatt. Ennek korai képviselője Czucza János kalotaszentkirályi igazgató-tanító volt, aki 1890-ben, tehát Jankó könyvének megjelenése előtt már a „muszuj-elmélet" és a Kalotaszeg körülhatárolásának rugalmatlansága ellen küzdött.37

Az ilyen finomítások azonban mit sem számítottak. Jankó úttörő vállal-kozású könyve nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a századforduló előtt, a milleneumi ünnepségekre Kalotaszeg fogalommá, egy művészi koncepcióvá váljék. Az, ami elindul a szőttesekkel a 1880-as években, az 1903-ban és 1904-ben a képzőművészetben az ott tartózkodó Kőrösfői Kriesch Aldár, Edvi Illés, és Malonyay Dezső - valamint Telegdy Árpád bánffyhunyadi rajztanár - segítségével további erősítést ad Kalotaszeg felfedezéséhez, amely megteremtette a kalotaszegi festőiskola alapjait.38 Igaz, már előttük is járt ott egy angol művész, Walter Crane, aki megörökítette a kalotaszegi viseletet.39 Azonban az előbb említett budapesti „három testőr" volt az, aki Kalotaszeg művészi felfedezéséhez hozzásegítette a magyar művészeket és művészettörténészeket. Ki kell hangsúlyozzam azt a néprajzkutatás számára sem közömbös tényt, hogy a művészek sokban nem értettek egyet Jankó „közönyösségével", amivel, szerintük, annyi „kincs mellett haladtel", és emiatt terepmunka módszerével sem tudtak egyetérteni. Malonyay saját szavaival, melyeket Lippich Elekhez intézett 1904. augusztus 2-án, Jankó János „ Valósággal úr ellen uszította ezt az áldott, szerető népet. "40 Ez azonban nem változtatta meg a művészek véleményét a határkérdéssel kapcsolatban, továbbra is a jankói 34 falu elméletével dolgoztak. Azonban azt nem lehet kétségbe vonni, hogy Malonyay-Lippich iskolateremtő módszerrel bevezették Kalotaszeget a díszítőművészetbe, az építészetbe - ez főleg majd Kós Károly hatására terjed el leginkább - és a művészettörténetbe.41

Tekintsük át röviden, hogy miként alakult Kalotaszeg divatja és központtal való kapcsolata, továbbá Ardener és Said után, Kalotaszeg „keletiesítése". Itt a „keletiesítést" nyugodtan használhatjuk, hisz Gyarmathyné bevallása szerint Munkácsy Mihály az igazi „magyar típust" kereste, és meg is találta a bánffyhunyadi vásáron.42 De más festők és rajzolók is megkedvelték a vidéket, sőt ekkor már a fényképezésnek is egy területi központjává válik Kalotaszeg (már Gyarmathy Zsigáné könyvében is találunk egy Écsy nevezetű fényképészt, aki megörökítette, talán elsőként, Kalotaszeg falvainak lakóitl. De az utazás divatja is ehhez a lokálpatriotizmussal megtöltött korhoz kötődik: Margaret Fletcher és rajzoló útitársa, Rose Le Quesne, Gyarmathyné vendégei voltak Bánffyhunyadon. Így került be természetesen a kalotaszegi varrottas is Fletcher könyvébe.43

Mind Jankó táji elmélete, mind pedig a Malonyay44 által kialakított művészi fogalommá való felemelés „projektje" lényegében két dolgon múlott: egyik a Bánffyhunyadon lakó Gyarmathy Zsigáné, született Hóry Etelka, lokálpatrióta munkássága és származása, aki miatt a Felszeg természetesen kitüntetett szerepet kapott.45 A másik pedig a Herrmann Antal által bérelt jegenyei, egzotikus fürdőhely, mely odacsábította a magyar néprajzi elit egy részét.46 Jeles kutatók is megfordultak Jegenyefürdőn: köztük Wlislocki Henrik (aki a környékbeli kutatásait közölte is az 1890-ben beindult Kalo-taszegben), Katona Lajos, Munkácsi Bernát, Pápay Károly. Jeles népzenekutatók is járják Kalotaszeg falvait, Vikár Béla még a századforduló előtt, Bartók Béla pedig 1910-ben.

Az 1885-ös országos kiállításon már egy „kalotaszegi szoba" - tulajdonképpen csak Magyargyerőmonostorról - került kiállításra Gyarmathyné felügyeletével, miniszteri felkérésre. Ekkortól számíthatjuk a kézimunka, a varrottas, a párta és a muszuj köztudomásra hozását, de ekkor kezdődik meg, éppen Gyarmathy Zsigáné irodalmi működése alapján - könyve A havasok alján nagy sikernek örvendett a korabeli úrinőknél - Kalotaszeg populáris irodalmi reprezentációja is. Talán ezt az irodalmasítást a polihisztor, Sztánán élő Kós Károly képviselte igazán, de a későbbiekben is volt Kalota-szegnek saját írója, publicistája Katona Szabó István személyében, aki több kalotaszegi témájú regényt is írt.47 Azonban ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a büszke kalotaszegi öntudat kialakításában - valamint a kalotaszegi hagyományok felélesztésében - legalább olyan nagy szerepe volt a Kalotaszeg című lap beindításának 1890-ben Gyarmathy Zsigáné közreműködésével, mint Ady Endre 1914-és költeményének, A Kalota partján-nak, mellyel a neves költő a kalotaszegi cifraság és színvilág hitelesítését adta.

Ha alaposabban elolvassuk Gyarmathyné könyveit és cikkeit, melyeket a Kalotaszeg folyóiratban publikált, akkor rájövünk, hogy írásaiban sok olyan dolgot említett, amelyeket később a néprajztudomány „kalotaszegi" sajátosságnak tudott be. Ilyen például a „zászlós temetkezés", a Gyarmathyné által leírt „zászlós lányok" szerepe a temetkezéskor48, vagy pedig a muszuj -viselet. De szintén csak ő hívja fel a figyelmet a „kalotaszegi gyermek"-re is49, mely szintén néprajzos téma lesz a későbbiekben50, a varrásra, valamint a népnyelve is, melynek tudatos gyűjtését, kutatását a bánffyhunyadi tanító, Czucza János karolta fel.51

Ennél persze sokkal több példát lehetne felsorolni, melyek a 20. századi néprajzkutatásban visszaütnek, mint kalotaszegi sajátosságok (pártaviselet, iparosodás kezdődése, az asszonyok piacozása, kivándorlás, a magyar-román - akkoriban még oláh - kapcsolatok stb.). Érdekessége még Gyarmathyné tevékenységének, hogy mennyi szerepet szán a budapesti - és távolabbi - kapcsolatoknak, melyek Kalotaszeg lakosságát mind a mai napig összekötik a külvilággal.52 Ez mintha a határok majdnemhogy (mai kifejezéssel élve) posztmodern rugalmasságát és átjárhatóságát sejtetnék.

