Schiller Kata felvétele
A valójában nem is létező színdarabot íróként jegyző Molnárt akár a Vígszínház házi szerzőjének is tekinthetjük, hiszen itt mutatták be első színpadi művét 1902 ben, és világhírű darabjai az elmúlt évszázadban rendre feltűntek a színház repertoárján. Nem véletlen tehát, hogy a jubileumi évad alkalmából megidézték szellemét, nem titkolt áthallással a jelenre, a múlttal való különös összekacsintással.

Monokli, avagy a Molnár Ferenc által jobb szemén viselt üveglencse, amelyen keresztül éleslátással szemlélte korának köz- és magánéleti kavarásait, és ahogy a Fesztbaum Béla rendezte előadásból is élesen kiviláglik, jóval távolabbra is tekintett, megállapításai ma is találóak. Persze e szerint a világ sem változott túlontúl jelentősen. A Pesti Színházban bemutatott előadás szöveganyaga rendkívül jól válogatott, remekül váltakoznak benne személyesebb és ironikusabb hangvételű műfajok, jelenetek és publicisztikák, emberi léptékű tragédiák, humor és azon belül igazmondás. Különös betekinteni egy olyan molnári világba, amely ugyan összetéveszthetetlenül jellemzi az írót, de némiképp homályban maradt világsikerei mellett, amelyek szintén nem érnek véget a felületi bravúrnál, mégis kellemes polgári komédiákként őrzi meg őket emlékezetében az utókor. Holott valamennyiben benne rejlenek azok a gondolatok, problémafelvetések, amelyeket az újságíró, novellista Molnár Ferenc töményebben láttat.
A színpadon látottakból valószínűsíthető, hogy az alkotók (a rendező és Deres Péter dramaturg) válogatási szempontja az volt, hogy a szövegek egyetemesek vagy éppen közéleti kérdéseket feszegetők, emellett ma is aktuálisak legyenek. Így többször előkerül többek között a halálhoz, elmúláshoz való viszonyulás, a hazugság, a színház, a politikai panamák, a nemzeti identitás és a bulvár. A választott különleges előadási forma pedig leginkább az elsőt, vagyis az időt, az azzal való játékot teszi hangsúlyossá. Ugyanis a Monokli című kvázi Molnár-darabot a Vígszínház hetvenes évekbeli nagygenerációja (Halász Judit, Szegedi Erika, Venczel Vera, Harkányi Endre, Kern András, Lukács Sándor, Rajhona Ádám) adja elő, alakítva a halálról vitázó vagy éppen reménytelenül szerelmes rövidnadrágos, kisszoknyás gyermekeket, évődő szerelmespárt, kikapós szeretőt, sorsukról valló színházi kellékeket, és természetesen tolmácsolva kevésbé szcenírozott, de az előadás egészébe illő szövegeket. A színen emellett visszatérő néma szereplő egy kisfiú, aki az élő zenekart vezényelve karmesterként tűnik fel, majd kezében koponyát tartva kicsiny Hamletként, aztán magát Molnár Ferencet ábrázolva, vagy éppen halálba induló öngyilkosként van jelen. Nyilvánvalóan bír némi megrázó iróniával, amikor például Venczel Vera és Kern András kisgyermeket alakít, miközben ez a kis kósza, koravén szellem a színpadon bolyong. A színészeknek maximális teret engedő rendezői gesztus bizonyos értelemben sikerre, legalábbis közönségsikerre is ítéli az előadást, emellett valóban izgalmas az idősíkokkal való játék, illetve igen igényes a produkció operai szerkesztése és kiállítása. Utóbbi mellé némelykor patetikus érzelmesség is társul, vállalt és kifejezésre is juttatott alázat Molnár, a színészek és valamelyest a vígszínházi hagyományok iránt, amely mindenesetre szerethetővé teszi a látottakat, de a bátor megközelítés élét tompítja.
Mondhatjuk ugyanis, hogy Fesztbaum Béla koncepciója részben emiatt, részben a már említett elegáns visszahúzódás okán válik erőtlenebbé a lehetségesnél. Hiszen maga az ötlet kellőképpen merész, szinte pimasz, a színészek ehhez mért élvezettel vesznek részt a sokszínű jutalomjátékban, bár az alakításokból, főleg a szó szerinti szerepalakításokban olykor hiányzik kissé a mélység és a karcosság, esetleg az önreflexió, ami kissé szokatlanabbá tenné a tálalást az ismerős Molnár-stílnél. Leginkább azok az ilyenformán szinte abszurd jelenetek hatnak elemi erővel, amelyekben alkatidegen figurákat játszanak, vagy éppen saját hangon tolmácsolnak szövegeket, amelyeket saját személyiségükön szűrnek át, miközben aktuális kérdésekre reagálnak. Mindehhez idézőjelesség és metaforikusság társul, elemelve a színpadi történéseket, hangsúlyozva a gondolatok időtlenségét, impozáns emlékművet állítva Molnárnak. Az említett kiállítás, az előkelő szalont idéző, hangsúlyosan nem realista, hanem sík elemekből építkező színházi díszlet (Horesnyi Balázs munkája), a pazar és korhű jelmezek (Jánoskúti Márta jegyzi a kosztümöket), a kisfiú szerepeltetése, néhány elemelt jelenet, a Fesztbaum Béla által szerzett szintén „korba vágó", egyszer stilizáló, máskor finoman aláfestő zene - megannyi irány, a valósághűség és a jelenre való reflexió, a szellemidézés, a poétikusság többszörös határmezsgyéjén egyensúlyozva. Az olykor giccsbe hajló, de a fogalmat szerencsére nem kimerítő előadás szépelgő dimenziója mindenesetre homályosít kissé azon az éleslátó monoklin.
A bemutató emellett igen bátor és rokonszenves vállalkozás, igényes munka és megható tisztelgés Molnár és a Vígszínház szelleme előtt. Bár ha fent említett „impozáns emlékmű" Molnárja mint a Don Giovanni kőszobor-szelleme lesétálna talapzatáról, talán jobban érezné magát az igazmondó, vele és a közönséggel összekacsintó színészek között, mint a díszletszalonban bolyongva.
Molnár Ferenc - Fesztbaum Béla: Monokli
Díszlet: Horesnyi Balázs. Jelmez: Jánoskúti Márta. Dramaturg: Deres Péter.
Zene: Fesztbaum Béla. Zenei munkatárs: Keresztes Zoltán, Komlósi Zsuzsa.
Hangszerelés: Keresztes Zoltán. Súgó: Ádám Dorottya. Ügyelő: Tóth Péter.
Rendező munkatársa: Várnai Ildikó. Rendező: Fesztbaum Béla.
Játssza: Halász Judit, Venczel Vera, Szegedi Erika, Tahi Tóth László, Kern András, Lukács Sándor, Harkányi Endre, Rajhona Ádám, Gerő Bence, Mezősi Miklós.
Pesti Színház, 2012. március 16.