Egy szinte elfeledett történelmi győzelem, a 907-es pozsonyi csata előtt tisztelegve avattak emlékművet szerdán Zalaegerszegen, a Zalai Magyar Nemzeti Szövetség és a Rákóczi Szövetség zalaegerszegi szervezete kezdeményezésére.

A Hadnagy György iparművész által faragott és Pelényi Gyula építész által tervezett emlékmű létrehozását cégek és más szervezetek mellett a Zalai Polgári Körök egyesülete és a város önkormányzata is támogatta. Az avatáson hagyományőrző íjászok és baranta harcosok is részt vettek, s koszorút helyezett el mások mellett Rigó Csaba Zala megyei kormánymegbízott és Gyutai Csaba (Fidesz-KDNP) polgármester.

Paál István, a két kezdeményező szervezet elnöke felidézte: 2006-ban fogalmazódott meg az ötlet, hogy a győztes csata 1100. évfordulójáról emlékművel is megemlékezzenek. Egy évvel később Rajkán kopjafát, majd emléktáblát is elhelyeztek, az emlékművet pedig Ausztriában állították volna fel, de végül Zalaegerszegen találtak neki helyet.

Az ünnepi szónok kifejtette: az Árpád fejedelem által vezetett, mintegy 40 ezres magyar csapatnak több mint 100 ezer emberből álló egyesített német sereggel kellett szembeszállnia. Zseniális hadszervezéssel, a két és félszeres túlerő ellenére a magyarok megsemmisítették az ellenfél dunai hajóhadát és elpusztították a seregét, a bajor királynak is menekülnie kellett. Árpád ebben az ütközetben súlyos sérülést szenvedett, s ez nem sokkal később a halálát is okozta - mondta Paál István.

Történelmi források szerint a honfoglalás után a magyar törzsek által birtokolt terület megközelítette az Enns folyó vidékét, s hogy visszaszorítsák a honfoglalókat, a bajorok, vagyis a Keleti Frank Királyság döntő csapást akart mérni a magyarokra. A csata azonban a bajorok megsemmisítő vereségével végződött, míg a magyarok ezzel újabb területeket nyertek az Enns folyóig, amely 955-ig a magyar terület határa lett.

A csata

A 907 júniusában zajlott pozsonyi csata a felvonuló seregek létszáma miatt a kora középkor egyik legjelentősebb ütközete, de egyben a magyar honfoglalást lezáró sorsdöntő csata és az első honvédő hadművelet is volt. A bajorok 907-ben egyetlen nagy rohammal akarták kisöpörni a nem sokkal korábban letelepedett törzseket. A hadjárat június 17-én indult el, a sereget Luitpold őrgróf vezette, aki a bajor Nordgau, Ostmark és Karintia őrgrófságokat egyesítette. Az előkelők között ott találjuk a 13 éves IV. Lajos királyt is. A támadók a Duna két partján, illetve magán a folyón nyomultak előre. Az offenzíva a forrásokban Brezaluspurc vagy Braslavespurch néven emlegetett településig, a mai Pozsonyig jutott. (Braszlav Pannónia utolsó katonai kormányzója volt, nevét a pozsonyi várhegyen általa létesített Karoling-erőd őrizte meg.) A csata lefolyásának részleteiről szinte semmit sem tudunk, a Bajor Évkönyv szerint július 4-5-én történt.

A magyarok valószínűleg a jól bevált harcmodort alkalmazva kerekedtek felül, és a sváb kútfő némileg kárörvendő megjegyzése önmagáért beszél. "A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és a grófok többségét meggyilkolták." A bajorok veszteséglistája jól mutatja a küzdelem öldöklő voltát: Liutpoldon kívül életét vesztette Theotmár salzburgi érsek, a birodalom palotakáplánja (kancellárja), Zakariás brixen-säbeni, Waldo freisingi püspök, továbbá három apát. 19 gróf, köztük Sieghard a király rokona, Adalbert, Ratold, Hatto is holtan maradt a csatatéren. A kis királyt a római Batavisba, a mai Passau-Niederburgba menekítették.

A magyar történelmi emlékezetben azonban nem őrződött meg a pozsonyi csata, jóllehet ez a győzelem biztosította a magyarok számára Pannóniát. Az ütközet fontos következményekhez vezetett: a kalandozók elfoglalták Ostmarkot, a bajor-magyar határ az Enns folyó lett. (Azon túl kezdődött a népmesékből ismerős Óperencia.) Liutpold utódjának, Arnulfnak a legelső dolga volt, hogy Regensburgot megerősítse, így a 2 méter vastag, 3 méter magas falak, és a 18 torony elrettentően bizonyultak.

Ugyanakkor a bajorok, okulva a keserű tapasztalatokból, szabad átvonulást biztosítottak a magyaroknak, így a kalandozók előtt megnyíltak a német területek is. A legfontosabbat mégis talán az jelentette, hogy a nyugatiak egészen 1030-ig nem támadták meg a Kárpát-medencét, és a magyarság így be tudott rendezkedni új hazájában.