Kalotaszeg további kiemelt szerepe - melyet lényegében a Székelyföld és Kalotaszeg vetélkedésében is lehet érezni - azzal nyert megerősítést, hogy az író Kós Károly is érdekesen, sőt sajátságosan írói-művészi szemmel fogta fel Kalotaszeget, annak jelentőségét és határainak kérdését.53 Nála már az eredeti Jankói 34 magyar falu 39-cé növi ki magát, s a terület így megnagyobbodik. Az alszegi Sztánán élő Kós így írja le Kalotaszeg kiterjedését:

Tágabb értelemben - és ma így értelmezzük mi és így maga a kalotaszegi nép is - Kolozsvármegyének azt a területét, mely a Kolozsvár-nagyváradi vasútvonal, illetőleg országút közén és két oldala mentén Kolozsvártól egészen Csucsáig terül el és amelyet délen a Gyalui-havasok északi, nyugaton a Vlegyásza-havas és a Meszes-hegylánc keleti lába foglalnak be. Ehhez az egységes, eléggé zárt és kelet-nyugati húzódású területhez délfelé vékony nyúlványban csatlakozik még néhány falu a Gyalu-Jára-i út mentén egészen Alsó-Járáig, melyeket néprajzilag szintén Kalotaszeghez kell számítanunk. Közigazgatásilag Kalotaszeg zöme Kolozsvármegye bánffyhunyadi, gyalui és nádasmenti járáshoz, kicsiny északi területe hidalmási járásához tartozik, míg dél felé lenyúló két községe (Tordaszentlászló és Magyarléta) Tordaara-nyos vármegye területén fekszik.54

Érdekessége s talán furcsasága a kalotaszegi művésznek, hogy míg északon elmegy Farnason túlra Váralmásig, s délen Tordaszentlászlót és Ma-gyarlétát is Kalotaszeghez csatolja, addig inkább művészi mint földrajzi, tájékoztató jellegű térképén legtöbbjét mellőzi, köztük saját faluját, a románmagyar vegyes lakosságú Sztánát is.

Néprajzilag azért is szükséges figyelembe venni a szépíró Kós Károly területi megfogalmazását, mert ezt a modellt veszi át Viski Károly Etnikai csoportok, vidékek című, a néprajzkutatásban meghatározó szerepet játszó tanulmányában is. Viski azonban már arra a következtetésre jut, hogy a mintegy negyven faluba beletartozik „az azonos megjelenésű Tordaaranyos-men-ti Magyarléta és Tordaszentlászló, s a Kolozsvártól délre eső Györgyfalva".55 Viskinél találjuk meg azt a magyar néprajzkutatás számára igen fontosnak tartott kitételt is, miszerint Kalotaszeg „Erdély leghatározottabban elkülönülő nagyobb (nem székely) magyar népcsoportja".56 A néprajzkutatás a 20. században, erre a két kitételre akart bizonyságokat gyűjteni: a székelységtol való elütő, és az erdélyi magyarság egyik „leghatározottabban elkülönülő" voltára.

Talán nem érdemtelen megjegyeznem, hogy Kalotaszegről sokáig tartja magát Gyarmathyné eszméje - akinél meg is jelenik ez a mondat57 -, hogy Kalotaszeg addig tart, amíg a muszuj ér. Erről a ruhadarabról írja Jankó János klasszikus tanulmányában: ,A pengyelre jön rá a muszuj, a kalotaszegi női viselet legjellemzőbb ruhadarabja, melyet a konfirmácziótól kezdve haláláig visel".58 A muszuj viseletét sokáig „ázsiai", törökös maradványnak minősítették, ami természetesen hozzátartozik Kalotaszeg „keletiesítéséhez". De még az is, hogy Palotay Gertrúd59 törökös elemeket vélt felfedezni a hímzésben, és újabban Novak László kockáztatta meg, hogy a kalotaszegi Nyárszó temetőjében „archaikus", ló alakú fejfák találhatóak.60 Számára ezek a fejfák képviselik a kalotaszegi nép eredetének keleties bizonyítékát. Novak szerint: „Tudjuk, hogy a kalotaszegi magyar etnikum tatár eredetű. A XVII. század közepi török-tatár betörés után maradt vissza Kalotaszegen tatár néptöredék, melynek szokáshagyományai tovább őrződtek (például a viseletben a muszuj ékes bizonyság erre)"61.

Kalotaszeg török-tatár eredete azonban inkább egy általánossá vált tudománytalan mítosz, mint bizonyított tény, és inkább az archaizálást, a régió Kós Károly által már hangoztatott, zárt világának a keletiesítését képviseli. Éppen ifj. Kós Károly kutatatásai alapján mondhatjuk62, hogy a muszuj, vagyis a lepelszoknya egykori elterjedése Kalotaszegen túlról is bizonyított. A néprajzkutató ifjabb Kós írja:

E sok szempontból találó meghatározás szerint azonban ki kellene tolnunk Kalotaszeg mint néprajzi terület közismert határait. Ugyanis a múlt században még viselték a muszujt Deréte, Magyarnádas, Gorbó, Szentpál, Sárd, Almástamási akkori magyar lakói, megvan (volt) viselete Váralmástól északra Zsomboron és Hidalmáson, Gyalutól keletre pedig Szászfenesen, Györgyfalván...Ajtonyon és Karán, délre egészen Magyarlétáig, Kolozsvártól északra Nádaskóródon és Kajántón, sőt a Szamos mentén Bonchidán, Válaszúton és Kendilónán is él a muszuj-viselet emléke.63

A lepelszoknya viseletéről pedig nemcsak a környékbeli románság, hanem a távolabbi orosz, ukrán, havasalföldi és moldvai lakosság is szolgáltat bőséges adatot a kutató számára. Azonban dolgozatának összefoglalásában a néprajzkutató Kós Károly nem tér vissza Kalotaszeg határainak kérdéséhez, így az derül ki, hogy a későbbiekben oly jellegzetesnek tartott ruhadarab, mint a muszuj (bagazia), mely megadta a területnek az egyik legtipikusabb sajátosságát, a „kalotaszegiségnek" az ellenkezőjét bizonyította. Tehát azt, hogy a kalotaszegi jellegzetességek, mint a muszuj viselete, mennyire egy néprajzos eszmeáramlat hatásának a termékei, jól bizonyítja Gönyey Sándor hasonló fogalmazása, amikor a Drávaszög meghatározását adja: „Ha az Ormánság, mint mondani szokták, addig terjed, ameddig a biklát viselik, akkor a Drávaszögnek néprajzilag - bár különösen hangzik - addig nyúlik a határa, ameddig a református magyarság régi női viseletében a »bugaflkető« kimutatható".64 Nem kizárt tehát, hogy Gönyey területmeghatározó modelljét a kalotaszegi muszuj-viselet után mintázta.

Az első világháború után, amikor már néprajzosok és folkloristák terepmunkája is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Kalotaszeget jobban megismerhessük, Kalotaszeg újabb határ-„módosításokat" kapott. Bátky Zsigmond korai leírásaiban65, vagy Springholz-Ungi Mariska66 kalotaszegi díszítőművészetéről írt munkájában lényegében a Jankói szemüveggel dolgozik. Külön ki kell hangsúlyozni azonban, hogy Bátky Zsigmond kalotaszegi varrottasokról írott munkájában67 Kalotaszeg néprajzi-folklorisztikai jellegzetességeit tovább erősíti, így segítve ezáltal Kalotaszeg mítoszának a továbbélését is. Bátky kiemeli a kalotaszegiek „azonos eredetét", „egyforma viseletét', „szokásait', nyelvét és életmódját.68 Az „írásos" s „sinyórvarrásos" kézimunkákat ő kimondottan helyi fejleményeknek nevezi - igaz, még Torockót is említi az utóbbival kapcsolatban.69 Itt Bátky természetesen Jankó János mítoszára épít, aki szerint a varrottasról lett „méltán híres Kalotaszeg... (mely sehol sem él)... oly nagy választékban s teljes kifejlettségben, mint éppen a Kalotaszegen".70 Ezeket „az eredeti magyar technikákat" Bátky az elzártsággal és a nehezen megközelíthető területtel magyarázza. Így lesz Kalotaszegből egy ardeneri „távoli", „eldugott" vidék, így homogenizálódnak a helyi sajátosságok és így lesznek meghatározva és körülhatárolva a magyar néprajzkutatás számára.

A két világháború közti néprajzkutatásokban is Kalotaszeg zártságát és sajátosságait kiemelő irányzatokat figyelhetjük meg. Györffy István juhtar-tására vonatkozó 1930-as kutatása71, Nagy Jenő magyarvalkói gyűjtései az 1935-37-és évekből72 szinte páratlan anyagot szolgáltatnak Kalotaszegről.73 Kresz Mária74 leírásaiban egy egész helyi monográfiát ad közre Nyárszóról. Györffy István ösztönzésére kezd kutatni Erdélyben s Kalotaszeg több falujában is Makkai Endre és Nagy Ödön.75 Mostoha sorsra jutottak Tagán Galidsmán 1941-és inaktelki gyűjtései a földművelésről és állattartásról.76 De hasonlóan járt a magyar néprajzkutatás által igen méltánytalanul kiszorított Csete Balázs kutatása és leírása is a kalotaszegi Nyárszó zászlós temetkezéséről, vagy egy-egy falujának faragó, díszítőművészetéről, szokásairól77. 1945-1948 között kezd el gyűjteni Faragó József Kiskapuson, de ezek a tanulmányok először csak hírlapokban látnak napvilágot, s majd csak később néprajzi munkákban.78 Ifjú Kós Károly79 egyik nagyszerű „hazai" írásában a kalotaszegi kosarazó juhászatot, egy másik, román nyelvű dolgozatában a bivalytartás kalotaszegi hasznát80 emeli ki. Kalotaszegi kutatásainak szép és pregnáns példája az 1980-ban kiadott, a román kollégái számára majdnem teljesen ismeretlen monográfiája, az Eszköz, munka néphagyomány81

Ezek a művek inkább megerősítik, mint megkérdőjelezik a régió határait. A művész Kós Károly és a néprajzkutató Viski meghatározását viszi tovább Nagy Jenő82, aki azonban már Kalotaszeghez sorolja Magyarfenest, Magyar-lónát és Ajtonyt is. Ezen idők Kalotaszeg-kutatói elfogadják a terület hármas alterület-tagozódását (Felszeg, Alszeg, Nádasmente)) de egységesnek és néprajzi szempontból homogénnek írják le az egész Kalotaszeget. A nyelvjáráskutató Nagy Jenő is úgy érvel, hogy „A mai Kalotaszeg népe tehát a történelem tanúsága szerint nem azonos összetételű", azonban felteszi a kérdést: „Mi lehet az oka annak, hogy ez a történeti és mondhatnánk nyelvi fejlődés szempontjából különböző terület néprajzi vonatkozásban egységes, összefüggő képet mutat?'83 A közös történelem, a lakosság kicserélődése, majd pedig a külvilággal való érintkezések adják meg a kutatónak a választ erre a fontos kérdésre. Azonban azt is kihangsúlyozza Nagy Jenő, hogy mindezek ellenére Kalotaszegnek „a történelem folyamán népi határai nem változtak lényegesen".,84 Érdekes tehát ez a kettősség, ha nem nyilvánvaló ellentét, amely megfigyelhető Kalotaszeg néprajzkutatásában: egyszerre pontosan körülhatárolható, de ugyanakkor bővülő-szűkülő változatosságot és eltéréseket mutató területről van szó.85

Szabó T. Attila, neves helytörténész és helynévkutató, több tanulmányában elemzi Kalotaszeg táji és történeti sajátosságait.86 Szabó T. Attila, valamint Kós Károly segítségével tartották meg 1936-ban a kalotaszegi Bábonyban az első erdélyi falukutató munkatábort a kolozsvári Református Teológia kezdeményezése folytán. Kalotaszegi alapos terepmunkáinak és történeti kutatásainak eredményeként Szabó T. Attila már korai írásaiban felhívja a figyelmet arra, hogy Jankó és Viski kutatásai után újra kell gondolni Kalotaszeg keleti határát. Ő egyszerűen így érvel:

A Kapus mellékén fekvő Gyalu és a hozzá közeleső Szászlóna természetszerű tartozéka annak a Kolozsvártól nyugatra fekvő magyar néprajzi területnek, mely különböző okok miatt népiségtörténeti szempontból a magyarság kárára változásokon ment keresztül.87

Egyik legalaposabb népnyelvi gyűjteményében, Kalotaszeg helynevei-ben88 érdekesen alakul Kalotaszeg határkérdése. Északon egészen az Almás-völgyéig felmegy (Középlakig), keleten pedig Kisbácsig; összesen negyvenegy helységet sorol fel. A szerző megjegyzi, hogy történeti okok miatt olyan helységre is ki kellett terjesztenie elemzését, amelyek nem tartoznak Kalotaszeghez, továbbá (szerintem nagyon helyesen) a kalotaszegi román településekre is

A kalotaszegi román falvak mintha nem is léteztek volna Jankó, Malonyay műveiben. (Itt jegyezzük meg, hogy ez áll a későbbi munkákra is). Szabó még huszonegy eltűnt, történeti kalotaszegi település helynévanyagát is elemzi, azonban mostohán bánik olyan településekkel, mint Magyar-fenes, Léta, Szentlászló, Magyarlóna, valamint Kajántó és Györgyfalva, mert ezek határ- és falurésznevei nem kerültek bele Kalotaszeg helynevei-be. Ezen helységek Romániához való csatolásuk miatt maradtak ki, hisz kutatás és terepmunka nem volt lehetséges 1940 után a romániai területeken.

Itt érdemes megjegyezni, hogy a magyar-román-cigány vegyeslakta Kalotaszeg vizsgálatával mind a mai napig adós a magyar néprajzkutatás.90 A második bécsi döntés után Magyarországhoz visszakerült Kalotaszegen több kutató is fizikai antropológiai kutatásokat végzett a román s magyar népesség sajátosságainak feltérképezésére.91 A vércsoportkutatásnak azonban meglett az az eredménye, hogy a kalotaszegi magyarságról kiderült, hogy ugyanolyan „típusú", mint a többi, magyarországi magyar, a kalotaszegi románságról pedig az, hogy vércsoportjukban és „faji" specifikumjaikban is elütnek a magyarságtól.92

Az interetnikus együttlétre csak egy-két elszórt elemzés irányult; Palotay Gertrúd tett például kísérletet arra, hogy a nagyrabecsült és néha túldimenzionált kalotaszegi viseletről tárgyilagosan írjon.93 Palotay - mint azt Gönyey Sándor is megtette94 - cikkében csak a magyar hatásról beszél a románság viseletében, amit ugyan később egyes kutatók árnyaltabban fejeztek ki95, azonban ez természetszerűleg vonta maga után, hogy Kalotaszeg határait sokkal rugalmasabban is kezelte. Palotaynál már nem csak a szorosan vett kalotaszegi területet találjuk, hanem a Kalotaszeg hatósugarába került, és a vele kapcsolatokat tartó vidékeket is. Csak így érthető meg az, hogy miért vannak olyan települések is Palotay térképén, mint Czold, Nyíres, Alsó-, Felső- és Közép-Füld, Keleczel vagy Loré96, melyek bár kalotaszegi hatást mutatnak, eddig sohasem lettek Kalotaszeghez sorolva.

A kalotaszegi románság kultúrájának a román néprajz szemszögéből való megismerését talán nem is kellene taglalnom, de éppen azért, mert annyira elhanyagolt a kérdés, és hasonlatos a magyar Kalotaszeg határproblémához, erről is érdemes szólni. A Kósa-Filep kötetben az interetnikus Kalota-szegről nincs is említés; ők „negyven egészben vagy részben magyarlakta református falu"-ról írnak97, annak ellenére, hogy Téglás már a századforduló után közöl kalotaszegi román néphitanyagot.98 Talán ez az egyoldalúság köszön vissza a román néprajzkutatóktól. Nem érdektelen azt hangsúlyozni, hogy a román néprajzkutatás számára a „Cülata", a „Depresiunea Cálátele" (Kalotaszeg medence) elnevezés, vagy a „Huedin" környék (nem ritkán mint „Depresiunea Huedinului" - Hunyadi medence) nem ismeretes annyira, mint a magyar kutatók számára, illetve az egész terület eltörpül a Mócvidék és a „mokányság" fontossága mellett.99 A román néprajzi munkák nagytöbbsége a „Muntii Apuseni" térségbe olvasztotta be a kisebb régiókat, így köztük Kalotaszeg részeit is.100 Talán itt kellene azzal érvelnem, hogy ami a magyar kutatóknak Kalotaszeg, addig a román néprajz és folklórkutatás számára az az Apuseni hegyvidék, a mócok (Tara Motilor) és a mokányság kutatása. A román és magyar néprajzkutatásban létező területkoncepciók, azok szimbolikus, ardeneri távolsága és szétválasztása, így válnak külön egy érdekes problémává.

A román kutatás számára a Cálátele, egy huszonkét faluból álló vegyes-lakta vidék101, s mint olyan, a „Hunyadi" területhez tartozik. Az ezidáig is jelentős mérföldkőnek tekinthető, Traian Mirza szerkesztésében megjelent Hunyod környéki népzene102 című kötetben ez a speciálisan román szemszögű Kalotaszeg beállítás található meg.103 A területi felosztásban a Cálátele (mint a Kalotaszeg) csak részben felel meg annak, amiről a magyar kutatók írnak. Itt a „zona Huedin" (Hunyadi terület) vagy „zona Calatei" csak látszólagosan hasonló határaival, a Vigyázó, Meszes és a Gyalui-havasok által bezárt területet értik a szerzők alatta.104 Hunyad-zónán a román szerzők a déli határok megnagyobbításával az egészen Fehér megyéig húzódó, valamint nyugaton a Dráganului-völggyel Bihar megyéig terjesztett területet értik. Az északi határok Szilágy megye határával megszűnnek, s így az Almás-völgyben fekvő területek már nem kerülnek be a kötetbe. így tehát az Egeres, Nagyalmás és a Bánffyhunyad háromszög által bezárt terület -Zsobok, Farnas, Sztána, Kajántó, Bábony, Kispetri, Ketesd és Nagypetri magyar lakosságával - teljesen kimaradt.105 Nyugodtan érvelhetünk: a román Cálátele nem az a Kalotaszeg, amiről a magyar kutatók írnak és értekeznek. Ez jól érzékelhető még Dejeu106 táncfolklorisztikai munkásságában is, melyben szintén a „Hunyadi-zónába" beleolvasztva találjuk meg Kalotaszeget.

Valójában azért is érdekes ez a több szempontból is kérdéses felosztás, mert több mindent sejtet. Az egyik az, hogy a román Cálátele kifejezés, annak ellenére, hogy már korábbi román néprajzi munkák is foglalkoztak vele107, nyilvánvalóan a magyar nyelvhasználatból került át a románba. Ez az átvétel azonban nem fedi le a magyar Kalotaszeg határait, s annak különféle - történeti és néprajzi - használatait. Ennek bizonyítékául azt tudom felhozni, hogy a magyar helységek közül csak Kalotadámos (Domosu), lakótelke (Horlacea), Bánffyhunyad (Huedin), Körösfő (Izvorul Crisului), Monostor (Mánástireni), Sárvásár (Saula), Nyárszó (Nearsova) szerepel a Muresanu és Osianu cikk meghatározásában.108 A másik lényegbevágó dolog, inkább csak sejtés, mint bizonyított felfogás az, hogy a magyar Kalotaszeg egyszerűen azért létezik, mint az előbb említett Cálátele vagy „zona Huedin", mert egy jellegzetesen magyar tájegység, és ennek - a magyar néprajztudományban is meghatározó - fontosságát a román néprajzkutatás nem tudja vagy nem akarja elfogadni.109 Azonban nem írnak a román néprajzkutatók a Kalotaszegen élő cigányságról sem. Igaz, a magyar kutatók is hallgatnak erről a témáról, noha Herrmann és Wlislocki már úttörő munkáival lerakták az alapokat az igen égető és szükséges interetnikus kutatásokhoz. Kisebb tanulmányok azonban figyelmeztetnek ennek a fontosságára.110 Hasonló módon hangsúlyozták korábban román és német néprajzkutatók is111 az interetnikus hatásokat, éppen a kalotaszegi román viseletről jegyezték meg, hogy mennyire a magyar viselet hatása alatt fejlődött ki.112

A román - és bizonyos fokig a magyar - néprajzkutatás egyszerre leszűkítő és ugyanakkor kibővítő területkoncepcióját szembeállíthatjuk Kalotaszeg legnagyobb terjedésű körülhatárolásával, de ezt nem néprajzosoknak, hanem egy művészettörténésznek, Kelemen Lajosnak köszönhetjük. Kelemen Lajos Kalotaszeg határát illetően a Kalotaszeg történelmi és műemlékei című 1942-és művében így fogalmaz:

A Nádas völgye és vízvidéke tulajdonképpen csak néprajzi külsőségei alapján tartozik Kalotaszeghez. Viszont a népviselet, nyelv, szokások nyomán ezt a határt ki szokták terjeszteni a Kis-Szamos mellékvizei közül Lóna patakja mellett fekvő Magyariónára, Magyarfenesre, Tordaszentlászlóra,sőt ajára vízkörnyékéhez tartozó Létára is. De ezen az alapon ide tartozik még a Kolozsvártól délkeletre fekvő Györgyfalva és Ajton is, s kétségtelenül ide tartozott egykor Kolozsvártól keletre a Kis-Szamos völgyében Szamosfalva és Szentmiklós s a délkeletre egy gödörbe elbújt Dezmér is.113

Kelemennél találkozunk Kalotaszeg legkeletibb határával is, mivel Szamosfalva, Szentmiklós és Dezmér is ide csatolódott. Ellentétben áll ezzel a felfogással a statisztikus Schneller Károly ez időben írt tanulmánya114, mely a bécsi döntés hatására az átrendezett politikai határokkal érvelve szűkíti le Kalotaszeg határait. Bár elfogadja Kós Károly klasszikus érvelését, Schneller csak harminckét településre terjeszti ki vizsgálatát - kevesebbet mint Jankó János (!) - és a népmozgalmi „alapjellegre" hivatkozva kihagyja nemcsak a Jára-völgyet, de a Felszeg falvaiból még Magyarvalkót és Gyerőmonostort is.

Nem célom itt felsorolni mindazon műveket, amelyekben a kalotaszegi „jelenség" és néprajzi fogalom benne foglaltatik az erdélyi magyar néprajzkutatás eredményeiképpen.116 Az 1930-40-és időszakban a magyarországi Gyöngyösbokréta hatására Kalotaszeg ismét divatba jött, és ez elősegítette a térség újbóli „felfedezését" és határainak átrajzolását, fejtörést okozva továbbra is a néprajz- és nyelvjáráskutatóknak.117 Szabó T. Attila, Gálffy Mózes és Márton Gyula megjegyzik, hogy Kalotaszegen belül Jegenye, Mákófal-va és Kolozs „elüt a környező falvak népnyelvétől", ugyanakkor az egybeépült Kalotaszentkirály-Zentelke „népnyelve sem azonos"118 Későbbiekben Lakó Elemér az 1950-és évek közepén végzett terepmunkája alapján nem sorolja Kalotaszeghez Kisbácsot és Szucságot, „minthogy e két falu nyelvjárása teljesen eltér a kalotaszegi falvak nyelvjárásától".,119 így a Lakó által kutatott 32 település lényegében visszatér Jankó eredeti megfogalmazásához, annyiban különbözve, hogy megkurtítva azt. A belső tagolódásról még megjegyzi Lakó, hogy „a kalotaszegi nyelvjárás két nagy tájegységre tagolható: keleti része monoftongizáló, a nyugati diftongizáló"120

Hasonlóan mostohán bánnak a további nyelvészeti munkák is Kalota-szeggel, annak határával. Kimarad Kisbács, Magyarlóna, Szucság, Egeres, Középlak és Jegenye Péntek János tanulmányából, mivel a szerző érvelése szerint ezek a falvak nem ismerik a hagyományos népi hímzést és annak szókincsét.121 Én is felvetettem a magyarlónai juhmérés szokásával kapcsolatosan Kalotaszeg „határproblémáját".122 Már itt felhívtam a figyelmet arra, hogy nyelvészeti és nyelvjárási tanulmányokban nem ugyanazok a kalotaszegi határok. Például mind Lakó Elemér123 tanulmányában, mind Péntek János124 és B. Gergely Piroska elemzésében125 nem szerepel az általam vizsgált Magyarlóna mint kalotaszegi község.

Úgy tűnik, hogy Kalotaszeg szűkítése és bővítése felfedezése óta egy folyamattá vált a magyar néprajztudományban. Vannak, akik közömbösen, viszont implicit módon a klasszikus Kalotaszeg-hagyománnyal élve írják újra Kalotaszeg sztereotip néprajzát. A terület néprajzi felfedezése után sok erdélyi és magyarországi kutató írt Kalotaszegről: Balogh Edgár, Katona Szabó István, Faragó József, Molnár István, Nagy Jenő, Nagy Olga, Kallós Zoltán, Martin György, Kovács Ágnes.126 A nyelvészek kivételével azonban ezen írók és néprajzosok a fogalom körülhatárolását nem vették figyelembe, és munkásságukban a határkérdés, mint olyan, nem jelentkezik. Azonban a helyi sajátosságok- legyenek azok történeti jelenségek127, viseletek és ruhaneműk128, díszítőművészet129, etnobotanika130, népmesék131, szokások132, zene, néptáncok és táncos szokások133, balladák134 vagy általános néprajzi összefoglalások135 - mind azt bizonyítják, hogy Kalotaszegen az eltérések legalább annyira fontosak, mint a hasonlóságok.

Ezen túl vannak még olyan helyi „specialitások" - gondolok itt például a „kiskapusi kutyalakodalomra"136-, amelyek kiemeltebb szerepet kaphattak volna a néprajzkutatásban, s amelyek talán jobban megvilágíthatták volna a tájtörténeti és néprajzi összefüggéseket. Azonban a területiség egyik nagy dilemmája éppen az, hogy bizonyos jelenségek mindig kiemelt szerepet játszanak a terület meghatározásában másokkal szemben. Ez lehet annak is az alapja, hogy Kalotaszeg a cifrálkodása mellett az „egyke" jelzőt is megkapta az első világháborút követően.137

A Kósa-Filep könyv „vélt vagy valós specifikumjai"138 is meghatározzák Kalotaszeg határait, bár a szerzők nem foglalnak állást Kalotaszeg keleti, illetve déli határaival kapcsolatban. Ők negyven faluról írnak, melyek „népi kultúrájukban" hasonlóak.139 Kalotaszeget a „néprajzi" vagy etnokulturális „csoport" fogalmával szemben mint „táji csoportot" jelölik meg. így ez a táji csoport nem rendelkezik „mi-tudattal", és csak a földrajzi és történeti háttér tudata választja el. Annak ellenére, hogy a Kósa-Filep szerzőpár ismerteti a területi és történeti jellemzőket, köztük az Alszeget, Felszeget és Nádasmentét, arról viszont nem tesznek említést, hogy a Bánffyhunyad környéki falvak lakóinak „Kalotaszeg tudata" sokkal erősebb, mint a távolabbi falvakban lakóké. Itt saját kutatásaimban is meggyőződhettem ennek az igazságáról. Kalotaszegi tartózkodásom alkalmával Inaktelke és Zsobok jelentette a kutatási központokat.140 A két település sokban eltért (viselet, gazdálkodás, hagyományőrzés stb.), de a „kalotaszegiség" kérdése számomra is meglepő volt. A zsobokiak nagy része éreztette velem, hogy csak náluk vagyok igazán Kalotaszegen. Saját tapasztalatommal egyezik meg még az a korábbi érv is, amit Kós Károly néprajzkutató A kosarazó juhászat című cikkében írt. Itt a kalotaszegi Felszeget és Alszeget a Nádas-mentével hasonlítja össze, hangsúlyozva a felszegiek és alszegiek valódi kalotaszegi jegyeit, s a Nádas-mente eltérő tulajdonságait.141 Bizonyos táncfolklorisztikai adatok is azt bizonyítják, hogy Kalotaszeg tartogat még a belső határokra nézve igen fontos csemegéket. Erre utal 1906-ból Gróf Zichy lenő142 megfigyelése a körösfői sajátságos viseletről és táncéletről, amikor megjegyzi, hogy a táncot „egy szál klanétás"143 kísérte; valamint Fügedi János észrevétele, hogy a kutatott Felszeg falvaiban az idősebb és a fiatalabb generáció egyaránt a Nádas-mentével ellenkező, lenthangsúlyos csárdást táncolja.144 Ezt valóban én is megfigyelhettem zsoboki, farnasi és sztánai lakodalmi táncok alkalmával. Az ilyen és ehhez hasonló megfigyelések sokban finomíthatják még a Kalotaszegről kialakított elképzeléseket.145

Azonban a Kósa-Filep féle régió tipológia nem vesz tudomást a hasonló apró helyi sajátosságokról, de arról sem, hogy a kisebb belső régiók, bár látszólag a „területiség" elméletét bizonyítják, ugyanakkor az egész Kalotaszeg-elméletet is megkérdőjelezik.146 Vagy hogy az „eredeti" hármas felosztás hegemóniára, általánosításra való törekvés, amelyben a helyi jellegek és különbözőségek teljesen elvesznek és semmitmondóvá válnak.147 Kósa-Filep számára a hármas tagolódás egy minden kétséget kizáró és bizonyított adat, amikor azt írják Kalotaszegről, hogy „három jól elhatárolható területre oszlik".148 Ugyanígy felróhatjuk nekik, hogy Kalotaszegről bevett sztereotípiákban gondolkodnak, mikor például a „népművészete igen gazdag"149 kifejezéssel élnek. Ez a „gazdagság" az a sajátosság, mely mint „valódi" érték jelent és jelenik meg mind a mai napig néprajzi művekben. Mintha a kutatók ezt a „gazdag" díszítőművészetet és folklórt igyekeznének bizonygatni a cifrálkodással.150 De néha a művészettörténészek is erre a „gazdag" történeti hagyományra hivatkoznak Kalotaszeg bemutatásakor.151 Olyan kutatók is beleestek ebbe az egzotikumcsapdába, mint Gönyey Sándor152, aki a tejbemérés szokását és a jármoscsűrök használatát kalotaszegi sajátságokként értékelte. A táji jellegek kihangsúlyozása természetesen csak úgy lehetséges, ha a kutatók először meghatározzák, miként és hogyan válogatják ki a speciális jellegeket. Kérdéses marad azonban az, hogy a néprajzi és szokás adatok adják-e meg a terület sajátosságait, mint olyanokat, vagy fordítva, a terület körülhatárolása lévén kapnak bizonyos szokások és néprajzi adatok regionalitást.153 Így érvelve sok mai követője akad Gönyey Sándornak, mintahogyan azt a fenti példák is ékesen bizonyítják.

A kalotaszegi specifikusságok kibővülését láthatjuk tovább folytatódni a Faragó József - Nagy Jenő - Vámszer Géza könyvben.154 Ebben a tanulmányban ötvennél több helységet találunk: olyanokat is mint Kara, Sár, Pata, Középlak, Bodrogköz, Drág, Hídalás, melyek egyébként még nem szerepeltek kalotaszegiként. A viselet „nemzetközi" volta miatt, Kalotaszeg határait „földrajzilag és történetileg egyaránt messze kiterjeszti vagy elmossa, sőt kontinentális összefüggésekbe ágyazza".155 Kalotaszeg határkérdésével Vasas Samu és Salamon Anikó Kalotaszegi ünnepek156 című könyvében is találkozhatunk. A szerzők bevallják, hogy a harmincnégy „magyarlakta faluban gyűjtöttünk", de kutatásukat kiterjesztették még a Jára-völgyére is (Magyarfenes, Magyarlóna, Tordaszentlászló, Magyarléta), melyek Jankó és Viski szerint inkább átmeneti területet képeznek.157 így náluk harminckilenc település található meg Kalotaszegen.158 A Faragó-Nagy-Vámszer és a Vasas-Salamon könyvekből világosan kitűnik, hogy Kalotaszeg határai úgy bővülnek, illetve szűkülnek, ahogyan azt a szerzők jónak látják.

Később Vasas Samu, Jankó János Kalotaszeg magyar népe 1993-as reprint kiadásának alkalmával újabb határokat javasol Kalotaszeggel kapcsolatban. Az eredeti Jankó-féle 34 településhez hozzáveszi az előbb említett négy települést, azonban itt már újabb változtatást is eszközöl a szerző: Kajántó, Györgyfalva és Gyalu hozzá lesz kapcsolva Kalotaszeghez. Ezzel szemben minden magyarázat nélkül kizárásra kerül a keleti határon elterülő Ajtony, valamint az északi részen fekvő Középlak, Zsombor és Drág. így kapunk egy vadonatúj határdefiníciót, amelyet a szerző így indokol: „következésképp, mintegy 41 »azonos« jellegzetességű falut érthetünk a Kalotaszeg elnevezés fogalomköre alatt".159 Mondanom sem kell, hogy nem kapunk azonban arra választ a szerzőtől, miért kellett bizonyos falvakat kihagyni, másokat pedig bevenni.

Kérdéses marad továbbá az: mit is ért Vasas Samu az „azonos jellegzetességű falun". Azt is kérdésessé kell tennünk, hogy a Jankó-féle megfogalmazás - „átmeneti" terület - miért él ilyen erősen.160 Legutóbb több szerző is megőrizte mindazokat a sztereotípiákat, melyeket a néprajztudománytól átörököltek. Fülemile Ágnes elfogadja Kalotaszeg „négy fő altájra" való felosztását; kijelenti, hogy a kalotaszentkirályi-zentelki gyűjtött anyagot az „archaizmus jellemzi", de ezentúl mind a négy altájnak „megvannak a maguk kulturális és mentalitásbeli sajátosságai"161 Várady Pál és Borbély Anikó könyveiben162 a klasszikus hármas tagolódás megmarad, és az átmeneti jelző is hitelességet nyer képeik és aláírásaik által. Teszik mindezt azonban apró-cseprő hibákkal, például: az alszegi Zsoboknál megjegyzik, hogy Zsobokon a földművelés és a szőlőművelés az elsődleges életforma163, holott ezt már Jankó és utána több néprajzkutató is kétségbevonta. Hasonlóan ki lehet érezni Kalotaszeg és vele együtt a hagyományos szemléletű néprajzkutatás határproblémáját Boldizsár Zeyk Imre dolgoztában is.164 Itt a szerző Tordaszentlászló szokásait elemzi, megjegyezve:

Mivel Tordaszentlászló Kalotaszeg peremén fekszik, és néprajzilag átmeneti terület Kalotaszeg és Aranyosvidék között, mind népművészete és népviselete, mind pedig népszokásai és nyelvjárása elkerülte a kutatók figyelmét; következőleg kimaradt mind a korábbi, mind pedig a legújabb néprajzi leírásokból és összefoglaló tanulmányokból.165

Tehát itt is az kérdéses, hogy meddig kell egy területet lezárni vagy bezárni - milyen kritériumok alapján lehet meghatározni -, hisz lényegében minden terület lehet átmeneti, attól függően, hogy a környező területek milyen szempontok szerint vannak körülhatárolva. Egyszerűen úgy érvelhetnénk: az egész Kalotaszeg egy „átmenet" a Szilágyság és a Mezőség között. Azonban Boldizsár Zeyk Imre arra is felhívja a figyelmet, hogy milyen alapvető problémákat, be nem pótolható hiányosságokat és mostoha sorsot szülhet a „peremhelyzet", vagy az „átmeneti" terület továbbéltetése, bejelölése. Önkéntelenül felmerül a probléma: majd száz év kutatásai, publikációi után a néprajzkutatás elért ahhoz a krízishez, hogy mivel jobbat nem tud felmutatni az úttörőknél, visszatér az ő megfogalmazásaikhoz, de sajátságosan néha bizonyítva, néha pedig támadva az eredeti meghatározásokat. így lesz egy néprajzi és elméleti koncepció száz év után is megfoghatatlan, problematikus.

ÖSSZEFOGLALÁS

Edwin Ardenerrel kezdtem, és illik, hogy befejezésül is hivatkozzam rá, ám Frederik Barthot is idézni fogom. Barth ugyanis pont az etnikai határokról írt művében tér ki arra a fogalomkörre, amelyet én is tárgyalok. A norvég kutató166 szerint az etnikai határok rugalmasak és szimbolikusak, fontosságuk azonban sokszor politizált dimenzióként jelentkezik. A határok kérdése - s itt a társadalmi-kulturális határokat érti - sokkal fontosabb lehet, mint azok a kulturális tények és jelenségek, melyeket magukba foglalnak. Ardener, mint ahogyan az dolgozatom elején olvasható, hasonlóan érvel: számára a határok azért vannak, mert valamit el akarnak választani, valamit be akarnak zárni. A fontosság azonban attól is függ, hogy hol és kinek a számára léteznek ezek a határok. Ardener gondolata még annyival viszi előre a Barth-féle elméletet, hogy látja annak szükségletét, ahogyan bizonyos határok területeket különítenek és különíttetnek el; s minél jobban elkülönítik a területeket egymástól, annál jobban sugallják a másságot, az egzotikumot, a speciális megfogható, de inkább a megfoghatatlan kultúrjavakat. Így érvelve most már könnyebb meglátni azt, hogy a határ és a dialektusok problémája többszörösen összetett. Kalotaszeg esetében történeti, néprajzi, etnikai és ezáltal kényes politikai összetevője van a határkérdésnek, mint általában minden regionalizmusnak.167 Az is nyilvánvalóvá vált azonban, hogy Kalotaszeg igazi határkérdése nem is annyira földrajzi, mint inkább társadalmi és politikai kérdés.168 A határokkal kulturális gyakorlatokat és viselkedésformákat választunk el, illetve szakítunk ki magunknak, ezeket etnikai sajátosságként tüntetve fel. A határokon belül élőket, mivel bizonyos kulturális címkékkel, jellegzetességgel ruházzunk fel, s ezek aztán minden későbbi jelenségre és tapasztalatra időtálló hagyományként tudjuk be, homogenizálva, egységesítve, a szomszédos településektől eltérő csoportokként tudjuk értelmezni.

Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy van egy adott területünk, jelen esetben Kalotaszeg - de bizonyosan más tájegységek „analitikus felbontásánál" is meglepően hasonló eredményeket kapnánk -, egy szimbolikus hatalommal felruházott távoli tájegységünk, melynek nemcsak a keleti, de a nyugati, sőt az északi határa is kérdéses. A magyar néprajzkutatóknak mind a mai napig169 eltérő véleményük van arról, hogy milyen szempontok alapján határolják körül Kalotaszeget. Ezt vagy úgy tették, hogy elfogadták a már meglévő határokat, vagy pedig a saját maguk kutatásai alapján tettek hozzá vagy vettek el belőle. A felfedezett sajátosságokat pedig vagy megerősítették, vagy pedig ha a szerző úgy vélte jónak, akkor megdöntötték a meglévő határokról írt elméleteket. A határok mintegy saját élet- s halálfolyamatot alkottak és alkotnak; így a határok mintegy örökös mozgásban vannak. Ki kell azonban hangsúlyoznom: nem az a hiba, hogy néprajzkutatók határokban gondolkodnak és dialektusokkal illusztrálják a 19-20. századi magyar népi kultúra változatosságát, területi színességét. Inkább az, hogy a területeket és a határokat, melyekkel elválasztjuk a területeket egymástól, különös szimbolikus erővel ruházzuk fel, mintegy ranglétraként csoportosítva azokat, míg másokat egybemosva lealacsonyítunk. Így bizonyos területek s határok különös fontosságot kapnak - mint ahogy az ottlakók is a sajátos definíció alapján lesznek elkönyvelve -, melyek aztán a területeket kiemelik a szürkeségből és mitikus magasságba aposztrofálják. Ennek a fajta gondolkodásnak voltak s vannak divatjai a néprajzkutatáson belül és kívül. Sajnos, ilyen területiség buktatóval kell számolnia annak, aki a magyar újjászületés mozgalmat, a táncházmozgalmat és az abban létező területiséget akarja megérteni. Itt olyan gyakorlat alakult ki, hogy „dunántúli", „somogyi" vagy „mezőségi" (gyimesi, kalotaszegi, szatmári stb.) tánc és táncrend él a táncházasok tudatában. Nem pedig az, hogy Mezőségen vagy Kalotaszegen is vannak központok és kisebb tájegységek, sőt közösségek, melyek nem rendelkeznek ilyen globálisan kialakított sztereotip mozgás- és zenei kultúrával, hanem más hang- s mozgáskincs a jellemzőjük.

A kalotaszegi példámmal érvelvén felvetődik tehát az a kérdés, hogy ezen régió kutatói menyire bántak szabadon a tájjal és az ottlévőkkel. Hol van az előírva, hogy egy terület, mint Kalotaszeg, csak mint magyar régió élhet a tudományban? Hol vannak a románok, szászok vagy a cigányok, akikről jóformán semmit sem tudunk meg az elmúlt száz év néprajzi elemzéseiből? Míg a kalotaszegi tér egy távoli néprajzi kultúrának van mitizálva, addig a valós terület maga igen is közel áll a magyar néprajztudomány központi problémájához: egy homogenizáló és egy funkcionalista törekvéshez, mely nem tud, vagy nem akar bizonyos kényes kérdéseket megoldani. Nem akar azzal törődni, hogy miért van az, hogy bizonyos területek kiemeltebb szerepet kapnak, mint szomszédaik? Hol tudunk felmutatni példaként egy monografikus munkát Bábonyról, Sztánáról vagy Nádasdarócról? Hol az interetnikus jelenlétről, amelyben a magyarság, a cigányság, a románság együttléte a bizonyítéka a kalotaszegiségnek?

Problémának érzem továbbá, hogy bizonyos jelenségeket ősieknek tartva mitizál a kutatás azáltal, hogy területi sajátosságokként előlépteti, és egzotikus külsőségekkel ruházza fel. De nemcsak a szokásokat és a viselkedéseket, hanem azokat az embereket is, akik ezeken a „kiemelt" területeken élnek. Hisz még belegondolni is majdnem képtelenségnek tűnik, hogy hogyan tudott Kalotaszeg az 1890-és években a művészettörténet, nyelvészet, iparművészet, fényképezés, festészet, rajzművészet, fafaragás, nem is beszélve a turizmus, építőművészet és néprajzkutatás tájegységhez kötött felvirágoztatásához hozzásegíteni. Tehát a tudomány számára ezáltal továbbra is központi és megoldatlan problémaként marad ez a sajátságos, sokszor implicit osztályozási rendszer, valamint azok az egyedi szempontok, melyek alapján lesz egy-egy fogalom vagy jelenség elemezve, leírva. Tehát egy mondatban, elért-e oda a magyar néprajzkutatás s tud-e valójában válaszolni arra a kérdésre: hol van a határ kutatási területünkön, hol tudományos elméleteinkben, hol a művészeti fogalomban, és hol az ottlakók szemantikai és tudati térképein?